Evangélikus Élet, 2015. július-december (80. évfolyam, 27-52. szám)
2015-09-06 / 36. szám
4 41 2015. szeptember 6. KERESZTUTAK Evangélikus Élet Ne hagyjunk senkit az út szélén! Hónapok óta érezzük, emberileg mennyire reménytelen a hazánkba tömegével érkező migránsok helyzetének kezelése. Borzalmas állapotok uralkodnak a pályaudvarok környékén, az aluljárókban és a parkokban. Valamit tenni kell. Ebben minden illetékesnek megvan a maga feladata: az egyik rendészeti, a másik geopolitikai, a harmadik titkosszolgálati, a negyedik egészségügyi szempontokat kell, hogy érvényesítsen. A segélyszervezetek és általában az egyházak pedig ugyancsak a maguk eszközeivel élhetnek. Egyebek mellett erre kötelez minket az irgalmas samaritánus bibliai példázata is. Jézus arra tanít, hogy ha valaki az út szélén van - adott esetben félholtan -, azon segíteni kell. Ott és akkor még csak azt sem kérdezve, hogy milyen nációhoz, melyik valláshoz tartozik az illető. Mert nagyon sokan vannak az út szélén. Vagy éppen már a tenger fenekén. A napokban, immár sokadszor, egy bevándorlókkal teli hajó süllyedt el a Földközi-tengeren, a líbiai partoknál. Lehet mondani, hogy így jár az, aki illegálisan akar Európába jutni - ám ők mégiscsak emberi lények voltak. Immár múlt időben, mert több százan odavesztek a szerencsétlenségben. Bennünket még inkább felkavart az a hír, hogy egy, az osztrák A4-es autópálya leállósávjában hagyott, magyar rendszámú furgonban több mint hetven megfulladt menekültet találtak. Köztük gyermekeket és asszonyokat. Rajtuk már az irgalmas samaritánus sem segíthetett. Érvényesnek tartom azonban a bibliai példázatnak egy sajátos továbbgondolását, amellyel a közelmúltban találkoztam. „Amikor másodszor is Jerikó felé ment, megint talált egy sebesültet a samaritánus. Harmadik, negyedik, ötödik útján újabb és újabb áldozatok feküdtek az országúton. Százszor dó felé a jól ismert úton. A szamár és a sebesült szerencsésen meg is érkeztek. A samaritánus pedig a sivatag felé tartott, hogy megkeresse a rablótanyát. Mert amikor a 2333. áldozatba botlott, hirtelen rádöbbent, hogy sokkal jobb samaritánus lehetne, ha végre a tettesekkel is törődne, s nem csak ragtapaszokat osztogatna...” tette meg az utat, és száz szerencsétlen feküdt ott, majd ezerre és ezerre bukkant. Mindig ugyanazon a helyen. Ez foglalkoztatta, amikor 2333.-szor ment Jeruzsálemből Jerikóba. Szinte belebotlott az újabb sebesültbe, olyan mélyen merült a gondolataiba. Sóhajtva szedte elő a kötszert a nyeregtarisznyából, rutinosan látta el a 2333. sebesültet. Gyakorlott mozdulattal emelte a szamárra a vér borította testet, és lám, az állat magától indult el a fogaMivel „helyzet van”, kötszerrel, étellel, mosdási lehetőséggel, takaróval kell most segíteni. De igazi megoldást csak az hoz, ha az arra illetékesek megkeresik és felszámolják a rablótanyákat. És akkor zavartalanul lehet utazni Jeruzsálemből Jerikóba vagy éppen Szegedről Budapestre. ■ Fabiny Tamás Elhangzott a Magyar Rádió Vasárnapi újság Lélektől lélekig rovatában 2015. augusztus 30-án. Jegyzetlapok (Napló, 2015) Menekülők. Néhány hete megváltoztak, a forró augusztusban érkezőket valami titkos düh hajtja. A Szeged melletti kis faluban, Röszkén feltörték a ravatalozót, és mindent szétvertek. Honnan ez a harag és rombolás? Miért kellett elveszíteni az egyszerű emberek szeretetét? Valamikor sajnálták őket, most pedig legtöbben gyűlölettel néznek rájuk. Fehér kenyeret sütöttek, ízes levest főztek, és szétosztották. Személyesen hallottam a dél-alföldiek panaszát: félnek, és nem értik a vandál pusztítást. A Keleti pályaudvar környékén viszonylagos nyugalom. Magas líbiai férfi mondja véget nem érő panaszát: „Feleségem meghalt. Kevés volt a pénzünk, így a hajó aljában lehettünk, ott fulladt meg a kezem között.” Szomszédja halk szavú: „Köszönök mindent. Nagyon finom volt az ebéd; az ásványvizet odaadtam a gyerekeimnek.” Drámai képsorokat látok a nemzetközi hírcsatornákon a menekültekről. Jönnek, özönlenek. Van közöttük olyan is, aki egy éve úton van, mindenét-mindenkijét elvesztette, de reménykedik, hogy egyszer lesz tető a feje felett. Egy etióp férfi tolókocsiban vonszolta testvérét a határnál... És a legszörnyűbb hír: csütörtökön hetvenegy menekült fulladt meg egy furgonban! Éjfél felé egy szakértő meghökkentő adatokat közölt: augusztusban 12 475 szír menekültet regisztráltak Magyarországon. A hónap végén 3822 pakisztáni, 1142 iraki és 638 iráni állampolgár lépte át a határt. Közöttük 7678 a gyerek. Állnak és néznek, nagy sötét szemükben elmondhatatlan fájdalom. Álom. Tegnap éjjel mintha apám szigorú szavait hallottam volna: „Kevés az időd, fiam. Siess, tegyél valami jót!” Azután hosszú csend lett, anyám tűnt föl, és hívott, látogassam meg. Közeli nyaralójában jártam az alkonyi folyóparton. Gyönyörű helyen épült, egyszerű faház. Az asztalon virág, kenyér és bor. Az ablakot kinyitotta, hogy lássam az ősz-arany erdőt a kilobbanó fényben. Különös volt fölébredni és indulni az esőben fuldokló városba. Szeretet. Módosítani kell ítéleteinket, hogy mi, magyarok hibátlanok vagyunk. Csak Isten lát egyedül, jól és pontosan, mi nem. A felebaráti megértésre tanít naponta, a megbocsátásra. A szeretet mindent legyőz, mert Isten van jelen benne. Szeretet nélkül elveszítjük egymást, romba dől köröttünk minden. ■ Fenyvesi Félix Lajos Határ menti tűnődések Megérkeztek. Hosszú hónapok óta tudjuk, hogy itt vannak, de eddig csak az éj leple alatt próbálták megközelíteni az országhatárt. Ma már napközben is sétálnak a községben. Nyolc-tíz fős csoportokban. Tegnap a falu egyik fontos közösségi helyén, a Luther téren pihentek meg. Szemben a parókiával és szemben az A migránsok pedig békésen ültek a Luther tér árnyékot adó fái alatt, alig tíz méterre tőlem. Aztán a gépem elkezdett pityegni. Jelezte, hogy kis településünk belső használatra létrehozott internetes csoportjából valaki írt. Eddig legtöbbször eladó dolgok, talált kiskutyák vagy elveszett macskák hirdetésére íróasztalommal. Békésen ültek a pádon, és beszélgettek. Na végre, mi is segíthetünk! - hasított belém. És már nyúltam is a kenyérért és a zsírosüvegért, mikor is férjem figyelmeztetett, hogy ideje lenne vallástörténeti ismereteimet felfrissíteni... Aztán egy tál almával meg egy jókora vizesflaskával kiment a kapun. A menekültek udvariasan megköszönték az apró figyelmességet. Az almás akció után egy icipicit nyugodtabb lelkiismerettel ültem le a gép elé. Néha kinéztem az ablakon, néha a feladatomra koncentráltam, néha meg a legnagyobb közösségi portál oldalán ütöttem el az időt. használtuk az oldalt. Most azonban egész más mondatok jelentek meg a digitális agorán. „Tele van a Fő utca idegenekkel!” - jött a figyelmeztetés. Majd elrettentésül három ördögarc kezdett el villogni a monitoron. Aztán egy újabb mondat: „Csak két kilométer, és rohadt jó helyen lesznek.” Az oldal látogatottsága pedig hirtelen hihetelenül megnőtt, többen megosztották és még többen kommentálták a hírt. Van, aki azt is tudni vélte, hogy „az idegenek” busszal érkeztek. Aztán gyorsan hozzá is tették néhányan, hogy útba kéne igazítani őket a szomszédos nyugati ország felé. És csak potyogtak a döbbenetes kommentek meg a lájkok, miközben az ablakból láttam, hogy a migránsok békésen eszegetik a piros almákat. Szolidan megjegyeztem a fórumon, hogy vittünk nekik vizet és almát. Talán ennyit sem kellett volna írnom, mert a reakció félelmet keltő volt. Néhány másodperc múlva - helyesírási hibák tömkelegé között - értesültem róla, hogy „ezek” éppen a legdrágább mobiltelefonokról hívják a taxit, hogy azzal ezer euróért Bécsbe utazzanak. Ahhoz képest, hogy csak én láttam a parókia ablakából a kis park eseményeit, faluszerte ismert volt a migránsok mobiltelefonjainak márkája, ára és minősége... És az is hamar kiderült, hogy a jónép azt kívánja, hogy ha ezek az emberek valami oknál fogva nem jutnak el Ausztriába, akkor „húzzanak” oda, ahonnan jöttek... „Minek nekik enni adni?” - még ezt a kérdést is feltette egy kétgyermekes, fiatal anyuka. Amikor pedig - a fórumon kívül, de ugyanazon az internetes portálon - egy volt konfirmandusunk a gázkamrákat kezdte emlegetni, akkor már végképp kétségbeestem. Közben idegesen klikkelgettem a monitoron a közösségi oldal és a következő tanév tanmenetének ikonjai között. És láttam magam előtt a hittanosaimat, a leghangosabban és legharagosabban kommentelők gyerekeit. Láttam őket a legdrágább mobiltelefonokkal felszerelkezve, a migránsok kapcsán oly gyakran emlegetett márkás sportruhákban. Azokban és azokkal a luxuscikkekkel indulva neki az iskolakezdésnek, amelyekért szüleik egy másik országban, Ausztriában dolgoztak. Többnyire feketén. Takarítónőként, kerti vagy háztartási kisegítőként vagy valamelyik baromfineveidében. Többnyire olyan megvetés és kommentárok által övezve, amilyeneket ők is írtak a migránsokról. Közben megérkezett két rendőrautó, és a nagy valószínűséggel nyugatra tartó menekülőket betessékelték a Sopronba tartó rendőrautókba. Ezt persze nem látták a fórumozók. Éppen azokban a pillanatokban mondták be a rádióban, hogy tőlünk nem egészen félórányi útra egy Magyarországról jött autóban mennyi-mennyi ember életét vesztette. Nem tudom, a falubeliek közül ki hallgatta a híreket, de továbbra is írogattak az éterbe. Félelmetes dolgokat. Gyűlölködő szavakat. Én meg eldöntöttem, hogy a hittanosokkal ezekről a dolgokról is beszélgetni forészletesen, hogy élete első éveiben Jézusnak is menekülnie kellett. Ő is migráns volt... Aztán megkérem majd őket, hogy mondják el ezt a szüleiknek is. És majd elhozom őket megint a templomba. És megmutatom nekik a német bibliát az oltáron és a gót betűs feliratokat szerte az épületben. És újfent beszélgetünk arról, hogy nem mindenki magyar. És arról is, hogy van élet a mi belterjes jeleket mutató településünkön kívül is. És mi is leülünk a padra a Luther téren a fák alá. Azoknak a fáknak a tövébe, amelyeket annak a több mint ezerkétszáz ágfalvinak az emlékére ültettek, akiknek 1946-ban el kellett hagyniuk a szülőföldjüket. Akiket gunk. És századszor is megkérdezem majd a gyerekeket, hogy milyen nemzetiségű volt Jézus. És amikor a zsidó helyett - szokásuk szerint - megint azt mondják, hogy magyar, akkor én százegyedszer is kijavítom őket. És arról is beszélni fogunk elűztek innen. Akiket kitelepítettek. Akiket talán még migránsnak is nevezhetnénk. Beszélgetünk róluk. Emlékezünk rájuk. És talán még gyümölcsöt és teát is osztunk az arra járóknak... ■ Heinrichs Eszter
