Evangélikus Élet, 2015. július-december (80. évfolyam, 27-52. szám)
2015-08-23 / 34-35. szám
6 •« 2015. augusztus 23-30. IRODALOM Evangélikus Élet HIRDETÉSEK Az evangélikus egyház félórája a Kossuth rádióban Erős vár a mi Istenünk! címmel augusztus 24-én, hétfőn délután fél kettőkor a Kossuth rádióban ezek a témák szerepelnek az evangélikus egyház félórájában: ♦ Hangképes összeállítás a Köz-ép-pont erdélyi lutheránus ifjúsági találkozóról: beszélgetés Adorjáni Dezső Zoltánnal, a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház püspökével, Koszta István evangélikus lelkésszel, a találkozó főszervezőjével, valamint két résztvevővel. • M4, avagy: kommentelek egy cikket. Utazás vezető nélkül?! - Stifiier- Kőháti Dorottya jegyzete. • Missziói percek: a befogadás volt a témája a nyári missziói konferenciának. Előző adásunkban két tanúságtételt adtunk közre, most pedig két előadásrészlettel járjuk körül a témát. Lupták György és felesége (lelkész házaspár) a család, Balicza Iván lelkész a gyülekezet összefüggésében adta át tapasztalatait. ♦ Augusztusban, az aratás után asztalunkon az új kenyér. A megszegett kenyér - hálaadásként elhangzik Túrmezei Erzsébet verse Petri Gábor tolmácsolásában. Várják Önöket a szerkesztők: Stifner-Köháti Dorottya és Nagy László Pályázatok a reformáció jubileumára Magyarország kormánya 2014-ben létrehozta a Reformáció Emlékbizottságot. Az emlékbizottság ez év tavaszán elkezdte meghirdetni a reformáció ötszáz éves jubileumával kapcsolatos pályázatait. Ezeket nyomon lehet követni a http://reformacio2017.hu honlapon (a pályázatok alcímnél), továbbá az Emberi Erőforrások Minisztériuma háttérintézményének, az Emberi Erőforrás Támogatáskezelőnek (Emet) a honlapján: http://www.emet.gov.hu/. Három élő pályázati lehetőségre hívjuk fel a figyelmet. Reformációcoo Emlékbizottság Szlogenpályázat A Reformáció Emlékbizottság küldetése, hogy a reformáció 2017-ben esedékes ötszázadik jubileuma kapcsán minél szélesebb körben bemutassa és gazdagítsa azokat az értékeket, amelyeket Európa s benne Magyarország a hitújítás nyomán képviselt, megélt, és ma is használ. Ezek az értékek a szabadság, a megújulni vágyás és tudás, a munka tisztessége, a család szeretete, az egymás iránti nyitottság, a bibliai etika komolyan vétele. Ezek az értékek sokkal mélyebben jelen vannak a Magyarországon élők tudatában, mint gondolnánk. Ehhez az értékőrző, értékmentő, értékteremtő munkához a bizottságnak szüksége van egy olyan szlogenre (jelmondatra), amely kifejezi a reformáció örökségét, és rámutat arra a jövőorientált tevékenységre, amely az egész nemzet és az egyházak megújulását célozza az ötszázadik évforduló kapcsán. A pályázat benyújtási/véglegesítési határideje: 2015. szeptember 30. Három pályázat részesül díjazásban. Az 1. helyezett jutalma 100 000 Ft, a 2. helyezetté 75 000 Ft, a 3. helyezetté 50 000 Ft. A felhívás az alábbi linken érhető el: ■* http://www.emet.gov.hu/_userfiles/felhivasok/EGYH/reb/reformacio_ szlogen_vegleges.pdf Kárpát-medencei fotópályázat A pályázat témája a megújulás, a lelki-szellemi akadálymentesítés és a hitújítás. A vallási témájú alkotások mellett pályázni lehet olyan pályaművekkel is, amelyek üzenete tágabb értelemben kapcsolódik a reformációhoz. A pályázat célja a Kárpát-medencei és az egyetemes protestantizmust bemutató, a reformációt és annak hatását megjelenítő, a reformáció ötszáz éves jubileumához kapcsolódó fotóművészeti alkotások készítése, virtuális fotógyűjtemény kialakítása. Kategóriák: 1. műemlékfotók; 2. portrék, eseményfotók; 3. természetfotók; 4. művészfotók. Kategóriánként három-három pályázat részesül díjazásban. 1. helyezett: 450 000 Ft; 2. helyezett: 300 000 Ft; 3. helyezett: 150 000 Ft. Az alkotások beküldésének határideje: 2015. október 31. A részletes felhívás az alábbi linken érhető el: http://www.emet.gov.hu/_userfiles/felhivasok/reb/reb_15_foto_ 2015_03_27_vegleges_reb.pdf Fiatal képzőművészek pályázata A kiírás célja az egyetemes és a Kárpát-medencei protestantizmust bemutató, a reformációt és annak hatását megjelenítő, a reformáció ötszáz éves jubileumához kapcsolódó, vándorkiállításon bemutatható, könnyen utaztatható képzőművészeti alkotások készítése. A pályázat témája a Kárpát-medencei reformáció alakjai, eseményei, a reformáció hatása és a Szentírás (újra)felfedezése. A reformáció nem csupán egyháztörténeti folyamat, hanem valódi médiaforradalom volt - ez a 21. században új szempontokat, értékeket és megközelítési módokat is rejt. A pályázatra beküldött alkotásokban hasonló - a kortárs művészet eszközeivel, személyes és közösségi, szimbolikus vagy konkrét, kérdésfeltevő vagy értelmező módon megfogalmazott - reflexiókat keresünk. Az alkotások beküldésének határideje: 2015. szeptember 2. Kategóriák: 1.festészet; 2. szobrászat; 3. grafika; 4. éremművészet; 5. egyéb. Kategóriánként egy nyertes 1 000 000 Ft jutalomban részesül. A felhívás az alábbi linken érhető el: http://www.emet.gov.hu/_userfiles/felhivasok/reb/reb_15_muvJelhivas_ 2015_03_26_vegleges.pdf Füller Tímea Julcsi néni Aranykái Volt egyszer réges-régen egy fodros ruhás kislány. Szép bútorok között lakott egy barátságos, nagy házban. Az ebédhez és a sétához más-más ruhát kellett felvennie, szabad idejében pedig zongorázni meg kézimunkázni tanult. Az édesanyja gyönyörű volt, a társaság kedvence. Az édesapja kereskedő. Ő gyakran az ölébe vette vidáman hozzá futó kicsi lányát, és szeretettel simogatta meg göndör barna hajfürtjeit. Aztán nehéz idők jöttek, így mondták a felnőttek, de Julcsi, a kislány nem tudta, mit jelent ez - csak azt érezte, hogy az édesapja gondterhelt, idegesen járkál a puha szőnyegen fel-alá, és ilyenkor összeráncolt homlokkal egyre azt hajtogatta: „Már csak az arany, csakis az arany a biztos.” Talán csak magának mondta, a kislány mégis megjegyezte. Néha, amikor az egykori Julcsinak, aki ma már Julcsi néni, eszébe jut ez a lehetetlen távolságban élt gyermek, mindig ez a kép dereng fel előtte. Ilyenkor elmosolyodik, és a fejét ingatja. * # * A folytatásra ritkán gondol. Talán azért, mert olyan sokkolóan gyorsan történt az egész. Fel kellett nőni hirtelen, és ki tudja már, hova is lett abban a kavarodásban a szép ház, a bútorok, a ruhák. Bujkálni meg menekülni kellett folyton. Aztán egyszer csak vége lett. Hamarosan férjhez ment. Szerette az urát, jó ember volt. Teltek az esztendők, sok munkával, mindig volt feladat, érkeztek a gyerekek, később idős szüleit gondozta, aztán jött az özvegység... Sok-sok év múltával, amikor a fiúk már kirepültek, egyszer csak kárpótlást kaptak a földekért meg az elveszett vagyonért. És akkor a nagyobbik fia is azt mondta, hogy az arany, csak az arany a biztos. Éppen úgy, ahogy annak idején az édesapja. Pedig ezt őneki sose mesélte el senki, mégis ugyanerre jutott. Úgyhogy a gazdasági dolgokat már inkább a fiú intézte, Julcsi néninek meg maradt a kis ház, a kertje meg az emlékei. Ebben a magára maradt időben lett az első aranya. Vagy mit is beszélek: Aranykája. A harmadik szomszéd lánya volt, aki később „nagy Aranyom” néven vonult be Julcsi néni emlékei közé. Egyszerű lélek volt - „gyenge képességűnek” is mondták -, a szülei nem is igen foglalkoztak vele, de Julcsi néninél valahogy magára lelt. Beszélgettek, varrogattak, gondozták az állatokat. Aztán a lány kezdett lassan eligazodni az élet dolgaiban, egy idő után a saját lábára állt, ezért a szülei kicsit nehezteltek is Julcsi nénire. Odalett az ápolási díj. Nagy Arany aztán férjhez is ment, elkerült otthonról, és csak ritkásan érkező levelei tudósítottak róla, hogy szép egyszerűségben nevelgeti két kicsinyét. Julcsi néni örömmel, néha könnyeit nyelve sokat gondolt a nagy Aranyra. És ekkor kapott egy unokát. Megszeppent, hallgatag kislány volt „kis Arany” Az édesanyja valami betegséggel küszködött, nem tudta ellátni a gyereket, így kapta meg ideiglenesen a nagymama. A kislány riadtan kapkodta a fejét, nagy szempillái meg-megrebbentek, ahogy körülnézett a furcsa, ódivatúan berendezett házban. Persze járt már ott néhányszor korábban is, de csak futólag. A szülei mindig siettek, ő csak az udvarra jött be puszit adni a mamának, aki hol a tyúkólból, hol a mosókonyhából került elő. Furcsa öregszaga volt és agyonfoltozott köténye. Ha ünnep volt, elvitték magukhoz. Olyankor nagy virágos ruhákat vett fel, és kontyba kötötte a haját. Aztán ebéd után mindig gyorsan hazakérte magát, mert szeretett volna lepihenni. De most a nagymama lesz a felnőtt. .. Kis Aranynak lebiggyedt a szája, amint ezek eszébe jutottak. A cipője orrát bámulta, amely mellett ott volt a degeszre tömött utazótáska a holmijával és az iskolatáskája is. Julcsi néni izgult egy kicsit, hogyan tud ő még egy gyereket felnevelni, de azért megrázta magát, és nekifeküdt a feladatnak. Kis Arany nem panaszkodhatott, volt sütemény, ha megéhezett rá, lett tévé, saját szoba... Egy idő után valahogy egyensúlyba kerültek a dolgok. A kislány is kötényt kötött otthon, úgy kereste visongva a tojásokat a tyúkudvarban, és öntözte az esővizes dézsából a megszámlálhatatlan virágot, mint egy igazi kis háziasszony. Megtanult gombot varrni és zoknit mosni, piskótát sütni és pudingot főzni. Rajzaival és okleveleivel pedig tele volt a fal, a hűtőt a fényképei díszítették. Sokszor nézték a mamával együtt a napfelkeltét. Az a tíz év, amíg a kis Arany nála lakott, olyan fürgévé és fiatalossá tette Julcsi nénit, hogy még udvarlója is akadt - egy özvegyember -, de ő csak nevetett. Ott volt neki a kis Arany, nem kellett más. Aztán elszállt ez az idő is, szinte észrevétlenül, mint egy pillanat. Tele nevetéssel és könnyel. Kis Arany megnőtt, és a fővárosba került. # % * Üres lett a ház, nehéz volt a csönd, kongott a konyha a gyerekkacagás nélkül. Alig-alig nyitotta rá valaki az ajtót Julcsi nénire. Leginkább csak egy fiatalasszony, aki tojásért járt hozzá. Aztán ahogy szóba elegyedtek, bizony kiderült, hogy a jó szóra is legalább akkora szüksége van, ha nem nagyobb, mint a tojásra. Ő volt „az Arany” Három gyereket szült négy év alatt, és mivel nem éltek a szülei, bizony nehezen tudott pihenni, nagyon kimerült és megviselt volt. A babakocsiban ült a pici, mellette gyalogolt a két kicsi. Szemükben csibészség bujkált, de azért kellőképpen megszeppentek és tisztelettudóak voltak. Vagyis hát: jók voltak, és Julcsi néni pontosan tudta, milyen fárasztó és nehéz egy kisgyereknek jónak lenni. Egyszer aztán annyira keservesen sírt a pici, hogy Arany leült a diófa alá megszoptatni, Julcsi néni meg kézen fogta a két kicsit, hogy megmutassa nekik az állatokat. A gyöngytyúkok, kacsák, libák csak úgy szaladtak a rájuk rontó két rosszcsont elől. A disznó ragyogó szemmel röfögött rájuk, úgy meglepődött a látogatóktól, a tehenet meg egyenesen meg akarták lovagolni, annyira nem féltek tőle. Húsz perccel később Arany alig tudott megszólalni, annyira jólesett neki az a néhány perc nyugalom. Ettől kezdve gyakrabban jártak arra. Eleinte félve az elutasítástól, bizonytalanul, gyanakodva. Aztán lassan feloldódtak az őket körülvevő, magától értetődő szeretetben és elfogadásban. Mindig kérdezték, hogy nem zavarnak-e, de Julcsi néni azt mondta, bármikor jöhetnek, mert minden munka abbahagyható és folytatható később. (Ez olyan igazi nagymamás mondat, amelyet később is nagy nosztalgiával és vágyakozással tud emlegetni az ember.) Néhány év eltelt így is. A gyerekek óvodába kerültek, Arany dolgozni kezdett. Hétvégeken azért csörrent a telefon: átmehetnek-e. És természetesen átmehettek. (Bár ez a fajta természetesség valahogy sohase szokható meg igazán, mindig tudjuk titokban, hogy ajándék.) Amikor aztán már Arany is kezdett elelmaradozni, váratlanul elkelt a Julcsi néni melletti ház. Egy idős házaspár költözött oda, főkönyvelő meg a neje. Városból jöttek vidékre, és ezt mindenkivel éreztették is. Falun mindenki ismeri a másikat, köszönnek egymásnak az emberek. Főkönyvelőék azonban úgy döntöttek, nem követik ezt a divatot. Maradtak maguknak. A házat, amelybe beköltöztek, szépen felújíttatták. Időnként begördült hozzájuk egyegy drága, márkás autó, ilyenkor bármilyen meleg volt, öltönyben, kisestélyiben beszélgettek sötétedésig. Előkelőek voltak, de tényleg. Julcsi nénit bántotta egy kicsit, hogy nincsen jóban a szomszédokkal. Sütött egy tálca süteményt, hátha összeismerkedhet velük, de úgy küldték el, hűvösen és udvariasan, hogy szóhoz sem jutott. A süteményt dühében a kutyának adta, pedig olyan könnyű volt a tésztája, mint a hab. Nem lehetett volna panasza arra semmilyen finnyás népeknek. Rosszulesett neki az elutasítás, de elfogadta. Mi mást tehetett volna? Nem unatkozott így sem. Látogatta az utcabeli időseket, bevásárolt a szomszédasszonyának, mivel az olyan elesett volt, levelet írt a nagy meg a kis Aranynak. Egy kora reggel éppen egy kis gazt szedett az árokpartról a baromfinak, amikor belevisított a hűvös hajnalba a mentő hangja. A szomszédba jött, de elkésett. A könyvelő úr aznap reggel már nem ébredt fel. A következő napokban nagy volt a sürgés-forgás. Jöttek-mentek az előkelő, gyászruhás idegenek. A temetésre Julcsi néni kis gondolkodás után végül elment. Mégiscsak szomszédok voltak. Kis fejkendőjével eléggé kilógott a tömegből, de legalább volt, aki a pappal együtt énekelt. Eltelt egy hónap, kettő. A szomszédban megszűnt a jövés-menés. Julcsi néni akaratlanul is aggódva figyelte az özvegyen maradt könyvelőné házát. Nem jön hozzá senki, ő se megy sehová. Emlékezett rá, neki milyen nehéz volt, amikor egyedül maradt az ura halála után. Sokszor eszébe jutott, hogy át kellene mennie, de a rosszul sikerült első találkozás beárnyékolta a lelkét. Aztán egy este csak elindult. A fiáéknak sütött kelt tészta széléből vágott le két csinos szeletet. És átvitte. Arankának. Gondolom, már meg sem lepődik senki, hogy ettől kezdve Aranykának szólította a szomszédasszonyát. Aki ezután egyre inkább megnyílt előtte, és megosztotta vele minden búját-baját-fájdalmát. Julcsi néni bejáratos lett az előkelő házba, amely nem is volt neki olyan furcsa, inkább csak annyiban, hogy emlékeztette a saját gyerekkori otthonára. Aranyka könyvelőné pedig átjárt a kicsi parasztudvarba. Ami nem is volt olyan furcsa neki, mert ő meg éppen ilyen kis tornácos házban nőtt fel. Karonfogva mentek az esti hűvösségben az uruk sírjához, és együtt bontogatták a gyerekek és unokák leveleit. «f # * És hogy honnan tudom mindezt? Nos, nincs ebben semmi különös. Julcsi néni él és munkálkodik ma is. Aki látni szeretné, nyugodtan látogassa meg őt is, szomszédasszonyát is. Biztosan megkínálják süteménnyel, és úgy szólítják majd: „Aranyom” ■
