Evangélikus Élet, 2015. július-december (80. évfolyam, 27-52. szám)

2015-08-23 / 34-35. szám

Erősítették a hitet és a közösséget

Evangélikus ifíúsági találkozó volt Erdélyben

Határaikat feszegették július 28—31. között Gyimesközéplok-Borospatakán erdélyi és magyarországi evangélikus fiatalok a második Közép-pont erdélyi lutheránus ifjúsági találkozó keretében. Előadások, koncertek, néptánc- és lovasíjászati bemutatók, kirándulás színesítette a programot, a záró istentiszteleten pedig a résztvevők útravalót meríthettek lelkészek és közéleti személyiségek beszédeiből.

Dombori anziksz

Gondolatok egy családos tábor margójára

Már gyerekkoromban sem szerettem, amikor egy jól sikerült tábor után a napok múlásával el kellett távolodnom frissen szerzett élményeimtől. Ennek vélhető oka az, hogy szeretem a „már nem - még egy kicsit igen” érzést, amely a táborból hazaérkezés estéjét és az azt követő napo(ka)t meghatározza. Szeretem azokat a pillanatokat, amikor még fülemben csengenek az ott énekelt dalok, amikor még elevenen él bennem minden: a találkozások, a beszélgetések, az önfeledt nevetések, az izek, a közös élmények azokkal, akikkel néhány nap leforgása alatt egy kicsit szövetségesek lettünk. Mert lehet ugyan, hogy sokáig vagy talán soha többé nem találkozunk, mégis közös titkaink vannak, melyeket senki más nem tudhat, vagy ha tudhat is, nem érthet.

Hasonlót érzek most is, pedig már nem vagyok gyerek. Nem szeretném elereszteni frissen szerzett „kincseimet”. Letöltőm a képeket a számítógépre, gondosan végignézegetem őket; az elmúlt napok történéseibe révednek a gondolataim.

És úgy látszik, nem csak én érzek így. Nyolcéves lányom azért küld ki a szobából a táborból hazaérkezés másnapján, mert egyedül szeretne itthon áhítatosat játszani. Beviszi a táborra készített énekfüzetet és saját gyerekbibliáit. Kívülről csak annyit hallok, hogy énekli az Olyan örömöt, mint a forrás kezdetű éneket.

Pedig nem indult minden felhőtlenül. Megérkezésünk után fél órával már szegényebbek lettünk egy szeretett napszemüveggel, amelyet a lányom a stégen futkározás közben a többméteres vízbe ejtett. Mindez akkor derült ki, amikor egy, a fiam által „készített” makulát igyekeztem eltakarítani egy vödörnyi felmosóvízzel, amely szerencsétlenül kiborult, így frissen birtokba vett átmeneti otthonunkat elöntötte a víz. Mi jöhet még? - gondoltam.

És hogy még mi jött?

Meglátogattunk például egy tolnai, ma is működő kékfestő üzemet. Egy kedves néni fogadott a háza kapujában, majd bevezetett a műhelybe, és olyan lelkesedéssel, ösztönös pedagógiai érzékkel foglalkozott velünk, mutatta be a munkáját, hogy mindannyiunkat magával ragadott. Azt is tudjuk már, hogy miként kell felvinni a papot a sasira, hogy azután szép mintázatot kaphasson a kékítésre még csak váró, fehér anyag.

A másnapi program egy szekszárdi bortanya felkeresése. A felnőttek mesteri borokat kóstoltak, s ennek folyományaként - csodálatosképpen - a gyerekek is olyan felszabadultak lettnek, mintha ők is kortyolgattak volna az erjesztett nektárból, pedig ők csak szőlőlevet kaptak. Fantasztikus vacsora, deszszertként mennyei mákos rétes.

Az élményleltár további része élvezetes vetélkedő kicsiknek, nagyoknak egyaránt. Az egyik részt vevő család nagyszerű ötletének köszönhetően egyszerre volt feladata gyereknek, felnőttnek, mindenki élvezte a versengést.

Minden reggel kávéval ébredtünk. Nem kellett semmit tennünk érte azon kívül, hogy sétáltunk néhány métert, és megnyomtunk a termoszon egy gombot, amitől egy csapásra ott termett az ébresztő fekete nedű a poharunkban. Természetesen valaki tett azért, hogy nekünk az ott legyen.

És ha már itt tartunk, ugyanerről szólt a titkos testvérkék is. Egymás kedvében kellett járni, figyelmességekkel, kedves gesztusokkal, apróbb ajándékokkal kellett elhalmozni a kihúzott családot. Magamon félig-meddig mosolyogva felismertem az igazságát a nyolcéves koromban megtanult közmondásnak: ,Jobb adni, mint kapni.” Persze azért kapni is jó, ezt is átéltük nap mint nap a titkos tesó jóvoltából.

Egy napon sárkányhajóztunk, és igyekeztünk egyszerre evezni a „Hopp-hopp-hopp!” felkiáltásokra. Ez is közösségi élmény volt.

Játszva tanultunk Bátán a fekete gólyákról, a dunai szivattyúzás rejtelmeiről, és ügyeskedtünkügyetlenkedtünk a kicával (írókával), igyekeztünk sárközi mintákat felvinni egy előre kifújt tojásra. Nem lett olyan, mint szerettük volna, de ez sem akkora baj.

Közben persze olyan is előfordult, hogy egy község főterén beálltunk egy sorba, ahol tíz percen keresztül adtak ki egyetlen gombóc fagyit.

Unalmasan egyhangúak voltak a reggelik a csupasz, szocreál étkezőhelyiségben. A gyerek cipője, zoknija, nadrágja, egyebe a nap folyamán harmadszor lett csuromvizes vagy sáros, pedig már az összes felvehető ruha a szennyesek között hevert.

De mindez nem tudta elrontani a kedvünket. Mert már egy csapat voltunk. Szívesen mentünk ki este a kertbe - a gyerekek lefektetése után - beszélgetni egymással, ha épp el nem aludtunk velük. Örömmel szerveztük meg a gyerekeknek az utolsó estén a színdarabot az öreg halászról és nagyravágyó feleségéről. És a gyerekek is örültek, amikor meglátták szüleiket viccelődő fekete gólyaként, bluest éneklő kutyaként, „Fritz-spriccpohárnokként”, halászként vagy akár házsártos asszonyként.

Derűvel töltötte meg a szívünket a sok éneklés, az áhítat, mely mindig kapcsolódott a nap eseményeihez. A borozáskor az is eszünkbe jutott, hogy Jézus a szőlőtő, mi pedig ennek a tőnek a vesszői vagyunk. A hajózás előtti izgalomban arra is gondolhattunk, hogy a tanítványok is nyugtalanok voltak, míg a Mester le nem csendesítette a tengert. A vízparton sokkal életszerűbben láttuk magunk előtt a zsoltárost, aki a folyóvíz mellé ültetett fáról énekel.

Nem jó, ha vége van valami jónak. De az igen, hogy jövőre újra lesz családos tábor. És ha kopik is kicsit idővel, addig is elkísér minket az idei emléke.-ESZPÉA záró istentiszteleten elhangzott igehirdetésükben Végh Nimród és Erzse Zsolt kolozsvári teológushallgatók interaktív bemutató keretében beszéltek arról, hogy kudarcként éljük meg, ha egy határt nem tudunk átlépni, és sikerként, ha átlépjük. Rávilágítottak a közösségi média építette határokra, melyek a személyes kapcsolatok rovására mennek, és hangsúlyozták, hogy hidak helyett falakat építünk. Elmondásukból kiderült: a Köz-ép-pont találkozón - a többi fesztiváltól eltérően - a hangsúly nem a tömegeken, hanem a közösségen van.

„Az igazán fontos határ az, hogy benned él-e Isten, vagy magadra utalva élsz. Most tedd meg a nagy határátlépést, de közben ne feledkezz meg arról, hogy Isten tanácsai olyan határok, amelyek védőkorlátok a mi életünkben” - buzdítottak a teológushallgatók.

Adorjáni Dezső Zoltán, a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház püspöke szerint a fiatalok fontos szerepe, hogy bátran merjenek kérdezni, és ne törődjenek bele mindenbe. A találkozó mottójául választott igeversben -„Eljön a nap, amikor felépítik falaidat, azon a napon szélesre tágul a határ” (Mik 7,11) - megfogalmazott falépítésről szólt, mely akkor válik szükségessé, ha valamit előtte lebontottak, és az üresen maradt helyet be kell tölteni. „Ezen a találkozón lelki falakat építettünk, melyek sarokköve Jézus Krisztus. Ezekre a lelki falakra támaszkodva széles lesz a horizont” - mondta a püspök.

Soltész Miklós, a magyar kormány államtitkára személyes emlékeit elevenítette fel - diákként maga is sok ifjúsági táborban vett részt. Tolmácsolta a rendezvény

fő támogatójának, Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettesnek az üzenetét; mindketten fontosnak tartották, hogy a hit megőrzésére, a szülőföld megtartására és a közösség erősítésére hivatott találkozó létrejöjjön. Semmi sem fontosabb, mint hogy az ember megtartsa gyökereit, és a szülőföldön maradjon - hangsúlyozta az államtitkár. A fiatalokat arra buzdította, hogy otthon a közösség kovászai legyenek, mert a közösségnek megtartó ereje van.

Kovács Péter, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség ügyvezető elnöke az RMDSZ határainak tágulásáról beszélt. Partnernek hívta a fiatalokat és az erdélyi keresztény ifjúsági szervezeteket az RMDSZ társadalomszervező munkájához, mert erre a politikai párt egyedül képtelen. Élhető jelent és jövőt szeretne az RMDSZ, ezt az ügyvezető elnök minden magyar ember közös céljának nevezte. Borboly Csaba, Hargita Megyei Tanácsának elnöke arra kérte

a fiatalokat, tegyenek azért, hogy politikusaik naponta az érdekükben hozzanak döntéseket, itthon maradásuk segítéséért.

Koszta István lelkész, a rendezvény főszervezője, „tábor-noka” megköszönte a szervezőknek és önkénteseknek, hogy a csapat együttműködése lehetővé tette - bár a munka nem volt könnyű - a rendezvény sikerét.

Adorjáni Dezső Zoltán püspök zárszóként megígérte: a Köz-éppont találkozónak lesz folytatása, a következőre két év múlva kerül sor. Mesterházy Balázs, a Szélrózsa evangélikus ifíúsági találkozó szervezője pedig meghívta a résztvevőket a jövő évi magyarországi összejövetelre.

Forrás: Köz-ép-pont-sajtóiroda