Evangélikus Élet, 2015. július-december (80. évfolyam, 27-52. szám)
2015-09-20 / 38. szám
8 -m 2015. szeptember 20. PANORÁMA Evangélikus Élet L á ttá l-e m á r h a la s i Surranó (bakancs) és műanyag bögre emlékeztetőként egy villanyoszlopon „Szeverényi honvéd, maga nem szerel le idő előtt, mert teológus!” - kiáltotta indulatosan Homoki főhadnagy. Teológiai hallgatóként két évre kellett bevonulnom katonának. Egy tiszthelyettes tanácsára kértem szemem kivizsgálását, mivel annyi dioptriaszámmal, amennyi nekem akkor volt, be sem kellett volna vonulnom. Hogy is kezdődött ez a nehéz és szép történet? Hagyd el mindenedet Újjászületésem után néhány hónappal, 1979-ben beadtam jelentkezésemet az Evangélikus Teológiai Akadémiára. Az akadémiának le kellett adnia a névsort az állami szerveknek. A tizenhét jelentkezőből, akiknek nagy része fiú volt, csak két hallgatót hívtak be katonának: Brebovszky Jánost és engem. Ami összekötött bennünket, az a Győri János Sámuel által vezetett békéscsabai, mozgásban lévő evangélikus ifjúsági közösség volt. Nem tartom véletlennek, hogy minket választottak ki a hatóságok. A főiskola elkezdése előtt Hír Feri motoros barátommal bejártunk néhány környező országot: Csehszlovákiát, a Német Demokratikus Köztársaságot és Lengyelországot. A szép látnivalók mellett végigjártuk az auschwitzi és a buchenwaldi koncentrációs tábor barakkjait is. Éjjel érkeztem haza csabai albérletembe. A házi néni, Elén mama könnyes szemmel adta át a katonai behívót. Kissé megroggyantak a térdeim. Nem elég, hogy öt évig tanulnom kell, most még hozzájön két év honvédség. Ráadásul Lentiben, a négyszázharminc kilométerre lévő, hírhedt alakulatnál. A lelkészi szolgálat elérhetetlennek tűnt, hiszen hét év nagy idő. Másnap felkerestem Emiké nénit, aki hívő asszony volt. (Az ő házukban tartott bibliaórán térített magához Isten.) Ő csak annyit mondott: gyere, Jánoskám, imádkozzunk! Életemben először térdre esve imádkoztam. Meghallottam az üzenetet: „Ne félj, enyém vagy, veled leszek!” „De Uram, semmim és senkim se lesz, el kell hagynom mindent, ami nekem fontos." A válasz megint ez volt: „Enyém vagy, és ez elég lesz.” Még ezt mondta az Úr: „Szószéken is lehet valaki nélkülem, de a katonaságnál is lehet valaki velem.” Békével a szívemben álltam fel. Felkerestem a hadkiegészítő parancsnokságot, hogy jelezzem: úgy kaptam behívót, hogy előtte még sorozáson, egészségügyi vizsgálaton sem vettem részt, és a hétdioptriás szemem miatt talán be sem kellene vonulnom, illetve úgy megyek katonának teológusként, hogy a főiskolai felvételit a bevonulást követő napon tartják. (A diktatúra adminisztrációja itt figyelmetlen volt.) Egészségügyi kifogásomat meg sem hallották volna, viszont engedélyt adtak arra, hogy Brebovszky Jánossal együtt egy nappal később vonuljunk be a seregbe. Barátaink áldással, imával búcsúztattak. Szükségem is volt rá, mivel mindent ott kellett hagynom, ami az addigi életem volt: munkahelyemet, albérletemet, szülővárosomat és a legfontosabbat, a keresztyén közösséget, a bizonyságtevő, mozgalmas hívő életet. A teológiai professzorok elé már tar fejjel álltam. Lelkes, hitvalló önéletrajzomat kezében tartva egyikőjük azt a kérdést tette fel, hogy mi a véleményem a nyelveken szólásról. Válaszom ez volt: „Ugyanaz, mint Pál apostolnak.” Kezet fogtak velünk, és mentünk a seregbe. Kalasnyikovos angyalok A lenti alakulat „első lépcsős” (háborús helyzetben őket küldik előre „golyófogónak”), politikailag megbízhatatlan, „kispapdarálós” helynek számított. Határozott cél volt a kispapok átnevelése, illetve „megszotyogtatása”. Rémisztő történeteket lehetett hallani a teológus katonák meggyötréséről. Lentibe akkor huszonhármán vonultunk be öt felekezetből: római katolikus, görögkatolikus, református, baptista és evangélikus. Sokat beszélgettem és imádkoztam egy szabadkeresztyén fiúval is. Összesen ötvenen voltunk, hiszen többen már korábban bevonultak. Mi Jánossal egy nap késéssel, kissé fáradtan, bizonytalanul érkeztünk meg a kisváros pályaudvarára. Ahogy leszálltunk a vonatról, azonnal két fegyveres katona lépett hozzánk. Határozott hangon kérdezte az egyik: „Teológusok vagytok?” „Igen!” - válaszoltuk. Kezdődik a megpróbáltatás, gondoltam. Ekkor váratlanul az egyik ezt mondta: „Mi is teológusok vagyunk, gyertek velünk, bekísérünk titeket a laktanyába." Kedves Olvasó, láttál már kalasnyikovos angyalokat? Nem? Mert én igen! Isten a fogadásunkra küldte őket. Eddig minden rendben, de hogy viselem majd az üvöltözést, a kiképzést, a tömegszállást, az ideológiai agymosást? A körletben már vártak ránk teológustársaink, és gitárkísérettel dicsőítették Istent a Minden, mi él című énekkel. El se akartam hinni: még ezt is megadta az Isten?! Nem is volt többet ilyen... Másnap botrány lett az ügyből. Tilos volt ugyanis a közös „vallásgyakorlás”. Az is, hogy ketten egy pádon ülve elmondják a Miatyánkot, nem hogy harmincán énekeljenek. Másnap orvosi vizsgálat címén rám nézett egy doktornak látszó személy, közömbös tekintettel. Azt kérdezte, van-e valami panaszom. Hát hogyne lenne! És soroltam kisebb-nagyobb testi problémáimat. Reméltem, hogy a négy kategóriából (A, B, C, D) talál nekem valami enyhébbet, így lehetek például raktáros, és nem kell két éven át ki tudja, milyen durvább tevékenységet folytatnom. Furcsa mosollyal az arcán írta be az A kategóriát - vagyis alkalmas, nagyon is alkalmas... Ön, honvéd elvtárs, ölne embert? A kiképzés néha kemény volt. Teljes felszerelésben menetelni, akár hajnalban is. Hason fekve, kis ásóval megásni a lőárkot olyan talajban, melyen előző nap robbantottak, és a méteres füvet összeragasztotta a szétrepült, agyagos föld. Néhányan nehezen bírták. Akkor egy társunk elkezdett fütyülni egy ismert spirituálét. Sokunknak erőt adott. Néhányan a lövészetről sírva érkeztek meg a körletbe. Este már ágyban volt a huszonhárom meggyötört ifjú. Valaki megszólalt a sötét szobában: „Fiúk, imádkozzunk!” Teljes szívből mondtuk el ágyunkban felülve a Miatyánkot. Ilyen átszellemült, dörmögő imádkozást még nem hallottam azelőtt. Az első reggelizéshez hosszú nótázós menetelés után érkeztünk. Az olasz felvágott jeges volt, a tea forró. Két perc után a kiképzőtiszt felállított minket, és kivonultunk újra menetelni - éhesen. Tanultunk az esetből: legközelebb azonnal a teába tettük a szalámit, így mindkettő alkalmassá vált a gyors fogyasztásra. A hétfő reggeli ezredsorakozó mindig izgalmas volt. Felettesem simogatással ellenőrizte borotválkozásom eredményét. Öt centiméterről sziszegte az arcomba: „Szeverényi honvéd, szárazon fogom megborotválni! Két perc múlva legyen itt sima pofával!” Máskor mikrofonba üvöltötte: „Az országúton láttam, ahogy Szeverényi honvéd csak úgy lazán sétálgatott, a sapkája a tarkóján, a zubbonya kigombolva!” Pedig csak annak örültem, hogy rám talált a Dunántúlon élő bátyám, és meglátogatott. Sűrűn tartottak ideológiai oktatást is nekünk. Pocakos hadnagy járkált le-föl előttünk, és győzködött minket a Biblia tarthatatlanságáról. Egyik alkalommal egyenként szólított fel bennünket: „Ön, honvéd elvtárs, ölne embert?!” Akire rámutatott, annak felpattanva kellett válaszolnia: „X. főhadnagy elvtársnak Szeverényi honvéd jelentem, nem ölnék!” Üvöltve reagált: „Üljön le!” Miután teljes volt az ökumenikus egység ebben a témában, dühösen ecsetelte, hogy miattunk fog elesni Magyarország egy NATO-támadásban. Vándor, ki itt állsz, légy olyan jó, gondolj tisztelettel minden katonára és civilre, aki itt, Zajdán szolgált Szeretem a föld melegét, a szelíd mezők illatát, a templomi nyugalmat és békét és a kis fecskék játékát a virágok felett. (Lentiben íródott négy sor)
