Evangélikus Élet, 2015. július-december (80. évfolyam, 27-52. szám)
2015-09-20 / 38. szám
io ■m 2015. szeptember 20. FÓKUSZ Evangélikus Élet „Hiány, ami jelen van.. ” Bemutatták a Hátrahagyottak - Gyász az öngyilkosság után című könyvet ► Az öngyilkosság megelőzésének világnapján, szeptember 10-én rendezett könyvbemutatóval egybekötött sajtóbeszélgetést az idén huszonöt esztendős Harmat Kiadó Budapesten, az Aranytíz Kultúrházban azzal a szándékkal, hogy szakemberek, segítők, érintettek és újságírók együtt, közösen tegyenek az öngyilkosságok megelőzéséért, valamint segítsenek azoknak, akiknek a hozzátartozójuk követett el öngyilkosságot. Utóbbi azért is fontos, mert egy-egy ilyen család - a „hátrahagyottak” - az öngyilkosság súlyát egész életén át hordozza. A beszélgetés alapjául szolgáló kötet, Albert Y Hsu Hátrahagyottak - Gyász az öngyilkosság után című munkája - amelyet a Harmat Kiadó „életvédelmi projektjének” részeként jelentetett meg - újszerű segítséget kíván adni a gyászoló családoknak, a szerettüket elveszített hozzátartozóknak. A megrendítő eseteket (is) bemutató sajtóbeszélgetésen megszólalt többek között a Magyar Családterápiás Egyesület képviseletében dr. Hardy Júlia pszichiáter, kiképző családterapeuta, dr. Harmatta János, a Magyar Pszichiátriai Társaság tiszteletbeli elnöke, az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet Tündérhegyi Pszichoszomatikus és Pszichoterápiás Rehabilitációs Osztályának főorvosa, Szabóné dr. Kállai Klára, a Magyar Lelki Elsősegély Telefonszolgálatok Szövetsége (LESZ) titkára, dr Ferenczi Andrea, a Károli Gáspár Református Egyetem Pszichológiai Intézetének adjunktusa - egyben a kötet szerkesztője - s egy érintett: B. Pintér Márta evangélikus lelkész. Dr. Herjeczki Kornél, a Harmat Kiadói Alapítvány ügyvezető igazgatója megnyitó szavai után a szomorú adatokat sorolta: az Egészségügyi Világszervezet (WHO) felmérése szerint világszerte évente csaknem egymillió ember vet véget önszántából az életének. Magyarországon 2013-ban a Központi Statisztikai Hivatal adatai szerint 2093 öngyilkosságot követtek el. Igaz ugyan, hogy 1987 óta csökkenés tapasztalható, ennek ellenére a százezer lakosra jutó esetek számát tekintve Magyarország még mindig az élmezőnybe tartozik. Az életüket eldobó emberek között több a férfi, mint a nő, és a 15-49 éves korosztály vezető haláloka az öngyilkosság! A kiadó igazgatója rámutatott: az érintetteknek nem „csupán” a gyásszal, hanem számtalan kínzó kérdéssel, kétséggel, nemegyszer környezetük kimondott vagy kimondatlan megbélyegzésével, szégyennel, haraggal, sőt akár az öngyilkosság felfedezéséből adódó, egy életre kiható pszichés traumákkal is meg kell birkózniuk. Noha az öngyilkosságoknak többnyire csak egy közvetlen áldozatuk van, a kutatások szerint közvetve minden eset legalább hat, olykor pedig tíz vagy akár több személyt - közvetlen családtagot, távolabbi hozzátartozót, ismerőst, barátot, munkatársat - érint. így évente hozzávetőlegesen 12-20 ezer ember találja szembe magát ezzel a többnyire rendkívül súlyos, a családok életére akár generációkon át kiható traumával. Később az egyik szakember szólt arról is, amikor az önmagát elpusztítani készülő apa vagy anya a gyermekét is magával viszi a halálba - az elmúlt évben hazánkban több ilyen eset is volt. Az asztalnál négy olyan szakember foglalt helyet, akiknek évtizedes tapasztalataik vannak a témában, s ötödik helyen valaki, akinek bárcsak ne kellett volna ebből az apropóból kiülnie a pulpitusra... De ne szaladjunk előre... Elsőként dr. Hardy Júlia pszichiáter mutatott rá az öngyilkosságra mint valós társadalmi problémára, és a családra mint közösségre kiható következményeket elemezte. Klinikai tapasztalataiból kiindulva elmondta: döntően kétfajta reakció figyelhető meg. Sok esetben a szégyellt, titkolt családi történet hatására a család összezár. Olyan lesz, mint egy ostromlott vár. A másik ennek pont az ellenkezője: a család szétesik; „ide többé senki se be, se ki” A feldolgozást nehezíti, hogy az érintettek nem beszélnek a tragédiáról, mert annyira fáj. Az öngyilkosság igen súlyosan érinti a családokat: a hátrahagyottak irreális bűntudattal küzdenek, a gyermekek megfelelési kényszerrel válaszolhatnak, amely kihat későbbi életükre, leendő párkapcsolataikra is, nem beszélve az öngyilkosságok generációkon átadódó hatásairól. Hiány, ami jelen van - így lehet jellemezni a lelkiállapotot. A család pedig elakad a saját fejlődésében, az ünnepek is a hiány némaságában telnek. A több generációra kiható tragédia árnyékként kíséri a később a családba érkezőket is. Dr. Harmatta János pszichiáter főorvos a szakmára háruló terhekről szólt. Mindenekelőtt azonban felhívta a figyelmet a nagyon fontos különbségre a gyász és a depresszió között, hiszen ha segíteni akarunk, alapvető fogalmakat nekünk, laikusoknak is ismernünk kell. Míg a gyászban a saját önértékelés és önérzet nem sérül, az utóbbi esetben igen. A főorvos érdekes adalékokkal szolgált. Létező veszély, hogy a fiatal pszichiáterek az öngyilkossággal végződő esetek következtében pályaelhagyók lesznek, hiszen nem tudják feldolgozni a tényt, hogy páciensük mégis eldobta az életét. Ez olyan „mínuszt” hoz az életükbe, amely bennük is bűntudatot ébreszthet. Mások kiégnek, megkérgesednek, ezért védeni kell őket - szupervízióval, szakmai konferenciákkal -, hogy ne jelentsen számukra elhordozhatatlan terhet a szakmai munka. Mindenki számára hasznos tanácsként hangzott el, hogy figyelni kell, ha veszélyben érzünk valakit: az öngyilkossághoz ugyanis úgynevezett finom jelek vezetnek: elejtett szavak, később jelentőséggel bíró apró cselekedetek. A főorvos - aki a könyv keresztény hangvételét nagy elismeréssel emelte ki - kitért arra is: mi a helyzet hát a hittel? Nem ez az igazi védelem az öngyilkosság ellen? A válasz nem fekete-fehér. A hit lehet védelem is, de van, hogy éppen emiatt még jobban rejteni, rejtegetni kell azt, ami belül forrong. Az élő hit komoly támasz tud lenni, és ha ehhez támogató közösség is kapcsolódik, melyben a mély, lelki kapcsolat megélhető, akkor ennek preventív hatása van. Szabóné dr. Kállai Klára a magyar telefonos lelkielsősegély-szolgálatok munkáját mutatta be. A tizenkilenc településen teljesen anonipi módon működő szolgálatokban a legkülönfélébb szakmák képviselői dolgoznak. A 116-123-as - a nap huszonnégy órájában ingyenesen hívható - telefonszámra befutó hívások harminc százaléka úgynevezett „veszélyes hívás”, olyanoké, akikben felmerült az öngyilkosság gondolata. Két éve kétezer, tavaly háromezer öngyilkosság tematikájú hívást kaptak - ez azért jó jel a szakember szerint, mert a segítő szolgálat ismertségéről árulkodik. Többen emelik fel a telefont, s kérnek segítséget, sőt van, hogy egy családtag, egy barát adja át a telefont a segítségre szorulónak. Hiszen olykor a telefont fölemelni is embertelenül nehéz... Nemrég egy parkból érkezett ilyen hívás... A hívók többsége nő, de már nem markánsan. A telefonos lelkisegélyszolgálatok szövetsége titkárának az a tapasztalata, hogy a média sokat segíthet, egy-egy cikk után megszaporodnak a hívások. Ha valaki például a magány miatt követ el öngyilkosságot, s erről beszámol a média, a következő hetekben több lesz a magánnyal hozzájuk forduló hívók száma - mondta. Dr. Ferenczi Andrea egyetemi adjunktus, a kötet szerkesztője megrázó esetről: egykori tanítványa öngyilkosságáról számolt be. Kórházi kezelése már a végéhez közeledett, a fiatal édesanyja és a doktornő egyaránt figyelt rá, támogatta - aztán mégis bekövetkezett a tragédia. Ilyenkor mindenkiben megszólal a kérdés: „Megtettem-e mindent? Talán többet kellett volna?! Mit mulasztottam el?” Ugyanakkor az is tény, hogy akik elkövetik az öngyilkosságot, saját maguk felelősek a tettükért. Sajnos tény, hogy az öngyilkosok családjaiban kétszer-háromszor annyi öngyilkosság fordul elő, mint más családokban. A mintakövetés itt is tetten érhető. A gyász, a harag, a gyűlölet, a fájdalom mind ott marad a hátramaradottak lelkében. Kutatások szerint a hozzátartozók ráadásul nagyobb öngyilkossági kockázatnak is vannak kitéve, mint más gyászolók, így a szakemberek a megelőzést a pszichés egészségmegőrzés igen fontos területének tartják. A kötet kapcsán Ferenczi Andrea elmondta: a szerző hitvalló keresztény, ezért soraiból árad a meggyőződés: a halál nem a végső szó; bár ádáz ellenség, de nem a végállomás. Az önsegítő csoportok szerepére is felhívta a figyelmet: egy láthatatlan közösség tagjaivá válnak a túlélők, a gyógyulásról szóló történetek megosztása nagy erővel bír. Fájdalom, bűntudat, vád, önvád. Sebek, melyeket be kellene gyógyítani, hogy egészséges családok alkossanak egészséges társadalmat. Tennivaló tehát van, s hála az elhivatott szakembereknek, sokak életét sikerül is megmenteni. Mi, laikusok most egy hasznos könyvet kaptunk segítségül, amely mellé „csak” nyitott szemre és imádságos szívre van szükség. Hogy ne a kötet első oldalán olvasható imádsággal kelljen megállnia senkinek szerette koporsójánál: „Hatalmas és igazságos Isten, közülünk senki sem tudja, amit alvó testvérünk tud, s egyikünk sem ítélheti meg, mi van közötte és Közötted.” (Ima egy öngyilkos temetésén - Willa Cather: Az én Antóniám.) ■ Stifner-Kőháti Dorottya B. Pintér Márta evangélikus lelkész a sajtóbeszélge tés legvégén érintettként szólt. Elmondta: azért vállal kozott a nyilvános megszólalásra, mert szeretné meg állítani az öngyilkosságra készülőket, és figyelmeztetni őket arra: nem tudják, milyen bánatot, fájdalmat hagynak maguk után, ha elkövetik tettüket! Előre jelezte: bár családjában tizennyolc évvel ezelőtt következett be a tragédia, a hangja most is megremeghet, ha felidézi a történteket. A kötet, melyet egy éjszaka olvasott el, így is erősen felkavarta. Férje önként vetett véget életének, s Márta három kisgyermekkel és egy gyülekezettel maradt ott, meg egy sor megválaszolatlan kérdéssel......Nincs Iitt, és ő hagyott itt bennünket” - ez a fájdalom lüktetett benne az első időkben. A miértre azonban ma sincs magyarázat. El kell fogadni, hogy az emberi lélek óriási titok. Az evangélikus egyház akkori országos felügyelője, a neves orvosprofesszor, néhai dr. Frenkl Róbert segített a családnak azzal, hogy diagnosztizálta a betegséget, amely a férj tettéhez vezethetett. S még egy máig benne élő monda-IBIBHSI tot mondott a bölcs egyházvezető, orvos: „A házasság nem terápiás intézet.” Mindazonáltal az ottmaradott házastárs félbehagyott feladatok, „romok" között marad. Lehet új életet kezdeni, de egy ilyen családban mindörökre marad egy heg, amely nem engedi a feledést. Az öngyilkosság: vereség érzése a hívő számára. De Márta lelkészként és érintettként is szívünkre helyezte: gondoljunk Jézus Gecsemáné-kerti szenvedésére. Jézus ott, akkor feladta. De Istenbe kapaszkodott, és megkapta az erőt. Végigcsinálta az Emberfia, amiért jött. Őhozzá ezzel a vereséggel is odamehetünk - mondta. Ahogy férje temetésén Túrmezei Erzsébet énekét énekelte a gyászoló közösség: „Ha nem mint győztes járulhatok hozzád, / A vereségem mégis elviszem.” Márta ma már szinte „szakemberi bizonyossággal” megérzi, ha valakit az öngyilkosság gondolata foglalkoztat, ezért sokrétű lelkipásztori munkája mellett egyik fő hivatásbeli feladatának tekinti, hogy ezeknek az embereknek és az érintett családoknak felkínálja lelkigondozói tapasztalatait. ■ S.-K. D. —---------------------------.................... ■
