Evangélikus Élet, 2015. július-december (80. évfolyam, 27-52. szám)
2015-08-16 / 33. szám
Evangélikus Élet KULTÚRKÖRÖK 2015. augusztus 16. » 7 Menekülők. Nézem a győri tragédia képeit: a Németországba utazók egymást tapossák a vonaton. Férj a feleségét, a gyermekeit a nagy ordításban. Több mint három órát késett a gyors az indulással, az úton az ajtókat lezárták a kalauzok, és ez a legszörnyűbb időket idézte. Talán Szeged környékén a legdrámaibb a helyzet, ahogy érkeznek a húsz-harminc fős csapatok. Fáradtan leroskadnak a közeli erdőben. „A falu adta össze a pénzt - mondja egy vékony etióp ember. - Svédországba megyek, ott jól lehet keresni, s visszafizetem a tartozásomat.” Mellette hatalmas néger férfi, drága szabadidőruhában, csodás karórával a kezén. Ölében szatyor, tele itallal, élelemmel. Ő a kiválasztott, sok pénze van, jól érzi magát, szervezi az elégedetlenkedőket. Menekülők. Jönnek, özönölnek, átgázolva a Dél-Alföld apró falvain. A magukból kivetkőzök a La Manche csatorna francia oldalán, az alagútnál dühöngnek. Vasbotokkal feltörik a kamionok hátsó ajtaját, és oda bújnak el, reménykedve, hogy egyszer eljutnak álmaik országába... Legtöbben persze nem ilyenek. Összetörtek és kimerültek. Riadt arcú családok, várnak néhány jó szót, kis üveg vizet, néhány szelet kenyeret. * * * Magány. „Szomorúságomban egy ideje templomba járok.” Tegnap esti olvasmányomból őrzöm ezt a sort. Lehet, nem pontos, de mintha rólam írták volna. Be-betérek nyitott ajtókon, leülök a hátsó részben. A félhomály eltakarja az embert, a mély csönd gyógyítja. Jó beszélgetni Istennel, nem nagy dolgokról, inkább apróságokról. Ahány templom, annyi kis csoda: öreg padok, kopott föliratok. Olykor váratlan ajándékot is kapok: valaki gyakorol a fönti orgonán. Betéved egy idős nénike, kezében szál virággal, és leül a közelemben. Nézem a szótlan töprengőket. Sugárzók tudnak lenni az egyszerű emberek, lelkűk gyönyörűen tükröződik arcukon és szemükben. * * * Csodareklám. A Fény utcai piac emeletén egy hentes kitömött mangalicát tett az üzlet elé. A világos, göndör szőrű disznótól először féltek az asszonyok, de a gyerekek látni akarták. A bátor ötlet meghozta az eredményt: mindenki megállt, bámészkodott, beszélt hozzá. A legkisebbek még meg is csavarták kiálló agyarait. Ha már ott volt a család, a régi barátok, valamit vettek. A jó húsban lévő eladó mindenGuy de Maupassant (1850-1893) kitűnően ért ahhoz, hogy minuciózus részletességgel boncolgassa hőseinek érzésvilágát, s rezdüléseit apró, jelentéktelennek látszó megnyilatkozásokkal érzékeltesse. Igazi műfaja az elbeszélés, de hat regényt is írt. Közülük az utolsó, az 1890-ben megjelent Az ember szíve (Notre coeur) nem tartozik az író legjelentősebb művei közé. Ha azonban a mai olvasó a regényt napjaink irodalmának elismert alkotásaihoz méri, meglepetve tapasztalja, hogy ez a százhuszonöt esztendős írás nemcsak a művészi megformálás erejét, de aktualitását tekintve is felveszi a versenyt legtöbbjükkel. Maupassant első szárnypróbálgatásait Gustave Flaubert-hez vitte, s a nagy író arra biztatta, hogy csak kész, érett művel lépjen a nyilvánosság elé. Flaubert a hozzá forduló fiatalembert beavatta írói módszereibe, bevonta őt a Bouvard és Pécuchet című regényéhez szükséges előkészítő, ténygyűjtő munkába, s stílusgyakorlatokat végeztetett vele. Arra tanította, hogy addig nézzen egy fát, amíg az minden más fától különbözőnek tetszik számára. Utána írja meg felfedezéseit száz sorba tömörítve. Az Emile Zola köré csoportosuló naturalista iskola ezekben az években - a 19. század utolsó negyedéről beszélünk - heves harcokat folytatott eszméinek, esztétikai nézeteinek elismertetéséért. Éles bírálói voltak a társadalomnak, azt vallották, hogy a társadalom és az emberi lélek betegségeit a biológus tárgyilagosságával kell feltárni. Maupassant-t vonzották e kor haladó, harcos nézetei, s első, közlésre szánt elbeszélését, a Gömböcöt (Boule de suif) is a Zola és barátai által kiadott, közös bemutatkozásnak szánt kötetben, a Médani estékben jelentette meg. Flaubert, aki nem sokkal halála előtt kapta kézhez ezt a kötetet, az elsők közt jelen-Jegyzetlapok (Napló, 2015) bői adott vékony szelet kóstolót, így egy kis idő után tele lett a szatyor. A friss kenyér mellé csípős kolbász és szalámi került. * * * Budai Vár. Kis ékszer, bölcs, büszke. Nem a díszes homlokzatok, kopott ablakok miatt, inkább a kapuk mögötti bejáróktól, az illatozó kertektől. És a különös lakóktól, akik között nem egy híresség is akad. A Mátyás-templom déli harangszava megzendíti az időt, a Nemzeti Galéria zöld kupolája a fényjáték otthona. A kőfalról a Duna szalagján tündöklő Lánchíd már nem számolja az éveket, olyan öreg. Jó itt sétálni, elfáradni, beülni a világ legszebb boltjába: a Litea könyvszalonba - jó szóra és egy forró kávéra. # $ * Filmsorozatok. Néhány barátom tudja, hogy az egész napos szellemi munka után szívesen nézek sorozatokat. Sokan azt is tudják, ilyenkor nem nyitok ajtót, nem veszem föl a telefont. Persze nem akármit nézek meg, leginkább az érdekes kultúrtörténeteket. A palota ékköve című sorozatot többször is figyelemmel kísértem. Január óta egy olasz férfi: Don Matteo siettet haza. Terence Hill remek alakítással formálja meg a papot, aki nemcsak a Bibliát idézi, hanem nyomoz is. Közben megismerjük Gubbio, az ódon-szép umbriai kisváros hétköznapjait, különös, nagyhangú olasz embereit: Nathalinát, a perlekedő házvezetőnőt, Cecchinit, az esetlen őrmestert, lányát, a sudár Patriziát, a mindenről lemaradó századost. Igazi olasz hangulat, tésztás ételek, Szent Ubaldo püspökre emlékező ünnepek. És a világ legszebb kis temploma. Aki bent, a gyertyákkal aranyozott homály csendjében imádkozik, biztos érzi Isten közelségét. * * Ül Szomorúság. Fáj nagyon, hiszen újból elbántak veled. De hát mit vártál, te szerencsétlen, a szeretetlenségbe, gyűlöletbe aljasuk világtól? Ha nem bosszulod meg a történteket, lehet, egyedül maradsz. Te tiszta vagy, maradj is az. Sok az otthoni feladatod, végezd el újra, azután kelj útra. Bizonyára sokáig egyedül leszel az úton, váratlanul valaki melléd lép, hosszú hallgatás után kérdez is tőled. Ha elhiszi biztató szavaid, ő is fontos tanácsokkal lát el. És megtalálod azt, akire neked van szükséged. Tolsztoj: Napló. Ha nem írt volna mást, csak a hatalmas feljegyzésfüzeteket, akkor is a világirodalom legnagyobbjai között lenne a helye. „Felmerül előttem a kérdés: mi az ember életének a célja? - írta 1847-ben. - Életünk célja, hogy minden eszközzel elősegítsük kiteljesedését.” 1885. december í-jén jegyezte föl: „Látom, hogy a szereteten kívül nincs más fontos az életben. A gyűlöletet ki tudom tépni, sőt kiseperni a szívemből. Segíts nekem, Istenem!” És a legutolsó üzenetek egyike, 1910. október 19-én: „Éjszaka kellemetlen beszélgetés. Szasa elmondta, hogy egymillióért akarják eladni műveimet. Talán még jóra fordul. Csak mindig a legfelsőbb bíró színe előtt cselekedjem.” Vacsora. Régi barátok együtt. Finom vacsora, jó vörösbor, azután beszélgetés hajnalig. Máté indiai útjáról mesél, arról, hogy odafelé a repülőgépen írt egy rövid szöveget. „Egy szegény országból jöttem” - így kezdte volna köszöntőjét. Amikor megérkezett, a sűrű porfelhőben sovány, rongyos gyerekek vették körbe. Veszekedtek, hogy ki vigye a bőröndöket pár fillérért. „Belém villant - mondta -: ki is a szegény?” Megszégyellte magát fotós barátom, eltépte a papírt, és képeit a múzeumnak ajándékozta. * * * Madaras József. Társaságban merült föl a neve. Az elfeledett, jeles színészt dicsérték, főleg színházi kritikus ismerősöm. Aki valaha is látta a csupa tűz művészt, hallotta villámló szavait, az úgy érezte, valami ősi üzenettel akarja megajándékozni. Madaras tehetséges volt és úriember. Hatalmas „paraszti” erővel megáldott férfi. Ha kellett, hajnaltól késő estig játszott, színházban, rádióban; éjszaka filmet forgatott. Nem statisztaként - főszereplőként. És még nem beszéltem a vidéki irodalmi estekről. Beállt Sinkovits Imre, Gombos Katalin, Vitai Ildikó televíziós műsorába. Vörösmarty A vén cigányát úgy mondta, hogy a világba kiáltó részeknél verte a fejét az előszínpadba. Döngtek a vérfoltos deszkalapok, a közönség levegőt sem mert venni. Nem volt és nem lesz ilyen lobogó magyar színész. Sistergett, forrt, belénk égette a sorokat, a fájó szavakat. * * # Embertelen világ. Nincs rá szó, és a remény is egyre távolabb kerül. Nem számít már ígéretünk, becsületünk kézfogása, nem jut el egymáshoz segítő szándékunk. Fázunk és félünk, külön-külön, pedig ha megosztanánk a terheket, könnyebb lenne elviselni. Simone Weil pontosan fogalmaz: elveszünk a „hideg tumultusban”. Élünk és küszködünk, hiába szélvihar, hószakadás, földrengés, naponta újrakezdjük életünket. Akkor mi pusztít közöttünk? Az, hogy elvesztettük Istennel a kapcsolatunk. Nem halljuk meg hívását. Szólít szüntelenül. Főleg akkor, amikor nem hiszünk teljes szívvel, és kételyeink vannak. Pedig nincs más szeretet, másféle Isten. Embertársaink keresése, hogy együtt menjünk tovább, és ne álljunk meg soha. ■ Fenyvesi Félix Lajos Maupassant és az emberi szív tette ki, hogy a Gömböc remekmű, és elhomályosítja a kötet többi darabját. Flaubert ítéletét csak megerősítette az idő. Maupassant ezt követően egyre-másra jelentette meg remekműszámba menő elbeszéléseit, regényeit, s tehetsége túlnőtt a naturalista iskola keretein. A naturalista írók képgazdag, szertelen stílusával ellentétben klasszikus egyszerűségre és pontosságra törekedett. Mint megállapította: „Akármit akar mondani az ember, mindig csak egyetlen szó van kifejezésre, egyetlen ige megelevenítésre, s egyetlen jelző meghatározásra.” Stílusának ez valami olyan kristálytiszta egyszerűséget, tömörséget, pontosságot kölcsönöz, hogy ezzel utánozhatatlanná és klasszikussá válik. Nem követte Maupassant a naturalistákat az ember addig íróilag nem ábrázolt testi-biológiai megnyilvánulásainak nyílt leírásában sem. Nem az ember ösztönéletének felfedezésében kereste a „valóság még teljesebb vízióját” Ezen idézet utalás arra a maupassant-i véleményre, mely szerint „a realista író, ha valóban művész, nem a valóság fotográfiáját akarja adni nékünk, hanem magának a valóságnak még teljesebb, még jobban magával ragadó, még meggyőzőbb vízióját” Boccaccióhoz hasonlóan Maupassant is előszeretettel mesél a szerelem humoros kalandokkal járó kudarcairól, és nagy kedvvel tűzi tollhegyre - mint Moliére - az emberek jellembeli fogyatékosságait. De amíg elődei, példaképei hisznek az ember teremtő erejében, a szerelem felszabadító hatásában, Maupassant írásai kiábrándult, pesszimista világképről árulkodnak. Az író mindenütt csak önáltatást lát: „Nem tudunk semmit, nem sejtünk semmit, nem képzelünk semmit.” Szókratészi analógia. Persze csak analógia, mert ugye Szókratész ezt így mondta: „Csak akkor tudunk valamit, ha rájövünk arra, hogy nem tudunk semmit.” Ugyanakkor könnyedséggel, szellemességgel vallja be ezt a hitetlenségét, s ha nem vesszük készpénznek az író nyilatkozatait és magára erőltetett tárgyilagosságát, szenvtelenségét, akkor azt is észrevehetjük, hogy valójában mélységesen együtt érez elbeszéléseinek, regényeinek egyszerű, tiszta szívű, igaz hőseivel, akik a kegyetlen életben többnyire a rövidebbet húzzák. Az ember szíve modern regény. Korunk szerzőihez hasonlóan Maupassant is kora emberének elmagányosodásáról ír, aki - mint hőse, André Mariolle - még érzelmi életében sem tud nyugvópontra jutni. A kis Élisabeth Ledru Mariolle-hoz hasonló sorsában az író, mintegy ellenpontozva, a nő oldaláról mutatja be az egymásra találásnak, ha nem is lehetetlenségét, de igen nagy nehézségét. Az élet szegényes beteljesülései, amelyek során a várt teljesség helyett mindig csak egy „majdnem”-mel kell beérni, megértetik Mariolle-lal, hogy az ember szíve vágyainak, álmainak beteljesülése mindig korlátokba ütközik. Érdekes, eredeti női típust rajzol meg az író a mély érzelmekre képtelen, okos, kulturált, vonzóan szép Michéle de Burne alakjában, akinek csak az a fontos, hogy a hódolók gyűrűje vegye körül. A felkeltett - és ténylegesen vállalt - érzelmek viszonzására már képtelen. Mariolle végül is Élisabethben talál társat. A nagy szerelemre képtelen nagyvilági hölgyben továbbélő kispolgári asszony egyszerű, hűséges szerelme az, ami - végül is - őszinte és maradandó. Rádöbben egy érdekes, korábbi szerelméről hallott tétel igazára, mely szerint: „Örökké nem lehet szerelmes az ember, legfeljebb hűséges.” Kérdés, hogy valóban igaz-e ez a mondás, egyetemesen érvényessé tehető-e. Maupassant írói pályája mindössze tíz évet ível át. Tíz alkotó éve alatt huszonhat kötetnyi elbeszélést és hat regényt jelentetett meg. Lázas szenvedéllyel írt, izgatószerekkel ösztönözte magát, mintha sejtette volna, hogy sietnie kell, hogy mielőbb „kiírja magából” mindazt, ami felkészülése éveiben felhalmozódott benne, mielőtt a testét-idegrendszerét felemésztő gyilkos kór végezne vele. 1891-ben elméje elborult, önmagáról nem tudva élt még két évig egy idegszanatóriumban. ■ Pátkai Róbert