Evangélikus Élet, 2015. július-december (80. évfolyam, 27-52. szám)
2015-08-23 / 34-35. szám
2 • 2015- augusztus 23. Ür/TfíRSflg Családos tábor apácai testvérekkel ÉRTJÜK VAGY FÉLREÉRTJÜK? 4. Akarsz-e? Lapunk hasábjain több alkalommal közöltünk írásokat, melyek az erdélyi apácai és a budapesti Deák téri gyülekezet testvérkapcsolatáról adtak hírt. A még mindig élő kötelék meglétét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az évi rendszeres találkozások sorába néhány évvel ezelőtt beépült egy újabb elem is: a Deák téri gyülekezet családos táborának immár állandó résztvevői az apácai lelkész házaspár és gyer-Egy hűvös reggelen történt Washingtonban, az egyik zsúfolt metróaluljáróban, hogy egy szegényes öltözetű fiatalember - amolyan utcazenész - elővette a hegedűjét, és játszani kezdett. Az aluljáró biztonsági kamerája rögzítette mindezt. Bő háromnegyed órán át hegedült, ezalatt körülbelül ezer ember hallotta, amint elhaladt mellette. Mindössze hét ember állt meg pár percre, és még tíz-tizenöt ember dobott néhány centet vagy dollárt a hegedűtokjába. így is összesen harminckét dollárt keresett, amivel elégedett lenne bármelyik utcazenész. Igen ám, de az a muzsikus ott, az aluljáróban a világ egyik legtehetségesebb fiatal hegedűművésze volt: Joshua Bell, aki egy több mint hárommillió dollárt érő Stradivarin játszott, méghozzá a zeneirodalom kétségtelenül legkiemelkedőbb és legnehezebb hegedűműveit: Bach szólószonátái közül néhányat. Ezt a rendhagyó koncertet a The Washington Post napilap szervezte meg, mert kíváncsiak voltak, hogy egy hétköznapi környezetben felismerjük-e a rendkívülit. Az eredmény magáért beszél. Talán nem csak én tapasztalom azt, hogy manapság egyre nehezebb meglepetést okozni. Ennek oka az lehet, hogy - hangozzék bár ellentmondásnak, de - nem vagyunk felkészülve rá. Mi általában már előre tudjuk, hogy mire számíthatunk, és ha nem az következik be, akkor sem változtatunk eredeti elképzeléseinken. Megszoktuk már, hogy egy aluljáróban lecsúszott, középszerű muzsikusok olcsó hangszereken értéktelen darabokat játszanak, és az életünkben nincs helye a váratlannak, a meglepőnek, a mindent átértékelő felismeréseknek. Pedig nagy felfedezések mindig akkor születtek, amikor az emberek meg tudtak nyílni a váratlan számára, és hagyták magukat meglepni. Erről szól a szerelem, mekeik. Idén július 26-ától augusztus i-jéig a Tolna megyei Fadd- Dombori egyik ifjúsági táborhelye adott otthont a rendezvénynek. A táborban tizenhét család volt jelen, így az összlétszám a hetvenhez közelített. (Rendhagyó írásunk a táborról az 1. oldalon.) Képünkön az apácai lelkészcsalád: Simon László és Ilona, valamint gyermekeik, Gergő és Zselyke. Szűcs Petra felvétele és ez a megtérés útja is. A rácsodálkozás, a meglepettség azon, amit már százszor láttunk, hallottunk. Megváltó Urunk magatartása sokszor keltett megütközést azokban, akik nem voltak felkészülve a meglepetésre, nem voltak nyitottak az Isten számára, hanem beleragadtak a saját teológiájukba és ebből fakadó vallásos gyakorlatukba, amelyben nem volt már hely Isten számára. Nem voltak mentesek ettől a tanítványok sem. Minket ma ugyanúgy jellemez ez a magatartás. Mi sem vesszük észre Bachot az aluljáróban. Nem Isten kegyelmére építünk, hanem önmagunkra: intellektuális teljesítményünkre, tudományos ismereteinkre vagy egykori megtérésélményünkre, amely már régen nem jelent élő kapcsolatot Istennel a jelenben. Mindezek fontosak lehetnek, gazdagíthatják az életünket és mások életét is, de nem válhatnak életünk alapjává. Mert amint azzá válnak, eltakarják a lényeget, és megakadályozzák, hogy felismerjük a meglepőt, a rendkívülit, amelyet Isten készít a számunkra. A misszió ma egészen olyan, mint Bach zenéje az aluljáróban. Mert azok számára jelenthet üdvösséget a hirdetett evangélium, akik képesek túllátni a körülményeken, és készek a meglepő befogadására. Akik - ahogy egykor az emmausi tanítványok - először talán öntudatlanul, de behívják házukba, életükbe az élő Urat, majd asztalhoz ülnek vele, és kezébe adják a kenyerüket. Ok átélhetik naponta a mindent új összefüggésbe helyező meglepetést: Ekkor megnyílt a szemük, és felismerték: Isten nem akarja a bűnös halálát, hanem azt akarja, hogy megtérjen és éljen. Akik már felismertük ezt, lepjünk meg vele minél többeket, szólaltassuk meg a leghatalmasabb Mester legnagyobb művét, akár alkalmas, akár alkalmatlan az idő! Grendorf Péter János evangéliuma egyik megrázó történetének tartom a harmincnyolc év óta beteg paralitikus (?) meggyógyítását 0n 5,1-15). Egykori palesztinai utamon legalább fél tucatszor zarándokoltam el a most fehér apácák őrizte bibliai Betesda tavához. Festő barátaimat - eredménytelenül - biztattam már arra, hogy fessék meg ezt a csodálatos történetet. A tudósítás szerintjézus felment Jeruzsálembe ünnepelni. A Juh-kapunál levő „alámerülő medencéhez” látogatott el, amelynek szélén álló tornácokon „betegek, vakok, sánták, sorvadásosak” a víztől való gyógyulásukra vártak. Jézus egy - valószínűleg - mozgásszervi fogyatékkal élőt választott ki, hogy meggyógyítsa. A beteg harmincnyolc év óta hiába járt ide, a gyógyulás helyére, de most Jézus megparancsolta, hogy vegye vackát, amelyen feküdt, álljon fel, és járjon. Fordításaink nyoszolyáról, illetve ágyról tudnak, de a megfelelő görög szó nem jelent többet szalmazsáknál vagy matracnál. A sikeres esemény azonban igen sok bonyodalmat okozott. Először is megtámadható volt, mert a szent szombaton történt. Érdekes módon azonban Jézus leselkedő ellenfelei ezt nem is kifogásolják, annál inkább azt, hogy a meggyógyított ezen a napon „felveszi”, vagyis hordja a matracát. Egészen pontosan az a kifogásolnivalójuk, hogy matracát, amelyet eddig a medence területén használt, most az élete más területére viszi el. Ez pedig szigorúan tilos volt a törvény szerint. Későbbi rabbinista előírások kínos pontossággal, csaknem szőrszálhasogatva határozták meg, hogy mit, mikor, mennyit, hogyan és hova szabad vagy nem szabad átvinni szombaton egy más területre. Bonyolította még az is ezt az ügyet, hogy a hirtelen meggyógyultból ki akarják csikarni gyógyítója nevét, az ő kilétéről viszont neki egyelőre fogalma sincs. Sorozatunkba azonban nem a szépsége vagy a bonyodalmai miatt vettük fel ezt a történetet, hanem három feltűnő hiányossága miatt, amelyek félreértésekre adhatnak alkalmat. Ismerjük az evangéliumokban közölt gyógyítási eseteket, amelyek legtöbbje bizonyos sematikus felépítést mutat: a beteg kér; Jézus kérdez, majd gyógyít; esetleg a körülállók megdöbbenése; köszönetmondás, hálaadás. A Betesda tornácán azonban nem a beteg kéri gyógyulását, hanem Jézus tekint rá, mielőtt az bármire is kérte volna őt. Emlékeztet ez a meglepődött Nátánael esetére, akiről szintén azt olvassuk, hogy mielőtt akár egy lépést is tett volna, Jézus már látta a fügefa alatt ülni Qn 1,49). De gondolhatunk Máriára is: Isten „rátekintett szolgálóleánya megalázott voltára” (Lk 1,48); vagy a boldog apára, aki ölelésével messze megelőzi elkódorgott fia kínnal előkészített gyónó vallomását (Lk 15,20). Legjobb azért, ha itt egyszerűen az isteni „megelőző kegyelemről” szólunk, amelynek sem kiváltó okát, sem kiválasztását nem ismerjük. Isten szuverén tettéről van szó - szoktuk erre mondani. Még szembetűnőbb, hogy ennek az egész történetnek a folyamán egyetlenegy köszönő vagy hálaadó szó nem hangzik el. Igaz, erre máskor is volt már példa: amikor a tíz meggyógyított leprás közül összesen egynek jutott eszébe, hogy visszagyalogoljon gyógyítójához köszönetmondás céljából (Lk 17,11-19). De az esetek többségében hála, dicséret, köszönetmondás a felelet a meg nem érdemelt gyógyulásért. A köszönetmondás köztudomásúlag nem erős oldalunk. Gondoljunk soha meg nem szűnő fáradozásunkra, amellyel gyermekeinket rá kell neveljük: „Köszönd meg, gyermekem...” A harmadik megfigyelés erősen vitatott. Jézus megkérdezi a beteget, hogy szándéka-e a gyógyulás. Első pillantásra elég furcsán hangzik már maga a kérdés is: mi más lehetne leghőbb vágya a betegnek, mint éppen ez?! De a mi betegünk válasza még ennél is furcsább: Nincs emberem..., s mire a medencébe jutnék, más már megelőzött... Ez a válasz többféleképpen is értelmezhető. Például: harmincnyolc éve jár oda ez az ember, eddig semmi csoda nem történt vele. Miért történne most? Ez lenne a letargia, a lemondás hangja, tiszta fatalizmus. - Vagy: oka kilátástalan helyzetemnek nem én vagyok, hanem mások; senki se hajlandó odacipelni a kellő pillanatban a vízbe... Ez felelősségáthárítási kísérlet magamról másokra. De ez a válasz nem válasz! Legalábbis nem az elhangzott kérdésre: akarsz-e meggyógyulni? Talán jobban értjük, ha így fogalmaznánk: te akarsz-e meggyógyulni? Mert nem azt kérdezte a Mester, hogy beletörődött-e harmincnyolc éve tartó betegségébe, vagy hogy jól érzi-e magát ebben az állapotában. (Egy modem kori dráma feszegeti azt a kérdést, hogy vajon boldogok voltak-e Jézus meggyógyítottjai, amikor rájöttek, hogy ezután már egészségesen mégsem állhatnak ki az utcasarokra koldulni.) Azt se kérdezte a Mester, hogy meg tudná-e nevezni gyorsan azt a bűnbakot, aki tulajdonképpeni oka annak, hogy szenvedése ilyen hoszszantart! Akarsz-e meggyógyulni? - ez volt a félre nemigen érthető kérdés. Akárcsak a Bartimeusnak (Mk 10,51), a Jézus követésére vállalkozónak (Mk 8,34), a Zebedeus fiainak (Mk 10,35) elhangzó kérdés! (Kár, hogy új fordításunk mindezeket „szeretnél-e?” kifejezésre enyhítette!) Sőt: Isten akarata nem lehet alku tárgya; Jézus a tanítványaival együtt akarja elfogyasztani a húsvéti bárányt (Mk 14,12). Ugyanezt a határozott akaratnyilvánítást várta el Jézus a betegtől. De a válasz elmaradt. A beteg megszokta, hogy úgyis mások döntenek fölötte? Nem mert határozott igennel felelősséget vállalni magáért? Esetleg félt, hogy mi lesz, ha mégis meggyógyulna? Pedig a kérdés ott lebeg minden kor betege előtt: mert a gyógyulást a betegnek magának is akarni kell. Jó a szédületesen fejlődő orvostudományba vetett bizalom, kincs a megbízható jó orvos. De a beteg saját, határozott akarata nélkül ők se mennének sokra. Még a szupermodern orvosi művészet világában sem. Határozott igen mutatta volna meg azt, hogy a beteg felelősséget akar vállalni magáért. És nem hozakodik elő mások okolásával... Ezért a történet „hiányosságairól” csak eltereljük a figyelmet, ha - szokás szerint - a kitérő mondaton elmélkedünk: „nincs emberem”. Hogy aztán a segítés szükségességéről, diakóniai feladatokra buzdításról prédikáljunk, vagy éppen a segíteni nem akarás sajnálatos áldozataként tüntessük föl a betesdai beteget. Mert ez mellékvágány. Félreértésen alapul. A betesdai medence szélén másról volt szó. „Az én Atyám mind ez ideig munkálkodik, én is munkálkodom. ” Qn 5,17) Ezt tette Jézus. S ezt a konokul másról beszélő sem tudta megakadályozni. És az eredménye: „íme, meggyógyultál... ” Gémes István Hit és hitetlenség határán Hiszek hitetlenül egy Istenben, mindenható Atyában, Mennynek és földnek teremtőjében. A mennyet még csak-csak, hiszen ott minden harmonikus. De ezt a földet is?! Ahol ember embernek farkasa? Hiszek hitetlenül Jézus Krisztusban... Jézusban még csak-csak, hiszen nagy tanító volt, meg orvos meg barát meg költő... De hogy ő Krisztus is lett volna? Mi az, hogy Isten egyszülött Fia, meg hogy fogantatott Szentlélektől? Szűz Máriát jó, ha kihagyjuk ebből, elég, ha én belekerültem ebbe, mint Pilátus a Krédóba. A megfeszítést és a halált brutálisnak tartottam már Mel Gibson fimjében is, a pokolraszállást pedig végképp nem értem. A feltámadást és a mennybemenetelt meg hagyjuk a papokra! Hiszek hitetlenül Szentiélekben... A lélekben még csak-csak, hiszen szükség van valami földöntúli erőre. De hogy ő szent volna? Meg harmadik isteni személy? Meg aztán mire megyek az egyházzal, aminek nem is értem régies nyelvét? A szentek közösségével meg végképp hagyjanak békén! A bűnök bocsánata jó lenne, hiszen sokszor rám nehezedik valami megnevezhetetlen teher. A test feltámadásával és az örök élettel aztán már megint nem tudok mit kezdeni. Hiszek, segíts hitetlenségemen! Akarom. Gyermekem, ne a fejeddel próbálj hinni, hanem a szíveddel. Bízzál abban, akitől életedet kaptad. Bízzál abban, aki megszabadít a rád nehezedő tehertől. Bízzál abban, aki közösségbe helyez téged. Tézisek megtanulása helyett gyermeki bizalom lehet benned. Nem élsz hiába. Nem ránt le az örvény. Nem maradsz magadra. Ne a fejeddel próbálj hinni, hanem a szíveddel. Bízom az egy Istenben, mindenható Atyában. Bízom Jézus Krisztusban, az ő egyszülött Fiában. Bízom Szentiélekben és az egy keresztyén anyaszentegyházban. Úgy legyen, ámen. Fabiny Tamás Az írás megjelent a Határ menti meditációk című kötetben (szerk. Szabó Lajos, Luther Kiadó, Budapest, 2008). Meglepve a megszokott által „Ekkor megnyílt a szemük, és felismerték” (.Lk 24,31a)
