Evangélikus Élet, 2015. július-december (80. évfolyam, 27-52. szám)
2015-08-23 / 34-35. szám
Evangélikus Élet VISSZATEKINTŐ 2015. augusztus 23-30. » 17 Isonzó, Doberdó - elesett magyar honvédek nyomában „A halálban testvérekké váltak” Korabeli térkép az isonzói és piavei hadszínterekről ■ Csermák Zoltán „Doberdo: olasz község Monfalcone fölött. A község körüli fennsíkon dúlt 1915-17-ben a tizenkét Isonzó-csata.” (Genius Kislexikon, 1930) A második világháború borzalmai és az azt követő orosz megszállás Magyarországon is háttérbe szorította az első világégés emlékét. A kommunista történetírás a sommás „imperialista érdekekért folyó háború” értékeléssel intézte el az egy évszázada történteket. Pedig az első világháború s az azt követő igazságtalan békeszerződések nagyban hozzájárultak az újabb kataklizmához. A mostani hatvan feletti korosztály felmenői még találkoztak háborús veteránokkal, akik olvasásra ajánlhatták a mai szemmel hihetetlennek tűnő regényeket: Somogyváry Gyula Ne sárgulj, fűzfa!, Remarque Nyugaton a helyzet változatlan című művét vagy Kuncz Aladár Fekete kolostorát. Már a számok is félelmetesek: az egykori Nagy-Magyarország területéről bevonultak közül 530 ezer ember nem tért vissza, másfél millióan sebesültek meg, s több mint nyolcszázezren estek fogságba. * * * A közmédia munkatársaival Doberdó felé utazva gyűjtöm össze gondolataimat. A település melletti csatatér úgy maradt meg a népemlékezetben, mint a Don-kanyar vagy Mohács tragédiája. „Ha felmegyek a doberdói nagy hegyre” - szól a bús-borongós nóta, a falusi tisztaszobák dísze volt a fényesre szidolozott gránáthüvely a belevésett emlékező szavakkal, s a pesti viccekben is felbukkan a „Szintén Doberdó?” maliciózus kérdés. „Doberdó magyar szempontból a hősiesség szinonimája - foglalja össze az Új Szónak a front jelentőségét Balia Tibor hadtörténész. - Az első hat isonzói csatában javarészt magyar csapatok harcoltak és védekeztek. Noha végül fel kellett adniuk állásaikat, a hely a magyar katona kitartásának szimbólumává magasztosult.” A Doberdói-fennsík hadi jelentőségét a tőle északra fekvő hídfőállás, Gorizia, a trieszt-goriziai főút, valamint a tenger közelsége adta. A hegyről - mint magunk is tapasztaltuk -remek kilátás nyílik a vidékre, így a terület a messze hordó ágyúk megjelenésével stratégiailag is megkerülhetetlenné vált. Amint a hadtörténész is kiemelte, a mintegy hatvan négyzetkilométernyi területet javarészt magyar ezredek védték. Az 1915-16-os isonzói-doberdói hadműveletek során mintegy kétszázezer magyar honvéd esett el. A hely félelmetes hírét a karsztvidék sziklás felszíne is fokozta, védőállást kiépíteni, árkokat ásni embertelen munka volt. A növényzet az első hónapokban kipusztult, a napsütéstől vakító, felforrósodott kövek csak fokozták a védők szenvedéseit. A halottak eltemetése lehetetlen volt, így külön gondot jelentett az áldozatok elvitele a nagy melegben. Az őszi hónapok esőzései újabb megpróbáltatásokat jelentettek. * * # A lovairól híres szlovén városkából, Lipicából indulunk az emlékútra. Az első megdöbbentő látvánnyal a Gorizia mellett fekvő Redipugliában találkozunk. Olaszország legnagyobb emlékhelyét 1938-ban építették, s az impozáns sírkert százezer olasz katona örök nyughelye. Negyvenezernek a nevét is bevésték a teraszosan állított kövekbe, hatvanezer olasz katonának nem ismerjük a kilétét. A bejáratnál oltár áll, gyakoriak a megemlékezések, ottlétünkkor is olasz tisztek készültek katonai parádéra. A sírkert melletti bozótosban bunkerek, futóalagutak romjai idézik a háborút. A nem messze berendezett múzeumban olasz, osztrák, szlovén csoportok váltják egymást, javarészt az idősebbek kíváncsiak elődeikre. A kiállítóhely nagyon gazdag, a falakat képanyag borítja, a vitrinekben mindkét hadviselő fél fegyverei, csákói, egyenruhái láthatók. A rozsdaette konzervdobozon még a gyártó neve is olvasható, a zsebórák, ollók, fésűk mellett egy zsebtükrön Ferenc József és Vilmos császár arcképe díszeleg. Az egykori lőállás homokzsákjai között a borosdemizson sem hiányzik. A szabadtéri múzeumban az 1905- ös 149/35-ös, a nehéz terepviszonyokhoz széles talppal gyártott ágyúk állnak, amelyekkel több mint tizenhat kilométerről lehetett támadni állásainkat. E nehézfegyverek egészen a második világháborúig szolgáltak az olasz hadseregben. Számos emléktárgy magyar vonatkozású, viszont ritka a magyar kiírás. Nem messze a központi emlékműtől található az osztrák-magyar temető. Tizennégyezer honvéd nyugszik itt, „Egyek életben és halálban” - hirdeti a kapu német felirata. A sírfeliratokat minden bizonnyal a bécsi levéltár anyagaira alapozták, a magyar neveket rendre hibásan vésték kőbe. Az eligazító táblák között lengyel szöveget olvashatunk, magyart itt sem. Ezt követően már a fennsíkon szállunk ki az autóbuszból. San Martino del Carso településen áll az egyik legmegrázóbb magyar emlék: a nagyváradi 4. honvéd gyalogezred gúlaoszlopa. Az alakulat 1915 nyarán érkezett Doberdóra. Legutoljára a hatodik isonzói csatában 1916. augusztus 6-án foglalták el állásaikat. Kratochwill Károly ezredesnek, a Hadtörténeti Múzeum későbbi igazgatójának vezetésével néztek szembe a túlerőben lévő ellenséggel. Kratochwill 1915. június 6- án írt napi jelentésével a kobaridi múzeumban találkozhattunk; a többszörös túlerőt, a nehéz terepviszonyokat és a víz hiányát jegyezte fel. A rábízott háromezer katona négy napon keresztül harcolt hősiesen, a megmaradt kétszáz honvéd augusztus 10-én vonult vissza. Az életben maradottak az utókornak halmokat emeltek, ezekből már csak egy áll. „Állj meg egy pillanatra, vedd le a kalapodat, és mondj egy rövid imát azokért, akik mindhalálig híven harcoltak” - idézi a felirat az egykori parancsnokot. Az ezred tragédiája, hogy keserűen emlékezhettek vissza véráldozatukra, hiszen egy harmadik, ellenséges országba térhettek csak haza. A kommunizmus is lezárta a határokat, így évtizedek múltán jelentek csak meg az első zarándokok. A romot a helyi Alpini Egyesület építette újjá. A kegyhelyet koszorúk, nemzetiszínű szalagok díszítik. * * * A Szent Mihály-hegy csúcsa szintén emlékhely. Egykor vagy tíz méterrel magasabban volt, az ágyúk borotválták le a tetejét. Az olasz idegenvezető iskolai osztálynak magyaráz, a gyerekek közben telefonálnak, beszélgetnek, szendvicseiket majszolják, az elmondottak számukra már csak történelem. A kőhalom közepén tábla áll: „E magaslaton olaszok és magyarok hősiesen küzdöttek egymással, s a halálban testvérekké váltak.” Alatta egykori bunkerek húzódnak, mindenütt csepeg, áll a víz; a karsztvidéken a védettebb helyek is embert próbálóak voltak. Rendszerváltás kellett ahhoz, hogy „a nagy hegy” is elnyerje méltó helyét a magyar köztudatban. Jeszenszky Géza, az AntaU-kormány külügyminisztere 1991. november 2-án helyezte el az emlékezés tábláját. A felirat Keresztury Dezső Sírverséből idéz: „Áldozatunk... Jóra parancs.” A hegy Szlovénia felé eső oldalán Doberdo del Lago falu szomszédságában található Visintini. Egykor itt temették el a hegyen elesetteket, volt, akit koporsóban, volt, kinek csak egy vászon szemfedő jutott. Az elhunytakat később kihantolták, s legtöbbjük a már említett osztrák-magyar katonai temetőben talált örök nyugalomra. Emléküket ma kápolna őrzi, helyszínét egykor IV. Károly osztrák császár és magyar király választotta ki. Az uralkodó 1918-ban látogatott el Doberdóba, s személyesen kérte meg az egyik gazdát, hogy a magyarok a telek végében kápolnát építhessenek. A felépült imaházat a háború végén már nem szentelhették fel, a helybéliek csűrként használták. A Széchenyi Tudományos Társaságnak köszönhető, hogy 2009. május 19-én - Sólyom László köztársasági elnök jelenlétében - felszentelhették. Egy másik zarándokhelynél, a jávorcai Szentlélek-kápolnánál fejezzük be utunkat. Kisbuszunk mély szakadékok mellett halad, míg eléri az osztrák-magyar hadsereg egykori hadtáptáborát. A védett völgyben egykor raktárak, istállók álltak, ma már csak egy impozáns templom emlékeztet a múltra. A hegyre épített istenházát a katonák saját zsoldjukból fizették, formai megálmodója a bécsi Burgtheater későbbi díszlettervezője, Remigius Gey ling volt. A szecessziós stílusú épületben a környező frontvonalakon elesett hősök nevét fatáblákba vésték, az áldoztatórácsot magyar nemzetiszín szalagok és koszorúk díszítik. Az „új művészet” angyala vitrinekre tekint le, amelyekben a környéken talált tárgyakat állítottak ki. Apropó, relikviák! A háborús emlékek gyűjtése sokaknak szenvedélyévé, másoknak bevételi forrássá vált. A környéket jól ismerő Kurencic Mirko az előbbiekhez tartozik. Régóta járja a hegyeket, s éles szemének köszönhetően már egy kis házi múzeumot is berendezett. Egy fontos, két évtizede tett felfedezés fűződik a nevéhez. Egy hegyi mélyedésben épített kőhalomra lett figyelmes. Szabaddá tette a barlangot, s különleges, magyar feliratú oltár tárult a szeme elé. Magyar katonák készíthették - vélhetően egy ügyes kezű kőfaragó irányításával -, akik a gyűlölet poklában is az égre tekintettek. Azóta sokan zarándokolnak el a templomhoz s a grottához, hogy imát mondjanak az egykori hősökért. Mi sem tettünk másként. Az írás eredetileg az Új Szó című pozsonyi napilapban jelent meg Doberdói emlékmű: „E magaslaton olaszok és magyarok hősiesen küzdöttek egymással, s a halálban testvérekké váltak”
