Evangélikus Élet, 2015. július-december (80. évfolyam, 27-52. szám)
2015-09-13 / 37. szám
Evangélikus Élet EVANGÉLIKUS ÉLET 2015. szeptember 13. *■ 3 Gyülekezeti napot tartottak Győrúj faluban Kívül-belül megszépült a porrogszentkirályi templom ► A győrúj falui evangélikus leányegyházközség 2012-ben kezdte el templomának, gyülekezeti házának és más épületeinek felújítását. Az elvégzett munkákat azóta minden évben gyülekezeti találkozó keretében ünnepelték meg. Szeptember 5-én ismét hálaadó alkalmat tartottak, amelyen Szemerei János, a Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület püspöke hirdette Isten igéjét. A liturgiában Kiss Miklós győr-mosoni esperes, Csorba János és Jánosa Attila győri lelkészek szolgáltak. Ha van álmunk, van célunk, az erőforrássá válik - mondta íMóz 28,10- 22 alapján tartott prédikációjában a püspök. Szemerei János kijelentette: „Az az álmunk, hogy Isten műhelye lesz ez a terület, hogy Isten felhasználja munkájában a megszépült épületeket.” Az istentisztelet végén Jakus Gyula gondnok beszámolt a legutóbbi felújításokról. Többek között sikerült elvégezni a templomtető cseréjét és az udvar térkövezését. A gyülekezeti terem új nyílászárókat és külső szigetelést kapott, illetve megoldották a bejárat akadálymentesítését is. A munkát pályázati forrásból és saját adományokból finanszírozta a gyülekezet. Ezután a jelenlévők kivonultak a szabadba, ahol Szemerei János püspök áldást mondott a megújult léteAz első sorban balról: Kiss Miklós, Szemerei János, Csorba János, Jánosa Attila rm sítményekre. A hálaadó alkalmat szeretetvendégség követte az udvaron felállított sátor alatt. Délután ismét a templomban gyűltek össze a hívek, ahol Szeverényi János tartott előadást A favágástól a halottakfeltámasztásáig címmel. Az országos missziói lelkész arról beszélt, hogy egyházunk akkor marad meg, ha Isten megtartja. „Azok a gyülekezetek maradnak meg, amelyek megújulnak, megtisztulnak az Ige és a Szentlélek által" - fogalmazott, majd gyakorlati szempontokat is adott az emberi kapcsolatok építésével, a munkatársak képzésével és a közösség felelősségével kapcsolatban. ■ Adámi Mária ► Templomuk felújításáért adtak hálát a porrogszentkirályi evangélikusok augusztus 29-én, szombaton. Az ünnepi istentiszteleten Szemerei János, a Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület püspöke hirdette Isten igéjét, a liturgiában Sikter János helyi lelkész működött közre. A meghívón szereplő ige, iKrón 16,8 alapján a püspök a megújulásért való hálaadásnak, az Isten jelenlétéért való könyörgésnek, illetve a jó hír megosztásának a fontosságáról beszélt. Az alkalomhoz kapcsolódó közgyűlésen Sikter Anna röviden ismertette a gyülekezet történetét, majd Sikter János beszámolt az elvégzett munkákról. Elmondta, hogy a külső-belső vakolat renoválása és az elektromos hálózat cseréje mellett az épület alászigetelését is sikerült megvalósítani. Mindezt a beérkezett adományokon túl két elnyert pályázat, valamint a Magyarországi Evangélikus Egyház, az egyházkerület, az egyházmegye és a Gusztáv Adolf Segélyszervezet támogatása tette lehetővé. Miniszteri keretből pedig a parókia rendbetételére is jutott anyagi forrás. Ezt követően köszöntőt mondott Ponicsán Erzsébet, a porrogszentkirályiakkal testvérkapcsolatot ápoló rákospalotai egyházközség lelkésze. Szemerei János püspök pedig egyházkerületi emlékérmet adott át Sikter Jánosnak és Sikterné Csizmadia Ágnesnek több mint két évtizede tartó, hűséges szolgálatuk elismeréséül. A hálaadó ünnepség a helyi kultúrházban tartott szeretetvendégséggel zárult. ■ A. M. Igazi lelkünk felöltése A mai lapszámot jegyző szerkesztővel abban maradtunk, hogy az e heti Égtájolót a magyar-román futballmeccs apropóján írom. Ezért aztán úgy ültem le a képernyő elé, hogy a pohár sör mellé a jegyzetfüzetemet is odakészítettem. Első feljegyzésem az volt: milyen kár, hogy a román himnusz alatt nagyon sokan fütyülnek. Persze az előzetes felhívásoknak is köszönhetően talán nem annyian, mint korábban. Az sem vigasztalt, hogy megtudtam: a román „szurkolók” pedig tüntetőén hátat fordítottak, amikor a magyar himnusz szólt. Valljuk meg, maga a meccs meglehetősen unalmas volt. Sajnos sokkal izgalmasabbnak bizonyult a „harmadik félidő” amikor is a rendőrök és a futballhuligánok mérték össze erejüket. Ennek a nagyon is aggasztó összecsapásnak 25:13 lett az eredménye: ugyanis ennyi rendőrt, illetve ultrát vittek kórházba. Igazán félni akkor kezdtem, amikor híre ment, hogy a randalírozók a Keleti pályaudvarra tartanak, hogy az ott táborozó menekülteken álljanak bosszút. Ebbe még a rendőröket is be akarták vonni, amikor így kiabáltak nekik: „A migránsokat üssétek!” Hála Istennek, a rendőrök példásan helytálltak, és nem engedték a fanatikus álmagyarokat a pályaudvar közelébe. Mert a képernyőn keresztül is döbbenetes volt nézni, ahogy a menekültek gyermekeiket és asszonyaikat a biztonságosabbnak vélt aluljáróban helyezték el, maguk pedig egymásba kapaszkodva álltak sorfalat odafönt. Ezen a ponton a szerkesztő bocsánatát kell kérnem, és nem maradok a meccsnél, legfeljebb csak cikkem vége felé térek vissza a futballhoz. Általában a megrendítő hétvégéről kell írnom, amikor menekültek ezrei indultak el gyalog Ausztria felé, és végül is a magyar kormány által biztosított buszokon jutottak át a határon. Azt a menetet soha nem fogom feledni. Tudván tudom, hogy akadályozták a forgalmat, vétettek számos közlekedési és egyéb szabály ellen. Azzal is egyetértek, hogy mindenkinek jobb volna, ha a déli határon hazánkba érkezők fegyelmezetten a menekülttáborokba mennének, és ott várnák meg, amíg legálisan továbbengedik őket. Abban a menetben azonban a végső elkeseredettséget éreztem. A kitartó vonulásban a „már minden mindegy” elszánást, amit a maguk mögött hagyott háborús szenvedések és üldöztetés, kiszolgáltatottság munkált bennük. És valljuk be, az a gyakori szívtelenség, amit országunkban némelyektől megtapasztaltak. Mert kimondom: a magyar trikolórt gyalázta meg, aki - fényképfelvétel tanúsítja - a meccsre igyekezve obszcén kézmozdulattal mutat a menekültek menete felé, miközben másik kezében ott a nemzeti zászló. Mások állítólag az „Auschwitz, Auschwitz” szavakat kiabálták a menetet látva. Egy pártpolitikus úgy vélte, nyelvi leleménnyel él, amikor „Közel-keleti pályaudvarról” beszélt. Döbbenetes volt az a videó is, amelyen az látható, hogy egy porschés férfi életveszélyesen megfenyeget két nőt, mert azok az autópályán menetelő tömegből felvettek autójukba egy kimerült szír családot. Nem tudom feledni azt a menetet. A hatvanas évek Amerikájában Martin Luther King vonult így tömegek élén a nagyvárosok utcáin. Vagy az apartheid dél-afrikai ellenzői énekeltek így: „We are marching in the light of God” vagyis „Isten világosságában menetelünk” Vagy hogy még inkább parazsat gyűjtsék a fejemre: az autópályán vonuló menet látványa engem a vándorló, új hazát kereső - ha úgy tetszik, „migráns” - zsidók vándorlására is emlékeztetett. Ezt az érzésemet mintegy előkészítette Sylvia Bukowski református lelkész imádsága, amelyet Gáncs Péter elnök-püspök áhítata végén mondtunk együtt a segíteni kívánó evangélikus testvérek munkaülésén a minap: „Irgalom Istene, aki népedet átvezetted a pusztán, s a kivonuláskor pásztoroltad őket, hozzád kiáltunk milliónyi menekültért, akik a bizonytalanságba indultak, és szegénység, üldözés, erőszak a kísérőjük. Te légy a vezetőjük és oltalmazójuk, Urunk!” A menetben volt féllábú ember, aki mankója segítségével tartotta a többiekkel a lépést, nagyon sokan pedig gyermeküket vitték ölükben vagy nyakukban. Volt, aki kicsi fiát áruházi bevásárlókocsiban tolta. De olyat is láttam, hogy valaki egy idős férfit cipelt a vállán, vagy egy beteg asszonyt tartott a karjában. Hiszem, hogy most is érvényes: Jézus megszánja a sokaságot, mert olyanok, mint a juhok pásztor nélkül! Van-e bennünk szánalom? Elő merjük-e venni jóérzésünket? Meg tudjuk-e fogalmazni az irgalom szavát akkor is, amikor mások szerint folyamatosan erőt kell demonstrálnunk? Hagyjuk a politikát a politikusokra, és egyházként azt kérdezzük meg magunktól: képesek vagyunk-e emberi hangon megszólalni - és főképpen hitelesen cselekedni? Amikor immár osztrák területen a halálfurgonban rábukkantak a hetvenegy megfulladt ember - köztük asszonyok és gyermekek - holttestére, akkor Michael Bünker osztrák evangélikus püspök azt szorgalmazta, hogy azonosításuk után az áldozatok méltó temetésben részesüljenek saját vallásuk szertartása szerint. Nálunk a bicskei vasútállomás mellett összeesett és meghalt egy középkorú szír férfi. Tudunk róla bármit is? Próbált valaki utánajárni, ki volt ő, és mi lett a családjával? Miközben a hivatalos szóhasználat következetesen az elidegenítőén hangzó migránsokról, nem pedig menekültekről beszél, próbáljuk azért tudatosítani, hogy ezek az emberek a maguk háborús és megfélemlített tapasztalataival mennyire traumatizálódtak. Belegondolunk abba, miként élik meg, ha nálunk folyamatosan bűnbaknak kiáltják ki őket? Átérezzük, mit jelent az, hogy egy asszony menekülés közben hozta világra gyermekét, és öt nappal a szülés után a pályaudvaron tölti az éjszakát a család? Ha majd karácsonykor szívfacsaró prédikációkat mondunk és hallgatunk a szent családról, akkor gondoljunk rájuk... Valami mégis megváltozott. Egyre többen merik és képesek kifejezni szolidaritásukat a menekültekkel. Mintha kevesebbekben lenne ellenérzés és fenntartás, és immár egyre többen keresnék a segítés módját. E szomorú és kétségbeesett írásban szeretnék reményemnek, sőt örömömnek is hangot adni. A fájdalmas élmények mellett a leleményes szeretet számtalan példáját is megismerhetjük ezekben a próbás hetekben. Sok evangélikus is megosztotta másokkal a tapasztalatait, praktikus tanácsok keringtek az interneten. A spontán segítés mellett egyházunk diakóniai szolgálata nagyon tudatosan és eltökélten szervezi a munkát, nem is beszélve az immár évtizedes tapasztalatokkal rendelkező Ökumenikus Segélyszervezetről. Középiskolások érdeklődnek, mit tudnak segíteni, egyetemisták jelentkeznek tolmácsnak, gyülekezetekben folyik az adománygyűjtés. Számos külföldi partnerünk kérdezi, mit segíthet. Mindenki tehet valamit annak érdekében, hogy a menekültek szenvedéseit országunkban is minél többen ÉGTÁJOLÓ A. t) meglássák, és a tömegben talán rémisztőnek tűnő és félelmetesnek vélt emberek végre arcot kapjanak. Hogy személyes történetük ismertté váljon. Főképpen pedig, hogy emberi méltóságuk helyreálljon. Ebben még a futball is szerepet játszhat. És itt kanyarodom vissza a futballhoz. Egy egészen friss képen Ausztria válogatott játékosai az Ernst Happel Stadionban hatalmas molinót tartanak maguk előtt, rajta ezek a szavak: „Respect Refugees” vagyis: Tisztelet a menekülteknek. Tapasztalom, hogy mind több magyar emberben is megmozdult valami. Talán képesek vagyunk a tisztábbik arcunkat mutatni. Ahogy József Attila írja: „Igazi lelketek melyet elzártatok / Hogy be ne szennyeződjék a robotban / Vegyétek elő immáron s öltsétek magatokra.” (Tanítások) Tudom, nagyon sokat lehetne beszélni schengeni határról és kvótákról, regisztrációról, hot spotról és hasonlókról. Ezek valóban komoly dolgok. Mindenkinek megvan a maga feladata. De akárhol állunk, a legfontosabbról, az irgalom gyakorlásáról ne feledkezzünk meg! Fabiny Tamás püspök Északi Egyházkerület
