Evangélikus Élet, 2015. július-december (80. évfolyam, 27-52. szám)
2015-11-08 / 45. szám
íd „ítéletvasárnap Introitusa (bevezető zsoltára) Az ítélet Istennek nem az utolsó szava !► 2. oldal Mit mond Jetró a felügyelői szolgálatról? !► 3. oldal un a Judica me, Deus, Gyógyulás a gyermekkori bántalmazásokból !► 4. oldal cö azaz »ítélj meg engem, Interjú idősebb Zászkaliczky Pállal !► 6. oldal 42 Istenem« (Zsolt 43.1)” Az Evangélikus Hittudományi Egyetem melléklete !► 7-10. oldal Cantate !► 2. oldal Médiamunkások „képződése” a baptista egyházban !► 13. oldal „Házasodik a pestimrei leány!” Október 31-én szentelték fel a Kastélydombi Luther Házat ► A reformáció ünnepén, október 31-én szentelte fel Gáncs Péter püspök a Pestszentlőrinci Evangélikus Egyházközség pestszentimrei leányegyházának új gyülekezeti házát. A leányegyház gondozását két évre Horváth-Csitári Boglárkára bízta a gyülekezet. A lelkésznő családjával költözik a frissen felújított és a tervek szerint hamarosan kápolnával bővülő gyülekezeti központba. Immár hatvan éve tartja a pestszentlőrinci gyülekezet pestszentimrei istentiszteleti alkalmait a helyi református templomban, ahol ezúttal hálaadó ünnepre gyűlt össze a maroknyi evangélikus közösség. Hosszú tervezgetés után megvalósul a leánygyülekezet régóta dédelgetett álma: a mintegy harmincezres városrész evangélikusságát ezután helyben lakó lelkész gondozhatja. Jelentős egyházkerületi és országos egyházi támogatásból idén nyáron megvásárolt a gyülekezet egy családi házat. Első lépésként a lelkészcsalád és a gyülekezet számára elfogadhatóan felújították, hogy a gyülekezetépítés, a helyi evangélikusok felkutatása, önálló közösséggé formálása elkezdődhessen. A gyülekezet tagjai nagyon sok önkéntes munkával járultak hozzá - Nánási József és Szabó /ózse/felügyelők irányításával - az épület rendbetételéhez. Az ünnepi alkalmon a liturgia szolgálatát dr. Korányi András, az Evangélikus Hittudományi Egyetem professzora, a gyülekezet kisegítő lelkésze végezte. Gáncs Péter, a Déli Egyházkerület püspöke szellemes szóképekkel, elgondolkodtató hasonlatokkal, sőt szándékos képzavarokkal színesített prédikációjában a gyülekezet szó szerint értendő megházasodásáról, majd a következő két évről mint reményekkel teli várandósságról beszélt. Az egyházkerület lelkészi vezetője az istentiszteleten adta át Horváth-Csitári Boglárka lelkésznőnek a két évre szóló gyülekezetépítői megbízatást. Az istentisztelet után az egybegyűlteket köszöntötte Győri Gábor esperes és Radosné Lengyel Anna egyházkerületi felügyelő. Utóbbi köszöntőjében hangsúlyozta a lelkésznőre váró feladat nagyságát és fontosságát. Lehetőség nyűt az ünnepi eseményen a tervezett bővítés, a gyülekezetiház- és kápolnaépítés terveinek megismerésére is. A reménység szerint tavasszal induló építkezés koncepcióját a tervező, Krizsán András Ybl-díjas építész, egyházunk építési és ingatlanügyi bizottságának alelnöke mutatta be. Az istentiszteletet a lőrinci Eszterág zenekar szolgálata színesítette. Az ünnepi alkalom után a gyülekezet átsétált a Nemes és az István utca kereszteződésében álló épülethez, és a püspök felszentelte a Kastélydombi Luther Háznak elnevezett gyülekezeti központot, hogy - a meghívóra utalva - „Isten segítségével valóra válhasson a pestszentimrei gyülekezet reménysége” ■ Kiss Tamás Reformációi ünnepség a fasorban A hagyományokhoz híven ökumenikus keretek között tartottak megemlékezést október 31-én a főváros VII. kerületében lévő Reformációi emlékparkban. A Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa szervezésében anglikán, baptista, evangélikus, metodista és reformátusfelekezetek tagjai gyűltek össze, hogy közös hálaadással elevenítsék fel a 498 évvel ezelőtt történteket. ABudapest-Fasori Evangélikus Gimnázium diákjainak szolgálatával tartott ünnepségen a Magyarországi Baptista Egyház Presbiteri Tanácsának elnöke, Szűcs Zoltán tartott ünnepi beszédet. ■ Galambos Ádám felvétele Készül] Istened elé! Ittzés István Az egyházi esztendő rendjében a gyülekezet és a keresztyén ember évről évre átéli a krisztusi megváltás értünk véghez vitt csodáit, ez a vasárnap viszont arra figyelmeztet, hogy mindnyájunknak meg kell jelennünk Krisztus ítélőszéke előtt. Ám gyakran úgy vagyunk, hogy a megszokás szürkesége elveszi ünnepeink, istentiszteleteink eleven örömét, sőt még az eljövendő ítélet fenyegetése sem szorítja össze szívünket. A Malakiás korabeli hívő zsidók vakmerőén beszélnek:,,...mi haszna, hogy teljesítettük, amit ránk bízott... ? Inkább a kevélyeket tartjuk boldogoknak, hiszen a gonosztevők gyarapodnak, kísértik az Istent, mégis megmenekülnek'.’ (Mai 3,14-15) Mi haszna? Vallási üzletet akar kötni az ember Istennel? Minden vasárnap ott vagyok a templomban, még Bibliát is olvasok, én mindent megtettem, most te jössz, Uram! Ahogy egy megbetegedett idős testvér mondta: „Tiszteletes, ezt érdemeltem én az Istentől?” Sokszor végignézek a gyülekezeten: az arcok merevek, a szemek fénytelenek, csak néha-néha látni csillogó vagy könnyes szemet. Hiszen mi már mindent tudunk, dogmává silányult az Élet. Hangosan énekeljük: „Itt az Isten köztünk” de ki veszi ezt komolyan? Az Úr azt ígérte: ha ketten vagy hárman összejövünk az ő nevében, akkor ott van velünk. Ez önmagában várakozó és vágyakozó lázba kellene, hogy hozzon bennünket. Jézus panasza: „... nincs meg már benned az első szeretet!’ (jel 2,4) Nem lobog a láng a szívünkben? Úgy éljük keresztyén hitünket, mint az öregedő házasok, akiknek már nincs mondanivalójuk egymás számára, már semmit sem várnak, mindent csupán megszokásból tesznek. Jézus azt mondja: „Emlékezzél tehát vissza, honnan estél ki..." Vagy az a baj, hogy emlékeid sincsenek? Nekem vannak, és bizony fellobban szívemben a szeretet és az imádat az én Uram iránt, amikor szól hozzám az Ige által; amikor lelki szemeimmel látom őt, a csodálatos Istent, akinek fontos vagyok, aki az életét adta értem, és azt szeretné, ha nekem ő lenne mindennél fontosabb. Mert az maga a boldogság: mindig vele. Gyermekkoromban a nagymamánál gyakran nézegettem a nagy, képes Bibliát. Különösen az egyik metszet ragadott meg, újra és újra visszatértem hozzá, számomra megelevenedett. A hatalmas angyal egyik kezében a lángpallos, másik kezével kiutasító mozdulatot tesz, az égen sötét viharfelhők, Ádám és Éva egymásba kapaszkodva támolyognak a zord ismeretlen felé. A kép fölé oda lehetett volna írni: íme, ítéletté lett az isteni harag. A fiaik oltárt emelnek, és megszületik a vallás, mert ők már nem ismerik azt, aki haragszik, akit ki kellene engesztelni; ki tudja, talán újra megnyílik a bezárt ajtó. Vallási csapda, ebből fakad minden teológiai téveszme: amikor azt gondoljuk, az lehetetlen, hogy nekem ez lehetetlen. Pedig az Úr azt mondja: ez embereknél lehetetlen. Manapság emlegetik, hogy egyedül vagyunk. A csillagászok hatalmas teleszkópokkal pásztázzák az eget. Az ég néma, úgy tűnik, tényleg egyedül vagyunk, ránk szakadt a kozmikus magány. Hiszen olyan messze mentünk, nincs emlék, nincs tapasztalat. Ha az emberi értelem sem talál Istent, akkor ő csak az ősök félelméből fakadó, égre vetített álomkép? Ám mi tudjuk - a kicsiny nyáj, akiknek megadatott, hogy értsük az írásokat -, hogy meglátogatott bolygó vagyunk, nagy Főpapunk van, aki áthatolt az egeken, és tőle tudjuk, hogy van nyitott ajtó. „íme, nyitott ajtót adtam eléd” (Jel 3,8) - ő nyitotta meg, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűnét, és kettéhasadt a jeruzsálemi templom kárpitja, és megnyílt az út a szentek szentjébe; vissza az atyai házba. De a kívül valók semmiképpen sem hiszik, nem csoda, ha minket néznek. Vajon nekünk, akik belül lévőknek gondoljuk magunkat, nem azért olyan szenvtelen a lelki életünk, mert magunk sem vagyunk biztosak a hitünkben, nem ég a szívünk, nem lángol lelkünk mécsese, mert nincs benne olaj, mert már mindent mi magunk csinálunk? Nem dagad a vitorla, ha mi fújjuk a szelet. „Mit cselekedjek?” - kérdezi Pál apostolt a börtönőr. „Higgy az Úr Jézus Krisztusban!” Csak ennyi? Igen, csak ennyi: hinni, megismerni, szeretni! Szeretni természetesen csak azt lehet, akit ismerünk, és Isten Jézus Krisztusban kitette képét: „... őgyújtott világosságot szívünkben, hogy felragyogjon előttünk Isten dicsőségének ismerete Krisztus arcán.” (2Kor 4,6) Az emberek döntő többsége egyáltalán nem ismeri Istent, és nem is hiszi, hogy létezik, mások hamis istenekben bizakodnak, hiszen Istent csak Krisztusban lehet megismerni. „Aki engem lát, látja az Atyát’.’ Sőt még Istenhez vezető út sincs Krisztus nélkül: „Senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam.” (Jn 14,9.6) Miért éppen Jézus? - kérdik sokan. Mert először is: ő a megígért, a testté lett Ige, Isten Fia, a valóságos Isten felénk fordított kegyelmes Arca. Aki bemutatta értünk az engesztelő áldozatot - enélkül nincs bocsánat, nincs visszaút az atyai házba. Harag alatt! „Isten ugyanis haragját nyilatkoztatja ki a mennyből az emberek minden hitetlensége és gonoszsága ellen..."(Rám 1,18) Sajnos ezt már csak kevesen tudják. Bár logikus, sőt rettenetes volna, ha Isten nem haragudna, hanem közönyösen szemlélné rettenetes gaztetteinket. Ha soha nem szolgáltatna igazságot. Viszont sokan éppen ettől való félelmükben menekülnek az istentagadás bokraiba. Isten a mai Ádámokat is kérdezi: „Hol vagy?” A hitetlenségben! Paul Davies angol fizikus A megbundázott világegyetem című könyvében, miközben a világmindenség tervszerűségét csodálja, váratlanul felsóhajt: Bárcsak ne lenne Isten! Fél a számadástól? „... elrendeltetett, hogy az emberek egyszer meghaljanak, azután pedig ítélet következik..!’ (Zsid 9,27) Ezért a hitetlenségbe menekülnek. Temetési igehirdetés közben gyakran láttam, hogy a gyászoló sokaságnak fogalma sincs, miről beszélek, kikapcsolnak, hallani sem akarják, még a vigasztaló szót sem. Ilyenkor nem tehet mást az igehirdető, személyesen meghökkenti őket: „Halálhívők tetszenek lenni” - erre mindenki felkapja a fejét. Igen, mert aki azt hiszi, hogy a halálé az utolsó szó, az halálhívő. Az Úr megvádolja a jeruzsálemi csúfolódó vezetőket, hogy szövetséget kötöttek a halállal, de felbomlik a halállal kötött szövetség, és jégeső söpri el az oltalmazó hazugságot. Drága Istenünk a fenyegető ítéletével szemben egy követ tesz le alapul, egy drága szegletkövet a Sionra menedékül. Aki hisz, az nem menekül el. Csak ezen a Kősziklán állhatsz meg az ítéletben. Mózesnek is ezt ajánlja az Úr: „...a kőszikla hasadékába állítalak, és kezemmel betakarlak...” (2MÓZ 33,22) Megvédi saját szentségének megemésztő ítéletétől. Hát az ilyen Istent lehet szeretni és imádni, aki a végsőkig elment mindnyájunkért, mert úgy szerette a világot. Maga az Úr Jézus mondja: „Mert az Isten nem azért küldte el a Fiút a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvözüljön a világ általa. Aki hisz őbenne, az nem jut ítéletre, aki pedig nem hisz, már ítélet alatt van, mert nem hitt az Isten egyszülött Fiának nevében!’ (Jn 3,17-18) A Krisztusba vetett hit a megtartó hit! Benne rejtve vagyunk! Ki ítélne kárhozatra? A meghalt, sőt feltámadt Jézus Krisztus, aki az Isten jobbján van, és esedezik is értünk? A szerző nyugalmazott evangélikus lelkész
