Evangélikus Élet, 2015. július-december (80. évfolyam, 27-52. szám)
2015-09-13 / 37. szám
2 -m 2015. szeptember 13. FORRÁS Evangélikus Élet Oratio oecumenica Drága Urunk! Szabadságra hívtál el bennünket, olyan életre, amelyet nem a félelem igazgat, amelyben nem attól rettegünk, amit elvesztettünk, hanem azért adhatunk hálát, amit megkaptunk. Mi mégis mindig félünk attól, hogy valamiből kimaradunk, ezért torz utakon keresünk teljességet. Félünk a jövőtől, ezért megpróbáljuk uralni azt, ami a te kezedben van. Kérünk, te szüld meg bennünk a megváltás, a szabadság gyümölcseit: ellenségeskedés helyett szeretetet, féltékenység helyett hűséget, széthúzás helyett türelmet, önzés helyett szívességet. Add, hogy a szabadság lelke vezessen bennünket! Segíts, hogy ne félelemmel tekintsünk erre a világra és önmagunkra, hanem rád tudjuk bízni életünket! Ezzel a bizalommal kérünk most téged: áldd meg ezt a világot! Féltjük gyermekeink jövőjét; add, hogy rád tudjuk bízni ezt a jövőt! Nem értjük, mi történik körülöttünk a világban; te adj bölcsességet, hogy mégis tudjunk félelem nélkül, helyesen dönteni. Rossz hírekkel fenyegetnek minket; te adj erőt, hogy mindig tudjunk a jó hírre, az evangéliumra figyelni! Áldd meg a földet, amelyen élünk. Add, hogy megadja mindennapi kenyerünket, és tudjunk rá úgy vigyázni, mint ajándékba kapott otthonunkra. Áldd meg a népet, amelyben élnünk adatott, és add, hogy mindenkit tudjunk szeretni, akivel utunk során találkozunk: régi ismerősöket és hozzánk menekülteket egyaránt. Segíts, hogy a tőled kapott szeretet itassa át szavainkat, tetteinket, tekintetünket és gondolatainkat. Légy a gyermekekkel, adj nekik erőt az előttük álló iskolaévben. Légy a mindennapi munkában állókkal, hogy ne égjenek ki, és átélhessék: terheik hordozásának célja van. Állj az öregek mellé; add meg nekik a biztos reménységet, hogy az ő életük sem hiábavaló. Állj a halállal harcolók és azok mellé, akiknek búcsúzniuk kell, hogy ne érezzék magukat egyedül. Ifjúságban és öregségben, munkában és pihenésben, örömben és könnyek között, egészségben és betegségben is maradj velünk ígéreted szerint. Ámen. SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 15. VASÁRNAP - GÁL 5,25-6,10 „Duális képzés” A hazai szakképzés megújításának jegyében gyakran hallhatunk manapság a duális képzés fontosságáról. Ennek lényege, hogy az iskolai elméleti oktatással párhuzamosan a tanulók rendszeresen végeznek szakmai gyakorlatot megfelelő üzemekben, vállalatoknál. Ilyen módon egészséges egyensúlyba kerülhet az elmélet és a gyakorlat. Most, szeptember második hetében, amikor már túl vagyunk a tanévnyitó ünnepeken és istentiszteleteken, itt az ideje, hogy mi is komolyan vegyük saját tanítványi életünk iskolájában a „duális képzést" elmélet és gyakorlat összetartozását. Ebben segíthet nekünk Pál apostol levelének biztató, elkötelező és mozgósító felhívása: „Ha a Lélek által élünk, akkor éljünk is a Lélek szerint” (Gál 5,25) Kicsit leegyszerűsített, profán fordításban: a Lélek váljék életté, az elmélet legyen gyakorlattá. Ha a kettő különválik, ha az elméletből nem születik meg a gyakorlat, akkor a kereszténység hiteltelen, meddő, megüresedett vallásossággá, kegyeskedéssé silányul. Olyan lesz, mint az üres kagylóhéj vagy csigaház, amely lehet ugyan kívülről szép, időtállóan tartós, csak éppen a lényeg, az élet hiányzik belőle. Sajnos gyakran templomépületeink is ilyen kiüresedő házak, amelyeknek külső állagmegőrzésére hatalmas összegeket fordítunk, csak éppen az élet és a Lélek hiányzik belőlük... Mi az, ami megóvhat minket ettől a kiüresedéstől? Mi az, ami összekötheti az elméletet és a gyakorlatot, az ünnepnapokat és a hétköznapokat? Erre a nagyon fontos kérdésre alapigénk legismertebb, legtöbbet idézett versében találhatunk választ: „Egymás terhét hordozzátok, és így töltsétek be Krisztus törvényét” (Gál 6,2) Az apostoli buzdítás kulcsszava a betölt ige. Nem valamiféle törvényeskedő teljesítménykényszerről van szó, ahogy azt félreérthetően olvashattuk az 1975-ben megjelent protestáns bibliafordításban: „...így teljesítitek a Krisztus törvényét” Ezt a törvényt lehetetlen emberi erőfeszítéssel teljesíteni, viszont esélyt kapunk betölteni a Jézus által megígért Lélek ajándékával. A görög szóban ott találjuk a „pléróma” kifejezést, amely teljességet jelent. Ezt az igét használja a Mester a Hegyi beszédben is, amikor a törvényről így tanít: „Nem azért jöttem, hogy érvénytelenné tegyem, hanem hogy betöltsem.. ” (Mt 5,17) Az Új teológiai szótár (Göncöl Kiadó, Budapest, 2006) értelmezése szerint a „pléróma” Isten lényegét, kegyelmét, a hívek közösségének Jézus Krisztus teljességévé növekedését jelenti. Erre a növekedésre hív minket a vasárnap igéje a tanév kezdetén. Az igére figyelő és abból élő tanítványként keressük meg együtt, hogy mely területeken, milyen „tantárgyakban” kellene előbbre lépnünk az új tanévben. Az apostol iskolájában fontos tantárgy a helyes önismeret: „...ha valaki azt gondolja, hogy ő valami, jóllehet semmi, megcsalja önmagát" (Gál 6,3) Első lépés tehát az alapos önvizsgálat: „Mindenki a saját tetteit vizsgálja meg..” (Gál 6,4) Pál ezen a ponton is a Mester hűséges tanítványa, aki ugyancsak arra a kísértésre figyelmeztet, hogy mennyire szeretünk a másik ember „szálkáival” foglalkozni, miközben a saját „gerendáinkra” nem jut időnk... (Mt 7,1-5) Az önismeret mellett fontos a másik ember reális értékelése, akit nem idealizál az apostol. Józanul számol azzal, hogy „tetten érhetjük valamilyen bűnben” (Gál 6,1). Ilyenkor sem a gőgös ítélkezés, sem a bűn nagyvonalú elkenése nem megoldás, nem segítség. Az egyetlen járható jézusi út, krisztusi terápia az apostoli tanítás szerint: „...igazítsátok helyre az ilyet szelíd lélekkel” (Gál 6,1) Ez a szelídség egyfajta tapintatos gyöngédség, amely nem tévesztendő össze a gyengeséggel. Gondoljunk csak Jézusra, aki szelíd, de határozott tekintettel fordul bukott tanítványa felé a főpap udvarában, és ezzel segíti el az őszinte bűnbánat keserves, de gyógyító könnyeire. Immár Feltámadottként, a tóparti reggelit követően ugyanezzel a szelíd tapintattal fogalmazza meg célirányos kérdéseit: „Simon, Jóna fia, jobban szeretsz-e engem, mint ezek?” (Jn 21,15) Ha ez a lelkűiét, krisztusi indulat lakozik bennünk, akkor válhatunk mi is „lelki emberekké”, akik a Lélek által és a Lélek szerint élve közeledünk egymáshoz igazi testvéri szeretettel. Ha a Lélek által meglátjuk és felismerjük, hogy ki az, aki hordozza a mi bűneink terhét, akkor szabadulunk fel mások terheinek a hordozására. A közösen felvállalt terhek összekapcsolnak, igazi közösséggé formálnak minket. Nem igazán szerencsés, sőt könnyen félreérthető, kissé rosszízű kifejezés egyházunkban, amikor bizonyos vasárnapokon úgynevezett „kötelező offertóriumokat" hirdetünk. Az ilyenkor befolyó pénzadományokkal saját gyülekezetünkön kívüli szolA VASÁRNAP IGÉJE gálátokat támogatunk, tehát kifejezetten a mások terhét segítjük hordozni. De ez valójában nem kötelező, hanem természetes része a krisztusi közösségnek, hiszen a közösség újszövetségi szava, a „koinónia” éppen azt jelenti, hogy részesedünk és részesítünk, részt vállalunk mindenből. Örömből és bánatból éppúgy, mint a terhekből. A megosztott teher összeköt a másikkal, és könnyebbé teszi a hordozást. Ennek szemléletes képe a krisztusi iga, melynek felvételére maga a Mester biztatja a terhek alatt roskadozókat: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek. Vegyétek magatokra az én igámat... Mert az én igám jó, és az én terhem könnyű’.’ (Mt 11,28-30) Lehet a teher könnyű? Nincs itt valami ellentmondás? Nincsen, mert maga Jézus segít a teherhordozásban. Könnyebbül a teher, ha tőle tanulva mi is szelíden és alázatos szívvel közösséget vállalunk mások terheinek elhordozásában. A tanév kezdetén találjuk meg helyünket, társainkat, közös terheinket ebben a krisztusi igában, „duális képzésben”, amely a Károli-fordítás szerint nemcsak jó, hanem egyenesen „gyönyörűséges”... ■ Gáncs Péter Imádkozzunk! Köszönjük, Mesterünk, hogy nemcsak előttünk jársz, és vezetsz minket az új tanévben, hanem mellettünk vagy a közös igában, a közös terhek hordozásában is. Ajándékozz meg minket is szelíd, alázatos, együttérző szívvel. Ámen. Mind adjon hálát Istennek! ► Szeptemberi GerAarrfí-sorozatunk következő verse ismét hálaadás. Dallammal való megjelenése pedig ugyancsak Johann Crüger (1598- 1662) nevéhez köthető. - Elemzés és meditáció egyházzenész és lelkész tollából. CANTATE A Mind adjon hálát Istennek (EÉ 54) eredetije a Nun danket all und bringet Ehr (EG 322). Paul Gerhardt (1607-1676) költeményét Túrmezei Erzsébet (1912-2000) fordította magyarra, és az 1955-ben kiadott, bővített Dunántúli énekeskönyvben jelent meg (Dt 1955,711). Strófaformája - a8, b6, a8, b6 - jól egybecseng a ritmikus dúr dallammal, hiszen a versszakok mindkét fele olyan gondolatot közöl, amely önmagában is megállná a helyét. Luther bibliafordításában - mivel ő a Vulgatát fordította németre - megtalálhatjuk az apokrif iratokat, így Sirákfia könyvét is. Gerhardt szövege az 50. fejezet 24-26. versén alapszik: Simon főpap áldozati adománya fölött mondott dicséret Istennek. „Most hát áldjátok a mindenség Urát! Nagy dolgokat művel, aki megáldotta életünket anyánknak méhétől, és irgalmassága szerint bánik velünk. Ajándékozzon meg vidám szívvel minket, adjon békességet napjainkban, (egész) Izraelnek örök időkön át. Maradjon mellettünk hűen szeretete, és szabadítson meg minket napjainkban!’ (A Szent István Társulat fordítása, itt 22-24. vers.) Énekeskönyvünk egy másik jól ismert dicséretében Martin Rinckart (1586-1649) az apokrifnak ugyanezen verseit szedte rímbe: ez a Jer, dicsérjük Istent (EÉ 40), németül Nun danket alle Gott (EG 321). Gerhardt és Rinckart verse mégis nagyban eltér egymástól. Míg Rinckart pusztán a Biblia szavait szedte rímekbe, Gerhardt egy-egy gondolatból teljes strófákat bontott ki. Crüger mindkét megszövegezést belevette az 1653-ban kiadott Praxis pietatis melica énekeskönyvbe. A Gerhardt-szöveghez Pierre Davantés (1525 körül -1561) humanista nyomdásznak a - 89. genfi zsoltárhoz írt - dallamát vette alapul. Mivel Gerhardt és Crüger neve énekeskönyvünkben számtalanszor összekapcsolódik, érdemes újra feleleveníteni kettejük kapcsolatát. Crüger 1622-től haláláig, negyven éven át a berlini St. Nikolai-Kirche kántora volt. Gerhardt 1643-ban került Berlinbe, ahol addigra a harmincéves háború következtében a lakosságnak több mint a fele meghalt. Kezdetben házitanítói állása mellett költeményeivel buzdította kortársait, majd 1657-től tíz évig a St. Nikolai-Kirche lelkésze volt. Kántor és költő-lelkész között baráti együttműködés alakult ki, s ennek gyümölcse, hogy Crüger fentebb említett énekeskönyvének 1653. évi ötödik kiadásában már nyolcvankét Gerhardtköltemény szerepel. Gerhardt az első négy versszakban a hosszas háborúban is mindenkit buzdító optimizmussal írja le Isten irgalmasságát: „S ha ember már nem segített, / Ügyünk ő vette föl”; „Megbocsát nékünk Krisztusért, / S megáld kegyelmével” A következő versekben pedig bensőséges hangvételével gyönyörű s örök érvényű imát fogalmaz meg: „Hogy örök fényben lássuk meg / Majd az ő szent arcát!” ■ Halász-Táborszky Györgyi Azon tűnődöm, hogy voltaképpen mi is a hála. Mit érez az, aki hálás? Mi játszódik le benne? Az öröm egészen biztosan része ennek. Öröm nélkül nincs hála és hálaadás, ugyanakkor a hála mégis több az örömnél, vagyis nagyobb nála, magában foglalja az örömöt. Az öröm a mag, amelyből kinő, kihajt a hála. Nem is biztos, hogy minden örömből hála lesz. Vannak útfélre hullott örömök, meg tövisek, sziklák közé hullok, amelyek anélkül múlnak el, hogy hálává lennének. Keresem azt a többletet, ami az öröm mellé a hálához kell. Igen, megvan. Nagyon közhelyes lesz, de nem tudom egyszerűbben megfogalmazni: szeretet. Tehát valami személyes. Valaki személyes! Aki ott van benne, mögötte annak, ami megörvendeztet. A hideg sör önmagában „csak” öröm, hálává a baráttól, a barátságtól, a közösségtől, a valahová, valakihez tartozástól lesz. A finom étel önmagában „csak” öröm, hálává az asszony: a feleség, az anya, a nagymama kezétől lesz. Hálásnak lenni azt jelenti: szeretve és megajándékozva lenni. Ha valóban keresztyén vagyok, tehát Istent magát jóságos, irgalmas, gondviselő mennyei Atyámként élem meg, akkor a hála alapérzületté válhat az életemben. Az örömök nem maradnak útszélen, tövisek, kövek között. Jó földbe hullanak, mert minden öröm - túl azon, hogy kellemes - valakinek a szeretetéről szól. Valakinek az ajándékait láttatja velem. Felérek a bringámmal a hegytetőre. Elém tárul a gyönyörű látvány, közben szaporán lélegzem, hevesen ver a szívem. Nem csupán annak örülök, hogy a kitűzött célt elértem. Megajándékozottnak és szeretve érzem magam. Hálás vagyok azért, hogy élek, hogy része lehetek a teremtettségnek, hogy megélhetem a mozgás örömét a betegségem ellenére, hogy van honnan elindulnom a hegytetőre, és van hová visszagurulnom, miután elértem. Felérve és a napfelkeltét nézve a Zengd, lelkem, ez új reggelt (EÉ 101) kezdetű énekünket szoktam énekelni, de énekelhetném a Mind adjon hálát kezdetűt is. Annál is inkább, mert ez az ének amolyan hegytetőre való. Az első versszak összeköti a mennyet és a földet - miközben énekeljük, ott állunk ég és föld között. A következő strófa tekintetünkkel együtt befogja a végtelent, majd saját életünket a kezdetétől; s mindjárt utána az Isten megtapasztalható gondviselésének mélyén rejtőző irgalmáért ad hálát, amely Krisztus által vált emberarcúvá, felszínközelivé. Az ötödik versszak alatt figyelhetünk a szívverésünkre. A hatodik versszaktól az ének végéig elindulhatunk hálaadásunkkal, a cipőnk orrától egészen a horizonton túlra emelve tekintetünket. ■ Németh Zoltán
