Evangélikus Élet, 2015. július-december (80. évfolyam, 27-52. szám)

2015-09-27 / 39. szám

2 -m 2015. szeptember 27.

FORRÁS

Evangélikus Élet

Oratio

oecumenica

Mennyei Atyánk, aki Jézus Krisztusban megváltottál, és új életet ajándékoztál nekünk, és aki Szentlelked erejével egy közösségbe hívtad a Krisztus-követőket, segíts, hogy egy Lélekkel, egy akarattal könyörögjünk hozzád.

Könyörgünk egyházadért. Te látod, bűneinkkel mennyi sebet ütünk egyházadon. Bocsásd meg, hogy nem tudunk a te békességedből élve békességet teremteni. Könyörgünk, te segíts megállítani nyelvünket, mikor nem tudunk szeretetben igazat szólni. Űzd távol tőlünk az ítélkezés indulatát, amikor mások hitét, kegyességét akarjuk mérlegre tenni. Te nyisd meg szemünket a testvérre, akit azért hívtál el a veled való közösségbe, hogy élete legyen, és általa is éltesd a közösséget.

Könyörgünk azért, hogy egyházad és benne minden Krisztus-tanítvány azon az úton járjon, amelyre elhívtad. Könyörgünk az evangélium hirdetéséért — azokért, akik szószéken állva hirdetik igédet, és azokért, akikre a leghétköznapibb közösségekben bíztad a rólad szóló tanúskodás feladatát.

Könyörgünk azokért, akik eddig nem tudtak vagy nem akartak egyházad közösségében élni. Köszönjük neked, hogy Fiadban azért jöttél, hogy megkeresd az elveszettet. Ezért remélhetjük, hogy te mindenkihez találsz utat: a fájdalmába beleveszetthez, az élet felszínességébe kopotthoz, a téged félreismerőhöz, a téged nem keresőhöz. Atyánk, tégy minket eszközeiddé, hogy megtaláld az elveszettet.

Könyörgünk azokért, akik az emberi gonoszságtól szenvednek. Azokért, akiknek a mi feleslegünkből sem jut mindennapi kenyér és tiszta ivóvíz. Azokért, akiknek nincs otthonuk, nincs munkájuk, nincs értelmes célja mindennapjaiknak. Segíts, Urunk, hogy igazságosabb és emberibb világot építhessünk ezen a földön, és nyisd meg a szemünket arra, amit ezért nekünk kell megtennünk.

Mennyei Atyánk, köszönjük neked, hogy gyermekeidként könyöröghetünk hozzád. Tartsd meg bennünk ezt a bizalmat, hitet életünk minden napján, a mi Urunk Jézus Krisztus által. Ámen.

SEMPER REFORMANDA

„Ha megegyezésre törekszünk a vallás dolgában, akkor az alapvető kérdéseknél, a tanításnál és a szentségeknél kell kezdenünk. Ha ezekben megegyezés születik, akkor a többi külsődleges körülmény, amit ők semleges dolgoknak neveznek, magától adódik, ahogy a mi egyházunkban is történt. Akkor Istennek is része volna a konkordiában, s tartós nyugalom és béke honolna. De amikor a lényeges kérdéseket mellőzik, és a semleges dolgokkal kezdenek foglalkozni, akkor Isten feledésbe merül. Lehet ebből aztán egy istentelen béke, amelyet szívesen felcserélnék minden békétlenséggel. Úgy történik, ahogy Krisztus mondja: mert az új toldás kitépi a régi ruhát, és még csúnyább szakadás támad, és az újbor szétrepeszti a régi tömlőt (Mt 9,16-17). Mert vagy egészen újat kell létrehozni, vagy hagyni kell a foldozgatást, ahogyan mi tettük, különben hiábavaló fáradság az egész." M Luther levele Gregor Brück szász kancellárnak, 1541. április 4.

(Csepregi Zoltán fordítása)

SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 17. VASÁRNAP - LK 14,1-11

Figyelem! Figyelem!

A VASÁRNAP IGÉJE

Sokféle módon figyelnek minket. A zsebünkben lapuló okostelefonok is figyelnek, számon tartják, merre jártunk; okostévéről is kiderült már, hogy okosabb, mint gondolnánk, mert az is néz bennünket. Ha csak egyszer is elolvastuk már egy-egy internetről letöltött alkalmazás felhasználási feltételeit, melyeket gondolkodás nélkül el szoktunk fogadni, akkor sem meglepő az a gondolat, hogy figyelnek minket. Ha azonban azon kevesek közé tartozunk, akik nem használnak ilyen eszközöket, akkor sem tudunk elbújni a műholdak, a térfigyelő kamerák elől. Figyelnek minket. így volt ez Jézus idejében is, csak akkor még nem ilyen kifinomult technikai eszközökkel tették.

Jézust is figyelték. Meghívták erre az ünnepi ebédre - ma úgy mondanánk: „sztárvendégként” -, ahogy akkoriban szokás volt egy-egy tekintélyes tanítót fogadni, és figyelték. Persze nem azért, hogy tanuljanak tőle, hanem azért, hogy rajtakapják valamin.

Jézus követőit is sokszor így figyelik, és óriási diadalként élik meg, ha látnak egy bukást. Pedig egyértelmű, hogy a hívő ember is bűnökkel terhelt - de vajon az is nyilvánvaló-e, hogy küzd ezek ellen, bűnbánatot tart, bocsánatot kér, és újat kezd, mert Jézus ott van az életében?

Jézust persze nem lehetett „lebuktatni”. A farizeusok azért mégis

próbálkoztak, később még külön embereket is állítottak rá (Lk 20,20 kk.). Ezen az ebéden is hirtelen ott termett egy vízkóros ember. Nem tudjuk, hogyan, talán az utcáról bámészkodott a nyitott ajtón át, de valószínűbb, hogy a farizeusok rendelték oda. Akár így, akár úgy, de milyen jó, hogy Jézus elé került!

Jézus átlátta a helyzetet. Megkérdezte: „Szabad-e szombaton gyógyítani, vagy nem?” jól tudta, hogy életveszély kivételével ez a farizeusok szerint Isten tiszteletének semmibevételét jelentené. Korábban is esztelen, gyilkos indulat lett úrrá rajtuk egy sorvadt kezű ember meggyógyításakor (Lk 6,6 kk.).

Most feszült csend volt a válasz. Figyelték, hogy beválik-e a csapda. Jézus megragadta ezt az embert és megszabadította. Nem olvasunk a reakciókról, de a jelenlevők bizonyára Isten dicsőítése helyett inkább a kezüket dörzsölték, hogy megvan Jézus. Ő azonban a gondolataikra válaszként megint kérdez:,Vajon ha közületek valakinek a fia vagy ökre szombaton esik a kútba, nem húzza-e ki azonnal?”

Ismét csend a válasz, de mennyire más ez, mint az előbbi! Akkor azt gondolták, a hatalmukban van, most pedig képtelenek válaszolni, mert Jézus leleplezte a képmutatásukat: ha saját fiuk vagy állatuk fuldokolna, persze pillanatok alatt cselekednének, de ez az ember, akinek a szervezetét elöntötte a víz, nem érdekli őket. Ő ugyanis a farizeusok számára pusztán eszköz volt vallásos céljaik eléréséhez, Jézus számára viszont fontos volt, hogy teljes életet éljen az ő szabadításával.

A megfigyelőket is megfigyelik.

Vajon mire jutottak a farizeusok gondolataikban? Zúgolódtak, mint korábban, vagy titkon megindult bennük valami, csak elrejtették, „mert többre becsülték az emberektől nyert dicsőséget, mint az Isten dicsőségét” (Jn 12,43)? Nem tudni, de az biztos, hogy a továbbiakban Jézus erről szólt. Ezekhez a közös étkezésekhez ugyanis hozzátartozott, hogy a jelenlévők különféle pozíciókat próbáltak elérni.

Micsoda ellentmondás, hogy a közösségről szóló étkezéseken az egyéni törekvések kerülnek előtérbe! Ma még inkább így van ez, csak más eszközökkel. Például akkor, amikor a közösségi portálokon a „szelfijeinkkel” minél több „lájkot" akarunk gyűjteni, hogy az egónk nőjön.

Jézus figyelte ezt a helyezkedést, és egy példázattal ismét leleplezte a szívek önző állapotát. A bűneset óta velünk született nagyravágyásunkban próbáljuk mások fölé helyezni magunkat, akár Isten fölé is, és azt figyeljük, hogy mások mit szólnak. Ha azonban ebben az állapotban maradunk, akár rejtetten, akár nyilvánvalóan, akkor előbb-utóbb nagyon megalázó helyzetbe fogunk kerülni. Ahogyan látjuk ezt az egykori babiloni uralkodó, Nebukadneccar életében is, aki önelégülten tekintett végig hatalmas birodalmán, és Isten állati sorba vitte, hogy belássa, az övé az uralom (Dán 4).

Elsőből utolsó. Jézus példázatával figyelmezteti az ott lévőket és bennünket is, nehogy gőgünkben vesszünk el. Mi még ezt is próbáljuk kiforgatni. Képesek lennénk csak azért leülni az utolsó helyre, hogy aztán várjuk a feljebb lépést. Jézus azonban őszinte megtérésre hív, hogy észrevegyem a valódi helyzetemet a szent Isten előtt, és Pállal együtt tudjam mondani: bűnösök közt az első én vagyok (íTim 1,15). Azután lássam meg

a körülöttem lévőket, az ő szükségeiket, és tartsam különbnek őket magamnál (Fii 2,3). Hogy tudok erre eljutni? Úgy, ha Jézust figyelem. Ő tudott elsőként utolsó lenni. Minden hatalommal rendelkezett, és mégis megalázta magát értem, egészen a kereszthalálig (Fii 2,5-11).

Figyeljük őt! Sokan voltak, akik akár kritikusan, de az igazságra nyitottan elkezdték figyelni, és gyökeresen megváltozott a véleményük, sőt az életük is. így voltak ezzel az elfogására küldött szolgák is, akik úgy tértek vissza a főpapokhoz: „Ember még így soha nem beszélt, ahogyan ő.” (Jn 7,46b)

Jó példa erre Lewis Wallace (1827- 1905) is, aki elkezdte olvasni a Bibliát, hogy egy könyvet írva bebizonyítsa a keresztyénség értelmetlenségét. Alapos kutatásai nyomán aztán rá kellett döbbennie, hogy Jézus nemcsak valódi személy, hanem az Isten Fia, és bűnbánattal átadta neki az életét. Végül elkészült a könyve is, de egészen más tartalommal, Ben-Hur címmel.

Mi lett ezekkel a Jézust figyelő farizeusokkal? Nem tudjuk, de az biztos, hogy az örökkévaló sorsuk akkor dőlt el, amikor találkoztak vele.

Mi lesz velünk? Nem az a döntő, hogy emberek hogyan figyelnek, vagy mit látnak rajtunk, hanem az, hogy Jézus szavára hogyan válaszolunk. Ő nagy szeretettel figyel, és figyelmeztet, hogy rá figyeljünk.

■ Malik Péter

Imádkozzunk! Úr Jézus! Köszönjük neked, hogy átlátod az életünket, és nem élsz vissza ezzel, hanem szeretnél megszabadítani minket. Nem szeretnénk magunk körül forogni állandóan; kérünk, te legyél a mi figyelmünk középpontjában, hogy észrevegyük azokat is, akiket ránk bízol. Ámen.

Ó, én lelkem, mért csüggedsz el?

► Gerhardt-sorozatunk lezárásaként egy igazi „lelki vitaminbomba” kerül elénk. Az Ó, én lelkem, mért csüggedsz el? (EÉ 341) ismét az Istenbe vetett megingathatatlan hit és bizalom mintaképe. - Elemzés és meditáció egyházzenész és lelkész tollából.

CANTATE

Paul Gerhardt verse, a Warum sollt ich mich denn grämen? (EG 370) Johann Crüger nagy jelentőségű énekeskönyve, a Praxis pietatis melica 1653-as kiadásában jelent meg, „keresztény örömének” megjelöléssel.

A cím alatt a költemény gondolatmenetét meghatározó zsoltárversek állnak. „De én mindig veled leszek, mert te fogod jobb kezemet. / Tanácsoddal vezetsz engem, és végül dicsőségedbe fogadsz. /Nincs senkim rajtad kívül a mennyben, a földön sem gyönyörködöm másban. / Ha elenyészik is testem és szívem, szívemnek kősziklája és örökségem te maradsz, Istenem, örökké!” (Zsolt 73,23-26)

Az ének eredeti alakja tizenkét versszakos, a németek ma is így közük. A Gerhardt-kötet látványként is nagyszerű, mert itt a vers strófaformája - a külön sorokra tördelés következtében - szinte önálló életre kel. A versszak két, azonosan felépülő részből áll: a8, b3, b3, a6, c8, d3, d3, c6; a hosszú és rövid sorok váltakozása pedig (főleg az, hogy a második sor két hármas elemre bomlik) megsokszorozza azt az energiát, amely a szavakban eleve benne rejlik.

Az ének 1666-ban kapta meg Johann Georg Ebelingtől azt a dallamát, amelyet ma is használunk. Ekkor ugyanis már - Crüger méltó utódjaként - ő szerkesztette a Praxis pietatis melica énekeskönyvet. (Az első kiadásban még Crüger írt a vershez - érdekes módon - moll dallamot.) Ebeikig dúr dallamának ritmusa nagyrészt. követi azt a Crüger-melódiát, amely az Ujjongjon ma szív és lélek kezdetű Gerhardt-vershez készült. Nem véletlen, hogy énekeskönyvünk (EÉ 162) Ebeikig dallamára alkalmazza ezt a karácsonyi szöveget is: karakterben igen közel áll egymáshoz a két ének.

Az Ebeling-dallam példamutatóan megválasztott zenei eszközökkel segíti Gerhardt hitvallásának érvényesülését. Az első félstrófa kezdete felfelé indul, a másodiké pedig teljes oktávnyi skálamenet lefelé. A két félstrófa folytatása egy hang kivételével azonos. A kis hármas sorok titi-tá ritmizálást kaptak.

Gerhardt verse magyarul először a Zengedező mennyei kar bővített kiadásában (1735), majd az Új zengedező mennyi karban (1743) jelent meg, tizenkét versszakkal. Énekünk ma ismert formája a Dunántúli énekeskönyvre (1911) vezethető vissza, amely Zábrák Dénes fordításában tíz strófát közöl (a 6. és a 9. hiányzik). Mostani énekeskönyvünk Rezessy László átdolgozásában ennek a felét kínálja (az eredeti 1., 3., 4., 8. és 12. versszakát).

Legyen a miénk is 18. századi testvéreink bizonyossága. „Keresztet rám ha bocsát is, / Jöjjön bár / Bú és kár, / De nem félek mégis. / Isten, ki reám bocsátja, / Tudja jól, / Mikor s hol / Rólam elfordítja.” (ZMK, 179., 4. versszak) ■ Dr. Ecsedi Zsuzsa

Paul Gerhardt énekei ma is sokaknak adnak erőt, hogy megálljának a hitben. Az Ó, én lelkem, mért csüggedsz el? kezdetű ének vidám dallama, Ebeling műve, még inkább megerősíti ezt a bátorítást. A magyar fordítás Zábrák Dénes soproni lelkész nevéhez fűződik. A Dunántúli énekeskönyv tíz versszakkal közölte, abból öt maradt az Evangélikus énekeskönyv 341. énekében.

Paul Gerhardt átélte, ami ebben szerepel, hogy szinte mindenét elveszítette, s mégis énekeivel dicsérte Istent, aki a bajban sem hagyta el őt.

A magyarra átültetett vers hangulatában kissé eltér a német énektől. A német szöveg mintha alázatosabb és csendesebb volna a bajokkal és a halállal szemben. Ennek ismeretében énekelhetjük az egyébként kiváló magyar fordítást. Nem harci bátorsággal, hanem a hit bizonyosságával. Hiszen nem feltételes módban íródott a harmadik versszak - „Ha ő súlyos terhet rak rám, / Érjen bár bú és kár, / Ugyan mért aggódnám?” -, hanem éppen azért fogalmazódott meg, mert az Úr súlyos terhet rakott az énekköltő-lelkész vállára: korán elvesztette szüleit, a harmincéves háborúban meghalt bátyja is. Lelkészként közvetlenül látta, milyen szenvedést, pusztítást okoznak a pestisjárványok.

Az ének keletkezésének feltételezett idején Paul Gerhardt életének leggyümölcsözőbb s talán legbékésebb szakaszát élte. Tehát megtapasztalta azt is, amit az idézett, harmadik versszak végén írt: „Ha ő bölcsen azt rám mérte, / Tudja jól, mikor, hol / Jöjjön segítségre.”

Később ez az ének nemcsak a híveknek, hanem magának az énekszerzőnek is vigasztalássá, erőforrássá, hitvaüássá lett. Hiszen négy gyermekét veszítette el, később állásából is felfüggesztették kitartó, megalkuvást nem ismerő hite miatt.

Halálos ágyán is ezt az énekét idézte: „A haláltól én nem félek, / Mert habár sírba zár, / Szebb hazát remélek; / Ott a szenvedésnek vége, / Meggyógyít, ajtót nyit / Örök üdvösségre.”

Koren Emil Irgalmadat éneklem című könyvében utal arra, hogy az ének szövegében visszacsengenek a 73. zsoltárnak és Jób könyvének (1,21; 2,10) versei. Az énekben megszólaló hitvallás nemcsak a szerző élettapasztalatának összegzése tehát, hanem Isten igéjére épül. Ez illik is Paul Gerhardthoz - és hozzánk is. Mert Isten egyedül igéjében nyilatkoztatja ki akaratát, egyedül igéjéből ismerhetjük meg irgalmát és jóságát.

Éppen sorsunk nehéz szakaszain van szükségünk arra, hogy túllássunk saját tapasztalatainkon, és Isten atyai szeretetére, bölcs gondviselésére bízzuk magunkat. Ezt a túllátást adja meg nekünk Isten igéje. S ezzel a hittel bátorítja a hívő embert a bajban is Paul Gerhardt éneke.

■ Bencze András