Evangélikus Élet, 2015. július-december (80. évfolyam, 27-52. szám)

2015-09-20 / 38. szám

Evangélikus Élet élő víz 2015. szeptember 20. 11 Istenfélő kívánságok Egy 340 éves írás máig ható üzenetei ► A pietista kegyességi, ébredési mozgalmat elindító frankfurti prédi­kátor és szenior, Spener Jakab Fülöp (1635-1705) Pia desideria vagy istenfélő kívánságok címmel 1675-ben jegyezte le néhány egyszerű ja­vaslatát az igazi evangéliumi egyházak Istennek tetsző javítására. Hat pontba sűrítve foglalta össze a megújulás általa helyesnek tartott út­ját: 1. Szükséges a Szentírásnak alapos, mélyebb megismerése. 2. Meg kell valósítani a lelki, egyetemes papságot. 3. A keresztyén tanítást át kell ültetni a mindennapi életbe. 4. Kerülni kell a szenvedélyes hit­vitákat. 5. Meg kell reformálni a lelkészképzést. 6. Az igehirdetés éb­resztő, építő legyen. - Az alábbiakban szemelvényeket közlünk a „re­formáció utáni reformátornak” is nevezett német lelkipásztor három­száznegyven éves „istenfélő kívánságaiból” hogy megismerjük egy lel­ki ébredés gyökereit... Minden keresztyénnek, különöskép­pen pedig mindazoknak, akiket az Úr egyes helyeken az ő egyházában őr­állókká rendelt, kötelességük, hogy lássák meg az egyház egykori állapo­tát és azt, hogy most hogyan lehet­ne segíteni rajta. Erre pedig vitatha­tatlanul minden prédikátor hivatva van, ezért vagyok bátor én is papír­ra vetni itt, amit az írás nyomán fon­tosnak és szükségesnek tartok, mi­után az Istentől kapott képességem szerint felismerhettem a rám és sze­retett testvéreimre bízott szent egy­ház hiányait, és azokat javítani és megépíteni szeretném. 1. Gondoljunk arra, hogy Isten Igéjét gazdagabban szólaltassuk meg közöttünk. Ezért tehát kivétel nélkül az egész írást kellene megismertet­ni a gyülekezettel, ha annak minden szükséges hasznát meg akarjuk nyer­ni. Az emberek maguk is szorgalma­san olvassák, tanulmányozzák a Szentírást! Luther kívánja: „Minden más írás magához az Igéhez irányít­son, mert semmiféle írás nem maga­sabb és jobb, mint a Szentírás, amit maga Isten készített.” 2. A lelki papság felállítása és szor­galmas gyakorlása, mert minden ke­resztyénnek kivétel nélkül van lelki szolgálata. így egyre többeket nyer­nénk meg, végül az egyház észreve­hetően gyógyulna. 3. Ehhez tartozik, hogy megértes­sük az emberekkel: ne higgyék, hogy a keresztyénségben elég a tudás, ha­nem sokkal inkább szükséges a gya­korlat. A mi szeretett Megváltónk kü­lönösen a szeretetre utal, amely az ő tanítványainak igazi ismertetőjele. 4. Hozzá kell még tennünk, hogy magunkra pontosan ügyeljünk, ho­gyan kell viselkedni vallási vitatko­zásokban és olyanokkal szemben, akik hitetlenek vagy hamis hitűek, ugyanis arra törekedjünk, hogy megerősítsük a mieinket és a többi hívő testvért a felismert igazságban, és nagy gonddal őrizzük meg őket minden félrevezetéstől. 5. Persze az egyház javulását illető­en a legtöbbet a prédikátornak kell tennie, ezért az ő hiányai nagy káro­kat okoznak. így tehát az a legfonto­sabb, hogy olyan lelkészeink legyenek, akik maguk a legelőrehaladottabb igazi keresztyének, legyen isteni böl­csességük, és gondosan rávezessenek másokat az Úr útjára. így nagy dolog történnék az egyház javulására, és nagy szükség van rá, hogy senki mást, mint ilyen embereket hívjunk el, akik erre alkalmasak lennének, és hogy az elhívásban semmi másra ne gondol­junk, mint Isten dicsőségére. Ez az egyetlen és igazi cél. 6. Ezek mellett a saját keresztyénsé­­güknek hasznos gyakorlatok mellett bi­zonyára segítene, ha lelki tanítóiktól al­kalmat kapnának a begyakorlásra, hogy majd hivatásukban egykor helye­sen járjanak el: hogyan kell némelykor tudatlanokat tanítani, betegeket vi­gasztalni és ehhez hasonlót. Ne csak a külső emberrel foglalkozzunk (...), ezért szorgalmasan arra kellene igye­kezni, hogy az Igének és a szentségek­nek minden eszköze a belső ember megteremtése és erősítése legyen. Végül bensőségesen kiáltok fel az igazán jóságos Istenhez, minden jó adományozójához (...), ez az írás is eszközzé legyen a mi egyházunk szívből panaszolt nyomorult álla­potának további javulására. Mindez pedig történjék a hatalmas Isten di­csőségére és az ő országának előbb­re vitelére a Jézus Krisztusért. Ámen. Frankfurt am Main, 1675. március 24. Dr. Philipp Jacob Spener ugyanott prédikátor és szenior (Forrás: Spener Jakab Fülöp: Pia desideria - Istenfélő kívánságok. Pri­mo Kiadó, Budapest, 1993.) ■ Válogatta és ajánlja: G. A. HETI ÚTRAVALÓ „Krisztus Jézus... megtörte a halál erejét, és az evangélium által világos­ságra hozta az elmúlhatatlan életet” (2Tim 1,10) Szentháromság ünnepe után a 16. hé­ten az Útmutató reggeli s heti igéi a Krisztusba vetett élő hit által elnyerhető, de még benne elrejtett örök éle­tet hirdetik (lásd Jn 3,16; Kol 3,3; tjn 3,2). Életünk el van rejtve Krisztusban: „Ahogyan az Atya feltámasztja és megeleveníti a halottakat, úgy a Fiú is meg­eleveníti azokat, akiket akar.” (Jn 5,21; LK) Valljuk: Jézus Isten, egylényegű az Atyával. „Szomjúhozik lelkem az élő Isten után.” (GyLK 704) S nyugta­lan a szívem, amíg meg nem nyugszik tebenned, ó, Istenem! Lázár feltámasz­tása az Úr Jézus feltámadásának a jele is volt. Ő jelenti ki és kérdi meg ma tőled ezt: „Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él; és aki él, és hisz énbennem, az nem hal meg soha. Hiszed-e ezt?” (Jn 11,25- 26) Aki itt hisz Jézus örök érvényű igéjében - ő a testté lett Ige -, az meg­látja az Úristen dicsőségét a feltámadásban. Luther szerint: „Aki Krisztus igé­jén csüng, az a halál közepette sem érez és lát halált. Mert a keresztyén em­ber elalszik a halálban - és általa bemegy az örök életbe (lásd Jn 8,51).” Üd­vözítőnk emberré létele által vált számunkra ismertté Isten szabad s kegyel­mes akaratán alapuló döntése: „... ő szabadított meg minket, és ő hívott el szent hívással, nem a mi cselekedeteink alapján, hanem saját végzése és kegyelme szerint, amelyet még az idők kezdete előtt Krisztus Jézusban adott nekünk” (2Tim 1,9) Ezért erre figyelmeztet Pál: a kegyelem állapotában ne a bűnnek, hanem az igazságnak szolgáljunk! „Mert a bűn zsoldja a halál, Isten kegyel­mi ajándéka pedig az örök élet Krisztus Jézusban, a mi Urunkban’.’ (Róm 6,23) Pál szilárd elhatározását Agabosz próféciája sem változtatta meg: „Hiszen én nemcsak megkötöztetni, hanem meghalni is kész vagyok Jeruzsálemben az Úr Jézus nevéért.” (ApCsel 21,13) Jairus lányának feltámasztásakor Jézus is­teni hatalmával parancsolt: „...megfogva a gyermek kezét, ezt mondta neki: Talitha kúmi!, ami azt jelenti: Leányka, neked mondom, kelj fel! A leányka pedig azonnal felkelt és járt..” (Mk 5,41-42) Pál bizonyos benne: élete a ha­lálban is Krisztusban van elrejtve; küldetése egyedül az Úr Jézus hirdetése volt (lásd Gál 2,20). „Mert nekem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség’.’ (Fii 1,21) Elfogatásakor is Jézus dicsősége nyilvánult meg (lásd Fii 2,10-11), amikor kijelentette nevét kétszer is: „Én vagyok’.’ Elfogói ekkor „visszatán­­torodtak, és a földre estek”. (Jn 18,5.8.6) Isten e névvel jelentette ki önmagát (lásd 2MÓZ 3,14), s Jézus hirdette: „Én és az Atya egy vagyunk’.’ (Jn 10,30) Meg­dicsőülésekor három tanítvány szeme „láttára elváltozott. Ruhája olyan tün­döklőfehér lett, amilyet a földön ruhafestő nem tud fehéríteni. (...) De felhő támadt, amely beárnyékolta őket, és hang hallatszott a felhőből: Ez az én sze­retett Fiam, őt hallgassátok! És...” (Mk 9,2-3.7-8) Neked se marad más, csak Jézus egyedül! Kérheted: „Életem, Jézus, egyedül te töltsd be!" (EÉ 387) ■ Garai András Füller Tímea Zac Úgy hívják: Zac. Talán a né­hány éve oly népszerű film jóképű főszereplője után. Talán. Már megnézte magának a fickót. Nyámnyila alak. Állítólag a da­lokat nem is ő énekelte. De magában azért reménykedik, hogy mégis az a srác a névadója. Mert a másik változat még rosz­­szabb. A fiúk azt mondják, a Zac egy­szerűen a kávézacc rövidítése.- Talán volt humorérzéke anyád­nak, csak a helyesírása volt csapniva­ló. Lehet, hogy azt gondolta, átöm­­lött rajta valami forró, amit élvezett, a*tán meg ott maradtál te, mint a ká­vé után a zacc - röhögnek. Ő is próbál vigyorogni velük, pe­dig fáj ezt hallgatni. Csak azt nem szabad másnak látnia, hogy fáj. Mert az gyengeség. Ha valaki felfedezi, hogy gyenge vagy, véged. Kiszekál­nak. Ez van. Szülők, rokonok sehol. A világ ez a csapat fiú, őket meg kell tartani, bármi áron. Persze mindent ő se bír ki. A Zacc rajzfilm miatt behúzott az egyik srácnak. Büntetés járt érte, világos. De akkor elkapta az ideg. Már nem ovis ő, hogy ilyeneket nézzen. És az ő „keletkezési dátuma” nem is egye­zik a filmével. Valószínűbb a művé­szeti sulis változat. Ha csak tényleg nem a zacc... Ha neki gyereke lesz, feltétlenül normális nevet ad majd neki. Attila lesz vagy Dávid. Azok mind rendes nevek. Mondjuk a dilis költő - a kis­­balázsos - még amiatt is vinnyogott. Mit szólt volna vajon, ha őt hívják Zacnak?! Nevelőszülők. Ha eddig nem kellett senkinek, ugyan miért akarná éppen most va­laki őt?! Sokszor próbálta elképzelni az anyját, az igazit. A „kapcsolattar­tás” címén évente kétszer kapott képeslap alapján nem könnyű. A szöveg mindig ugyanaz: Boldog szü­letésnapot, boldog karácsonyt. Mert ugye, névnapja az nincsen rendes. Nem mintha számítana amúgy. De azért sokszor elképzeli mégis. Mindig a születését képzeli el. Azt az anyját, aki éppen akkor a világra hozta. Nem a mostanit, aki talán nincs is. Vagyis jobb azt hinni, hogy nincs, mert különben nagyon gyűlöli az ember, amiért nincs mellette, és nem törődik vele. Azt a régi anyát még lehet dédel­getni. Nagyon fiatalnak és szépnek képzeli. Hosszú, barna haja van, mint annak a lánynak a szomszéd épületből, akiről kiderült a múltkor, hogy terhes. Nagy patáliát csaptak miatta. Elvetették azt a gyereket... Őt nem vetették el. Az anyja tehát megszülte. Szép volt, amikor szült, pedig nagyon szenvedett biztosan. Verejtékes volt az arca a szüléstől, mint a filmekben. Sírt, amikor már tudta, hogy elmegy őnélküle a kórház­ból. Lehet, hogy a folyóba is ölte ma­gát, amiért nem vihette haza a gye­rekét. Talán a szigorú ősei akadályoz­ták meg abban, hogy jó anya lehessen. Vagy az érzéketlen barátja fenyeget­te meg, hogy szétszaggatja a kölyköt, ha a szeme elé kerül. Lehet, hogy úgy látta, ez lesz a legjobb a gyereknek, azért nem merte magához venni őt. A fiúk azt mondják, mindegyikük­nek az anyja rohadt szemétláda volt. Egy érzékeden, üresfejű bunkó. Jobb is nem ismerni. Terhesen maradt prosti vagy ilyesmi. De azért a magá­ét mindenki máshogy képzeli el. Jobb volna, ha nem lenne felelős azért, ami vele történt. Hogy itt él az otthonban, ami nem otthon végül is. És ami még rosszabb, hogy el sem tud képzelni mást. Na, majd most. Azt mondják, a ne­velőszülőknél egészen más lesz. Az­tán senki sem mesél. Csak köpnek, ha kérdezed őket, mi volt. A nagyobba­kat gyakran visszahozzák. Minél ki­sebb valaki, annál kelendőbb. Ő már lejárt szavatosságú. Tizenkét és fél évesen az ember már nem remény­kedhet, csak ha teljesen őrült. Van­nak pillanatok, amikor úgy érzi, ő tel­jesen őrült. A hivatalos ügyintézés kiszámítha­tatlan ideig eltart. Állítólag a nevelő­szülők se tudják előre, kit kapnak. Nincs válogatás. Vagyis ha létezik szerencse, még bármi lehet. Mondjuk felnőttől származnak az információk. Felnőttben sose bízz meg, ez alapszabály. Kivéve a portás Kati nénit. Ő csempészte be, amikor egyszer takarodó után ért vissza. Már mindenki kereste, még a rend­őrség is. Ha azok megtalálják, arra emlékszik az ember, ezt mondták a többiek. Neki szerencséje volt, mert Kati néni volt az éjszakás, és amikor kien­gedte a váltótársát, őket beterelte a portára. Aztán amikor jól letolták, azt hazudta, hogy a fiúk segítettek neki, aztán meg elbeszélgetett velük. Ők Józsival csak lapítottak. A ru­hájuk csupa kosz. A pofájuk bever­ve. A szemét kintiek kezdték. Az em­ber nem szívesen hallja mástól, hogy ő milyen csóró. Aki patyolatpólyába született, az kussoljon. A Kati nénis eset szerencse volt. Akár most is lehet szerencséje. Talán kifog egy normális családot. Normális. Mi az, hogy normális? Van reggeli, ebéd, vacsora. Mondjuk egy mobiltelefon, egy rendes, meg persze wifi. Azt mondják, ezek ma már alapdolgok. Hogy mit kezd a mobillal meg a wifivel, azon eltöprengett már pár­szor. A filmekben az emberek a ba­rátaikat hívják fel. De az ő barátai vagy társai vagy mi, azok mind itt vannak bent. Azoknak nincs ilyen telefonjuk. Ha van, akkor is letétben valamelyik felnőttnél.- Attila, telefonon hív az édesapád.- Árpi, édesanyád van a vonalban. Ezek ilyen vasárnap délutáni mon­datok. Mindig nézi az arcokat, hogy örülnek-e a hívásnak. Alig rezdül va­lami, a beszélgetés is egyforma ezen az oldalon:- Nincs semmi... Mikor jössz? Jó, szia, leteszem... Ennyi. Fintorognak.- Apám részeg volt, mint az atom.- Anyám már kinézett egy mun­kahelyet magának. Az egyik rossz hír, a másik lehet­ne jó. Ha nem felnőtt mondta volna, így nem jelent semmit. Semmit. Nincs különbség. Őt nem hívják. Csak a képeslapok vannak. Minek az is? Egy darabig ki­rakta őket a falra. Attila mondta, hogy sok anya előre megírja a gyerek tizennyolc éves koráig az ilyesmit, és leadja őket valakinél, aki szépen kéz­besíti, mikor esedékes. Aztán a szü­lő mehet tovább a maga útján, mint­ha mi sem történt volna. Elfelejtheti az egész gyerekügyet egy életre. Nem tudjuk, igaz-e. Kicsit fájt. Jobb volt azt hinni, hogy valahol valakinek legalább még eszébe jut az ember. De ha nem, hát nem. Ezt is meg lehet szokni. A lapok jönnek évente kétszer rendületlenül. Most már rögtön a kukába dobja őket. A fiúk röhögnek. Együtt röhögni jó. Még akkor is, ha az ember csak egy ilyen kis zaccfé­­leség. Ma megérkezett a gyerek. Nyurga, fe­kete srác. Zacnak hívják. A szárma­zásáról nem mondtak el sokat. Talán valami külföldi az apja, ezért kapott ilyen szokatlan nevet. Nagy szerelem lehetett, helyes kis pofija van, ragyo­gó nagy szemei. Kicsit még riadtnak tűnik. Amikor megkérdeztük, hogyan szó­líthatjuk, azt mondta, hívjuk Attilá­nak. Ákos mondta neki, hogy használ­hatja a saját nevét is. Bár elég ritka név a Zakariás, nagyon szép. És megmutatta neki a laptopján, hogy a jelentése is értelmes. Azt jelenti: aki­ről az Úr megemlékezik. Elsírta magát. Mind együtt sírtunk. Talán velünk marad... HIRDETÉS Tízéves a Piliscsabai Evangélikus Egyházközség Ebből az alkalomból szeptember 20-án 10 órától gyülekezeti napot tar­tunk a Béthel Missziói Otthonban (Piliscsaba, Széchenyi u. 8-12.). Prog­ram: istentisztelet, fotókiállítás, ebéd, játék, kézművesprogramok, nép­zene, népdal, testvérgyülekezetünk néptáncegyüttese, gyermek-biblia­­körösök bábelőadása, az ifjúság színielőadása, kamarazene, kórus. 17 óra­kor záróáhítat.

Next

/
Thumbnails
Contents