Evangélikus Élet, 2015. július-december (80. évfolyam, 27-52. szám)
2015-09-06 / 36. szám
Evangélikus Élet EVANGÉLIKUS ÉLET 2015. szeptember 6. ► 3 UPMUP Beiktatták Aradi Andrást ► Mit üzen az esperesiktatási meghívón és a bonyhádi sportcsarnok templomoltára mellett is kivetített Várkonyi János-festmény, a Lélekharang Aradi András és a Tolna-Baranyai Egyházmegye evangélikusai számára? Ez is kiderül Aradi András augusztus 29-i iktatásáról szóló tudósításunkból. Ma már nem számít meglepő látványnak, hogy a Bonyhádi Petőfi Sándor Evangélikus Gimnázium és Kollégium atlétikai csarnoka templomfunkciót kap. Sokszor járhattunk már e falak között missziói napokon. Az viszont túlzó optimizmusnak tűnt elsőre, hogy a szervezők szinte a missziói naphoz hasonló méretű gyülekezetre számítva rendezték be a sportcsarnokot. Igazuk volt! Sok száz evangélikus az egyházmegye határain belülről és azokon túlról ünnepelte együtt a bonyhádiakkal, hogy a tolnai kisváros harmadik alkalommal válik esperesi székhellyé. Gáncs Péter, a Déli Evangélikus Egyházkerület püspöke prédikációjában az Útmutató heti igéje - „A megrepedt nádszálat nem töri össze, a füstölgő mécsest nem oltja ki” (Ézs 42,3) - alapján hangsúlyozta annak fontosságát, hogy felismerjük, miként változik körülöttünk a világ. A változástól nem kell félni, de új válaszokat kell adnunk a megváltozott kérdésekre. Példaként említette, a transzplantáció képét használva, a zsibriki templom berendezésének, harangjának, keAradi András Budapesten született 1969-ben, de gyökerei Békéscsabára nyúlnak vissza. Édesapja lelkészi szolgálata miatt Szarvason nőtt fel. Középiskolai és teológiai tanulmányait Budapesten folytatta. 1994-ben szentelte lelkésszé D. dr. Harmati Béla. A pécsi segédlelkészi éveket követően a Dombóvár-Kaposszekcső-Csikóstőttős Társult Evangélikus Egyházközségben szolgált tizenkét évig. Ekkor indult útjára a kaposszekcsői Evangélikus Diakóniai Otthon is. 2008-ban iktatták be a Bonyhád-Hidas-Kismányoki Evangélikus Egyházközség lelkészi hivatalába. Felesége gyógypedagógusként dolgozik, négy lányuk van. Egyik öccse szintén lelkész. Fontos számára a zene. Csellistaként tagja volt a Promise együttesnek, játszik a Gábriel együttesben, énekel a bonyhádi Charis kamarakórusban. iM—— resztjének és orgonájának új funkcióban történő újjáéledését. Egy haldokló, bontásra ítélt épület részei újra az egyházmegye evangélikusait szolgálhatják. Isten számára a nekünk már értéktelennek tűnő is lehet értékes! A liturgiában a püspökkel Koskai Erzsébet és Ócsai Zoltán lelkészek szolgáltak. Az esperesiktatáson a lelkészkollégák is szép számmal jelentek meg, a püspök az ősi Confirma éneklésekor huszonöt lelkésztársával emelhette áldásra a kezét. Aradi András beiktatás utáni beszédének mindjárt az elején tisztázta, mit jelent számára a festőművész rokon, Várkonyi János festményének lélekharangja. Első pillantásra vészjóslónak tűnik egy esperesiktatással összefüggésben az előrementekért elmondandó imára hívó lélekharangot emlegetni. Talán a sokat próbált, legnagyobb területű, de legkisebb lélekszámú Déli Egyházmegye kitelepített evangélikusaira utal? Talán a Dél-Dunántúl egyre fogyó kicsiny gyülekezeteire gondolt az iktatására hívogató esperes? Aradi András magyarázatként kifejtette, hogy a lélekharang Isten hozzánk szóló, imára hívó hangja. Segít emlékezni a múltra, és figyelmeztet az eljövőre. Az egyházmegye új lelkészi vezetője hangsúlyozta annak fontosságát, hogy megértsük: a múlt emlékei akár új helyeken, új szerepben, de az élőkhöz kell, hogy szóljanak. Erre az alkalmon a legszembetűnőbb példa a lebontásra ítélt zsibriki templom oltáráról vett kereszt, amely szinte önmagában is templommá szentelte a Petőfi-gimnázium atlétikai csarnokát. > ■ Kiss Tamás Kétszázhúsz éves a lébényi templom ► Hálaadó istentisztelettel ünnepelték meg templomuk felszentelésének kétszázhuszadik évfordulóját a lébényi evangélikusok augusztus 23-án. Az úrvacsorás alkalom igehirdetési szolgálatát Szemerei János, a Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület püspöke végezte. Az ünnepséget megtisztelte jelenlétével dr. Nagy István parlamenti államtitkár és Széles Sándor Győr-Moson-Sopron megyei kormánymegbízott. Helmut Gersner lelkész vezetésével küldöttség érkezett a bajorországi Alfeldből, Lébény testvérgyülekezetéből is. II. József türelmi rendeletét követően az Öttevénnyel, Magyarkimlével és Halászival összefogó lébényi gyülekezetben hamarosan megfogalmazódott az igény a templomépítésre. Engedélyt kértek Zichy Károly földesúrtól, hogy megvehessék a bíró házát és telkét. A nagyobbik ház lett a lelkészé, a kisebbik pedig a tanítóé. Az istentiszteletet először egy fából készült nagy pajtában tartották. Az első lelkész egy év múlva meghalt,-a magyar és a német hívek között pedig viszály támadt a magyar, illetve német nyelvű istentiszteletek számában. A templomépítés ennek következtében halasztódott. 1795-ben azonban, Zeles Imre lelkészsége idején néhány hónap alatt elkészült az új templom, és augusztus 20-án fel is szentelték. A kétszázhúsz éves jubileum alkalmából tartott istentiszteleten Szemerei János íPt 2,4-5 alapján prédikált: „Járuljatok őhozzá mint élő kőhöz, amelyet az emberek ugyan megvetettek, amely azonban Isten előtt kiválasztott és drága. Ti magatok is mint élő kövek épüljetek fel lelki házzá, szent papsággá, hogy lelki áldozatokat ajánljatok fel, amelyek kedvesek Istennek Jézus Krisztus által.” A püspök igehirdetésének elején megemlékezett azokról az elődökről, akik minden nehézség ellenére kitartottak, evangéliumi hitükhöz töretlenül ragaszkodtak, és a sokszor lehetetlen körülmények között is megmaradtak evangélikusnak. Az emlékező gondolatok után Szemerei János a hálaadás fontosságára hívta fel a figyelmet. Kétszázhúsz éve áll a lébényi gyülekezet temploma, hogy az ott élők hallhassák Isten igéjét. „Fedezzétek fel az evangélium értékét - hangsúlyozta a püspök -, mert akkor örülni fogtok, hogy az Isten közelében és benne a testvérek közösségében lehettek.” Az istentisztelet utáni díszközgyűlésen Koháry Ferenc helyi lelkész ismertette a templomépítés és a renoválások történetét. Dr. Nagy István, Széles Sándor, Szemerei János és Helmut Gersner mellett köszöntötte a gyülekezetét Kiss Miklós, a Győr- Mosoni Egyházmegye esperese és Takács Eszter, az öttevényi gyülekezet lelkésze. A helyi római katolikus közösség üdvözletét Wandraschek Péter tolmácsolta, Lébény városa nevében pedig Wandraschek Ferenc alpolgármester szólt. ■ Kiss Miklós „Indulj az úton, előre nézz...” Püspöktársaim legutóbbi Égtájolócikkeinek fonalát felvéve, elsőként most én is az ordinációkról írok. Egy kis gyülekezet nagy templomának erőt és türelmet próbáló felújítása írásom második témája. A harmadik és negyedik impulzust lelkészi munkaévkezdő találkozónk, illetve az idei év igéje kapcsán előkerült mottónk, a befogadás kérdése adja. Az igei útmutatás lelki üzenete és a társadalmunkat, valamint egész Európát mélyen foglalkoztató gyakorlati kérdés, a menekültügy sajátosan ér össze. Lelkészavatás: amikor láthatóvá válik Isten munkája Az ordinációk során, vagyis a lelkészek szolgálatba állításának gyönyörű és felemelő püspöki szolgálatában én is azt a csodát látom és élem meg, hogy az egyházat miként építi az Isten. Igéjével ő szólít meg embereket, ő formálja a szívüket úgy, hogy követésére induljanak, a szolgálatra felkészüljenek, majd pedig a megélt, megtapasztalt és megtanult örömhírrel elinduljanak az emberek felé. Nemrégiben fedeztem fel, hogy egyházunk digitalizálási programja nyomán a régi egyházkerületek ordinációs anyakönyvei és a hozzájuk tartozó lelkészjelölti önéletrajzok sokasága elérhetővé vált az interneten. Ezekben a régi vallomásokban éppúgy, mint a napjainkban szolgálatba induló lelkészek elbeszéléseiben, végigkísérhető Istennek ez a szíveket és látásmódot formáló munkája. Jézus Krisztus mennybemenetele, a missziói parancs elhangzása óta ez így működik. Ismert és ismeretlen emberek évezredeken átívelő lánca az élet igéjének továbbadóin keresztül egészen a feltámadott Jézusig ér el. Óriási megtiszteltetés és felelősség is egy ilyen láncba beállni. Az olimpiai lángot vivőkhöz hasonlóan egy kis szakaszon vihetjük, megoszthatjuk és továbbadhatjuk a lángot. Ez nem Athénből indul, és nem Rio de Janeiróba, a következő olimpia helyszínére tart. Jeruzsálemből jön, ahol a Lélek tüze kiáradt pünkösdkor, létrehozva az első keresztyén gyülekezetét. A láng a szélrózsa minden irányába elindult. Szinte minden országba el is jutott már, hogy Istenhez hívjon és vezessen mind többeket. Nagy templomok kis közösségei Múlt szombaton, a porrogszentkirályi templom felújítását követő hálaadó ünnepen egyszerre volt jelen az Isten gondviselése felett érzett öröm, a sok munka és a kivitelezőkkel folytatott küzdelem miatti kimerültség, valamint a hogyan tovább kérdése. Azért írok erről a témáról is néhány sort, mert a Dunántúlon és az egész országban több gyülekezetünk jár hasonló cipőben. Egykor jóval nagyobb evangélikus közösség élt a településen, melynek méretes templomáról a mára maroknyivá zsugorodott kis közösség próbál gondoskodni. Erejüket messze meghaladja a hatalmas épület felújítása, ami nyomasztó teherként nehezedik a gyülekezetre. Lehet, hogy furcsán hangzik, de ma nem feltétlenül a több tízmillió forintnyi felújítási összeg összegyűjtése a legnehezebb. Persze a rengeteg utánajárás, kopogtatás és kilincselés, pályázatírás és levelezés nélkül az anyagiak nem teremnek ott a lelkészi hivatal asztalán. Az anyagiak előteremtése után azonban embert próbáló küzdelemmé tud válni a munka elvégeztetése is. Sajnos ez gyakran a nem éppen épületfelújításra kiképzett lelkészekre nehezedik. Néha komoly feszültség generálódik abból, hogy a megrendelő Isten ügyéhez méltó, szakszerű és minőségi munkát kér és vár el, mert nem minden kivitelezőnek ez a legfontosabb szempontja... Aztán a nehéz munka és a szép ünnep után újra felvetődik a hétköznapi kérdés: hogyan tovább? A nagy templomok kicsi közösségei ugyanis a szépen újrafestett falak között is szembesülnek fogyatkozásuk nyomasztó realitásával... Lelkészkonferencia a befogadás jegyében Kerületünk lelkészeit idén kényszerűségből az eredeti tervtől eltérően nem egyházi helyszínre, hanem a győri egyetemre hívtuk meg munkaévkezdő csendesnapokra. Az Útmutató ez évi igéje (Róm 15,7) volt a témavezetőnk, amelyet a 474. ének segítségével jártunk körbe: „Úgy fogadd be a testvért, mint Krisztus tégedet...” Az előadóteremben nem magas szószékre, hanem a terem legmélyebb pontjára kellett állniuk azoknak, akik a többiekhez szóltak. Üzenetértékűvé vált ez az adottság. Jézus Krisztusban az örökkévaló Isten nagyon mélyre szállt értünk. Az ő követeiként fontos az egyházban erre jobban figyelnünk és megtanulnunk, hogy Mesterünket követni tudjuk ebben is. A védett egyházi környezetből kilépve egyszerre tapasztaltuk meg a befogadottságot és a kiszolgáltatottságot is. Váratlan helyzetként éltük meg, hogy az esti áhítatra készülődve a portás tudatta velünk, hogy az épületet hamarosan be fogják zárni, ezért jobb lenne, ha kimennénk... Kényszerűségből a külső lépcsőre szorultunk. A sötétben tartott esti áhítatunk alkalmával nemcsak azt tapasztalhattuk meg, hogy a legváratlanabb helyek is alkalmi templommá lehetnek, és az Istennel való találkozás helyeivé válhatnak, de kicsiben megízleltük a kirekesztettséget is... Persze csak nagyon kicsiben, mert egy ilyen apró kellemetlenség nem említhető egy lapon azzal, amit a Közel-Keletet, Európát és országunkat is elárasztó menekült embertársaink szenvednek el. Az otthonaikból és hazájukból kiszoruló, gyilkos fegyverek elől menekülő és az embercsempészek embertelenségének is teljesen kiszolgáltatott, szerencsétlen földönfutók befogadásra találnak-e? Találkoznak-e a mai Krisztus-követőkön keresztül a Mester szeretetével a keresztyénnek mondott Magyarországon, a keresztyén gyökereire néha még büszke Európában vagy akár közöttünk? A mostani szomorú menekültválság tehetetlenségünkkel és könnyen felébreszthető előítéleteinkkel is szembesít bennünket. Ennek komoly jelzésértéke van. Jelzi, hogy itt nálunk, a béke földjén is komoly problémák vannak. Nemcsak a menekültekkel, ahogyan sokan gondolják, hanem velünk is. Nem kicsik a megoldandó szociális, egészségügyi és biztonsági problémák, de a morális és lelki problémák sem! „Indulj az úton, előre nézz! / Nem tántoríthat ezernyi vész...” - énekeljük immár évtizedek óta egyik kedves ifjúsági énekünkben (EÉ 560). Reménységünk nem a mi erőnkben és ÉGTÁJOLÓ t bátorságunkban van, hanem abban, hogy az utat Jézus Urunk - ígérete szerint - velünk járja. Megszólítható közelségben van. Kérdezzük meg, mit tenne ő, és mit tanácsol nekünk. Kérhetjük arra is, hogy növelje hitünket és szeretetünket, ébressze emberségünket. Szeptember első napjaiban sokan sokféle úton indulunk. Ha Jézus velünk jár, és mi is vele, akkor a mai nehéz időben is reménységgel indulhatunk. Vele reménységgel indulhatnak pályakezdő lelkészeink, vele járva reménye lehet a megfogyatkozott létszámú kis gyülekezeteink tagjainak. Közelében erőt kaphatnak az erőtlenek, biztonságot a bizonytalanok. Új lehetőséget a tanévet kezdő diákok, a munkaévet kezdő lelkészek vagy más hivatásban állók. Kívánom, hogy ő legyen útitársunk, találjunk rá, és éljük át megújító hatalmát! Szemerei János püspök Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület
