Evangélikus Élet, 2015. július-december (80. évfolyam, 27-52. szám)

2015-11-08 / 45. szám

6 -m 2015. november 8.

FÓKUSZ

Evangélikus Élet

„Tenyerén hordozott az Úristen'

Interjú idősebb Zászkaliczky Pállal Foton

► Zászkaliczky Pál nyugalmazott evangélikus lelkész nyolcvanadik születésnapja (október 25.) előtt ültünk le, hogy visszatekintsünk életére és lelkészi szolgálatának éveire. Indíttatása, szolgálati helyei és az utolsó időben betöltött tisztségei is szóba kerültek.

Fótra tartottam a szemerkélő esőben, hogy felkeressem az Evangélikus Teológusotthon egykor volt igazgatóját, akit egész teológusi időszakomban sosem szólítottam a tisztségét emlegetve, hiszen ő mindannyiunk számára csak egyszerűen Pali bácsi volt. Feleségével, Erzsi nénivel a tőlük megszokott kedvességgel, szíves vendéglátással fogadtak, majd elkezdtünk beszélgetni arról, ami az életükben a legfontosabb volt: az Isten szolgálatáról.-Milyen szívvel tekint vissza Pali bácsi az életére, az elmúlt esztendőkre ezen a kerek évfordulón?- Néhány nappal a nyolcvanadik születésnapom előtt a közelgő időpont is arra késztet, hogy életemről, szolgálatomról, tetteimről és mulasztásaimról számot adjak, hiszen egyszer számonkér mindnyájunk Ura. S most - lám - számot kell adnom kenyéradó gazdámnak, a szeretett Magyarországi Evangélikus Egyháznak is.

Rendkívül hálás vagyok Istennek azért a családért, amelybe beleszülettem. Bibliás, imádkozó, földműves apai nagyszüleimre emlékszem, a nagyapa a rádi gyülekezet gondnoka volt. Anyai nagyapám a nagytarcsai Sándy-templomot építő kántortanító volt, aki Istennek szolgált az iskolában és a templomi orgona mellett.

Köszönöm az Úristennek szüléimét. Édesapám markáns evangélizátorként hirdette az igét otthon és az ország számos gyülekezetében. Ugyanaz volt a szószéken, mint apaként a családban. Édesanyám az öt gyermeke miatt feladta tanítónői hivatását, hiszen bőven volt feladata a gyülekezetben. Apánkkal együtt alapították a fóti Jungmann Árvaházat.- Egy ilyen háttérből az is következhet, hogy Pali bácsinak egyenes útja vezetett a papi szolgálat felé...- Egy 1948-ban tartott tahi fiúkonferencián, melyen Sréter Feri bácsi végezte az esti evangelizációs szolgálatot, két-háromszázan ültünk a tábortűz körül, és kamaszként sírtunk azon, hogy az életünk nem olyan, amilyennek az Isten teremtette és elvárja. Egy ilyen életre szóló, megrázó megszólítottság után másnap magángyónást végeztem. Majd egy postai lapon megírtam haza, hogy Jézus Krisztus a gyermekévé fogadott, és tőle bűnbocsánatot kaptam. Attól a pillanattól kezdve vallottam magamat Krisztus megváltott gyermekének.

1950-51 telén fasori gimnazista voltam, amikor Káldy Zoltán pécsi esperes végzett egész hetes evangelizációt Foton. A záró esti „morzsaszedésen” mondtam el: „Ezen a héten az Úristen elhívott a lelkészi szolgálatra." Jól emlékszem szüleim, de Káldy Zoltán örömére is. Akkoriban ő szüleimmel igazi testvéri kapcsolatot tartott.- Egyenes útja vezetett tehát a teológiára, 1954-ben kezdte el tanulmányait. Hogyan emlékszik az ott töltött időszakra?- Nagyszerű tanári kar tanított akkoriban a teológián. Ám a légkör érezhetően egyre nehezedett körülöttünk. Egy csendesnapon személyes beszélgetéseken kellett részt vennünk. Az eredményt Dezséry püspök így foglalta össze: „Tanuljatok, s ne foglalkozzatok egyházi hírekkel. Egyébként nagyon jól tudjuk, kik azok, akik másképpen gondolkodnak, mint mi!”

Aztán jött 1956 ősze. A klinikákról átjött orvostanhallgatók hívtak meg a

felvonulásra: „H is egyetemisták vagytok, gyertek velünk ma délután!” Örömmel csatlakoztunk, s a forradalom tizenkét napja életre szóló élményünkké vált. Hittük, hogy egy hazugságoktól mentes, tiszta világ van születőben. S 1957-ben megéltük, hogy megszüntetett egyházi szolgálati ágak indultak újra. Egyházunkban tartott legtovább ’56 eredménye.

1958-ban azonban az állam félreállította a püspököket, D. Ordass Lajost és Túróczy Zoltánt. A teológián először Ferdinánd István professzornak az eltávolítását éltük meg, majd sorban mondtak le „önként” a többiek: Karner Károly, Viczián Dezső és Sólyom Jenő. Iszonyú veszteség volt ez! Prőhle Károlynak át kellett kerülnie az újszövetségi tanszékre, Ottlyk Ernő pedig - a későbbi püspök - két tanszéket is kapott a meglévő tárgyai mellé. Mi ezek után alig vártuk, hogy befejezhessük a teológiát.- Mikor szentelték lelkésszé?- 1959-ben csodálatos szentelési ünnepünk volt a Deák téren. Három papgyerek, Harmati Béla, Lábossá László és én álltunk az oltár előtt. Káldy püspöktől az egész élet szolgálatára indító igehirdetést hallottunk. Majd a sok lelkész közül elsőként a három édesapa áldott meg bennünket.- Hol szolgált először segédlelkészként? Hogyan emlékszik vissza az első évekre?- Először Balatonszárszón két évig helyettesítettem Kiszely Sándort. De voltam nagy gyülekezetben: Kondoroson és Orosházán is. Az első perctől kezdve komolyan vettem az igehirdetésre való készülést. Ebben édesapám volt a példám, de rengeteget tanultam Balikó Zoltántól is. Az alapokat pedig Prőhle professzor homiletikai és katechetikai óráin sajátítottam el.

Édesapám 1962 augusztusában szívinfarktusban elhunyt. A fóti gyülekezet egyhangúlag meg akart hívni utódjának, ám az egyházi vezetés - az állammal való jó kapcsolat érdekében - mindenáron le akarta erről beszélni. Akkor hívatott Káldy püspök, s arra kért, ígérjem meg, hogy a gyülekezet meghívása és az ő beleegyezése után vissza fogom utasítani a fóti állást. Ezt lelkiismereti okokból nem vállaltam, de a fótiak ragaszkodását nem tudtam visszautasítani.

Utána szolgáltam tovább az egyházban ott, ahová küldtek. Káldy püspök sokáig haragudott rám, de évek múltán egy lelkészkonferencia szünetében tisztáztuk ezt a vitát, s akkor belátta, nem volt más választásom.- Hová került ezután?- Baranyában szolgáltam szórványlelkészként húsz éven keresztül. Először Magyarbóly székhellyel, aztán Mohács székhellyel úgy, hogy oda is „magammal vittem” a magyarbólysiklósi gyülekezetét. Kezdetben ez hetvenhárom falu volt, később Moháccsal együtt két város és kilencvennyolc falu. Egyszer összeszámoltam, hogy az évek során harminchat községben végeztem temetői szolgálatot. A szórvány pedig nagyon a szívemhez nőtt. A szórványpapnak a szétszórt hívekkel személy szerint kell tartania a kapcsolatot. A falvakban bibliaórát, gyermek- és konfirmációi oktatást is a családi otthonokban tarthattam. Ott lenn, Baranyában vasárnaponként három, négy - olykor öt - istentiszteletet tartottam.- Húsz év elteltével váltottak...- Ceglédre kerültünk, ahol át kellett vennem a tápiószele-farmosi gyülekezetét is néhány szórvánnyal együtt. Feladataimon kívül jól sikerült kirándulásaink voltak Erdélybe és a Felvidékre. Ebben az időben alakult ki a határon túl élő evangélikusokkal való törődés szolgálata is. Erdély felé fordulásomnak régi, gyerekkori gyökerei vannak. Ám csak 1965-ben kaptunk először piros útlevelet, akkor csodálhattam meg mindazt a természeti szépséget és épített emléket, melyeket addig csak könyvekben láttam.

Számos lelkészcsaládhoz kopogtattunk be. Az út egyik nyeresége volt az összes erdélyi magyar evangélikus lelkész címe és telefonszáma, ezeket itthon elosztottuk a lelkésztársak között. Arra kértük őket, vegyék fel a kapcsolatot velük.

Az erdélyi kapcsolat folytatása az volt, hogy a Ceau?escu bukása előtti és az azt követő nyáron a zöldhatáron át érkezett erdélyi menekültek gyerekeit összegyűjtöttük az üres tápiószelei lelkészlakásban, és két héten át egy-egy pedagógus vezetésével felzárkóztató tábort tartottunk. Ez a tábor nemcsak a kis gyülekezetét mozgatta meg, de az egész községet. Az iskola pedagógusai örömmel jöttek magyart, történelmet és földrajzot tanítani. A helyi gyár autóbuszával voltunk kirándulni is a Dunakanyarban és Egerben.

1990. január elején fiammal s Tamás öcsémmel vonattal - nyolc hatalmas csomaggal, a gyülekezetek és részben a város ajándékával - útra keltünk Erdélybe. Hazatérésem után Harmati püspök felkért a testvér-gyülekezeti kapcsolatok megszervezésére. Aki hozzám fordult, címmel és tudnivalókkal tudtam segíteni.- Hogyan jött létre ebből a Magyar Evangélikus Konferencia, a Maek?- Fabiny Tamás püspöktől jött a biztatás erre a feladatra. A szükséges bírósági eljárás befejezése után 2006 októberére Orosházára hívtuk meg nemcsak a Kárpát-medencében élő magyar evangélikusokat, de egész Európából, sőt a tengerentúlról is érkeztek résztvevők. Óriási ünnep volt, emlékezetes találkozások.

Ittzés János püspök igehirdetése arról szólt, hogy „az igazi testvériséget és közösséget nem az a vér teremti meg, ami az ereinkben csörgedezik, hanem az a vér, amely értünk hullott a Golgotán: Jézus Krisztus Urunk megváltó vére. [...] az egy anyanyelvet beszélők is csak őbenne és őáltala lehetünk és vagyunk testvérek.” Ez volt a későbbiekben is a Maek alaphangja.

Az öröm mellett azonban bánatban is részünk lett. Ausztráliából a melboume-i lelkész azt válaszolta: örülnek az alkalomnak, de elkéstünk, mert a gyülekezetük tagjainak átlagéletkora

hetvenöt év felett van... A Szerbiában élő magyar nyelvű evangélikus egyház elmaradt, mintha önállóságukat féltették volna. A szlovákiai lelkészek pedig püspökük tiltása miatt nem indultak el, őket egy gyülekezeti felügyelő és egy presbiter testvér képviselte.- Milyen eredménye volt Pali bácsi szerint a Maeknek?- A titkári posztról való távozásomkor, 2011 őszén fogalmaztam meg azt, hogy a munka értékelése nem rám, hanem elsősorban az Úristenre tartozik. Az azonban tárgyilagosan elmondható, hogy Szlovákiában jelentős változások történtek. Azóta a magyar vagy a vegyes gyülekezetekben szolgáló lelkészek és nem lelkészek rendszeresen összejárnak, egymást segítve dolgoznak, s az évek alatt elnyerték püspökeik támogatását is.

2008-ban átvettük az Útitárs című lapot, amelyet több mint ötven éven keresztül külföldön szerkesztettek. Évente hatszor az Evangélikus Élet mellékleteként jelenik meg négy oldalon, ezenfelül négyezer példányban külön is, s ezek nagy része külföldre kerül, a stuttgartiak és a felvidékiek csomagban kapják, ők postázzák tovább.

A legnagyobb örömöt a három alkalommal Révfülöpön tartott, A Luther-rózsa színei című tanulmányi konferenciánk jelentette. Itt elhangzott, jelentős előadások sorát jelentettük meg a Keresztyén Igazság című folyóiratban. Ezek a tanulmányi konferenciák azóta is hiányoznak. Hiszen a harmadik konferencián az ötven résztvevőből több mint húszán szlovákiai, négyen erdélyi, ketten szlovéniai testvéreink voltak.- Kanyarodjunk vissza a ceglédi lelkészi szolgálathoz. Ott kapott Pali bácsi egy másikfeladatot is, mégpedig a kiskatonának behívott teológusok között...- Meghívást kaptam a többi felekezet ceglédi papjával arra, hogy havonta egyszer egy-egy délelőtt a ceglédi laktanyában a teológiára felvett, de katonai szolgálatot teljesítő teológusok között végezzünk - úgymond - „konzultációt” A havi alkalmakra mindig lejött egy-egy professzor, aki saját tudományáról szólt, ezenkívül egy előre kijelölt bibliai könyvvel foglalkoztunk. Néhány hónap alatt kiderült, hogy a teológusok jó hatással vannak a laktanya fegyelmére. Végül még engedményeket is kaptak, egyre többször jöhettek ki gyülekezeti alkalmakra.-De nemsokára új feladat várt Önre, hiszen amikor Selmeczi János akkori otthonigazgató nyugdíjba ment, a teológián dolgozó professzorok Pali bácsit hívták meg a teológusotthon igazgatói állására.- Megtisztelő volt, hogy rám gondoltak. Úgy vélem, a laktanyai szolgálataim során ismertek meg közelebbről. A teológus ifjúsággal történt első

beszélgetésen a „hét diakónus” azt kérdezte, hogy mertem elvállalni ezt a tisztséget. Azt válaszoltam, hogy a feladatot nem magam kerestem, a tanári kar, egy egész egyházi testület hívott meg. Reményemet fejeztem ki, hogy az ifjúsággal szót fogunk érteni. A beiktatásomkor elhangzott igehirdetésemben (íKor 2,1-5) elmondtam, hogy a teológusoknak idősebb testvére szeretnék lenni a Krisztusban. Kopottas tarisznyával érkeztem, harmincévi szolgálat után, de a tartalom nem változott: ez Krisztus, a megfeszített és feltámadott Úr.

Sok örömem volt a szupplikációs igehirdetésekre való közös készülésekben, a sok teológusnapban és a rengeteg passiós szolgálatban, amellyel kétszázhúsz templomot kerestünk fel, még a határokon túl is. A passiókörutak végén tartott beszélgetéseken kiderült, hogy a fárasztó szolgálatok ellenére minden résztvevő az elnyert áldásokért volt hálás az Istennek.

Aztán Re üss András, utána Szabó Lajos lett a rektor, s egyre-másra feszültségek jelentkeztek. Majd a kari ülés „nem kérte tovább szolgálatomat” A sebtében, előre kiküldött anyagok nélkül - tehát törvénytelenül - összehívott országos közgyűlés pedig szótöbbséggel határozott, s felmentett az otthonigazgatói állásomból.

A mai napig nem tudom felmentésem igazi okát. Az egyik professzor elmondta, hogy nem kellett volna id. Kendeh György halála után elvállalnom az Ordass Lajos Baráti Kör titkári posztját. De hát már meghívásom pillanatában tudták, hogy a Testvéri szó irat aláírói között voltam, s az Ordasskör alapító tagja is. így hívtak, ilyennek fogadtak el. S bár az egyházi bíróság első és középfokon is igazat adott nekem, de már nem akartam, nem is tudtam volna visszamenni, hiszen a teológusotthon igazgatói állását időközben megszüntették... Tudom, hogy akad itt elvarratlan szál, de annak elvarrása már nem az én feladatom, mára csak szomorúság maradt bennem.

Amikor pedig Madocsai Miklósnak elmondtam a történteket, kiderült, hogy a Fébé-diakonisszák azért imádkoztak már évek óta, hogy én legyek a lelkészük, ha ő nyugdíjba megy. így hát négy évig ott végeztem tovább a szolgálatot.

Végül elmondhatom, hogy visszatekintve rendkívül hálás vagyok az Úristennek. Hálás vagyok azért a családért is, melyet feleségemmel alapítottunk. Feleségem igazi segítőtársam, igehirdetéseim hallgatója, kritikusa és megélője. Köszönöm Teremtőmnek és Megváltómnak gyerekeinket, akik mindennapi munkájuk mellett valamennyien gyülekezetükben is szolgálnak. Kaptunk tizennégy unokát és már egy dédunokát is.

Tenyerén hordozott az Úristen, megelégedett és boldog ember vagyok. Örömmel tettem le egyházam asztalára 2009 karácsonyán az esztendő minden napjára készült áhítatoskönyvemet Vetés közben címmel. Ez a kötet az életem során elmondott igehirdetői szolgálataim lényegét tartalmazza.

A könyv címoldalán Gergely Kosza Attila rajza szerepel. Egy magvetőnek, az Isten igéjét vetőnek keze látszik. Ám ez a magvető felülről kapja a magot. Hiszen mint minden igehirdető, én is csak azt tudom továbbadni, amit ő, áldott Magvetőnk hullajt kezünkbe. Nincs másunk, csak amit tőle kaptunk! Csodálatos ajándék, hogy az ember továbbadhatja egy életen keresztül azt, amit Urától kapott.

■ Horváth-Bolla Zsuzsanna Evangélikus.hu