Evangélikus Élet, 2015. július-december (80. évfolyam, 27-52. szám)

2015-08-16 / 33. szám

Evangélikus Élet KULTÚRKÖRÖK 2015. augusztus 16. » 7 Menekülők. Nézem a győri tragédia képeit: a Németországba utazók egymást tapossák a vo­naton. Férj a feleségét, a gyermekeit a nagy or­dításban. Több mint három órát késett a gyors az indulással, az úton az ajtókat lezárták a ka­lauzok, és ez a legszörnyűbb időket idézte. Talán Szeged környékén a legdrámaibb a helyzet, ahogy érkeznek a húsz-harminc fős csa­patok. Fáradtan leroskadnak a közeli erdőben. „A falu adta össze a pénzt - mondja egy vé­kony etióp ember. - Svédországba megyek, ott jól lehet keresni, s visszafizetem a tartozásomat.” Mellette hatalmas néger férfi, drága szabadidő­­ruhában, csodás karórával a kezén. Ölében sza­tyor, tele itallal, élelemmel. Ő a kiválasztott, sok pénze van, jól érzi magát, szervezi az elégedet­lenkedőket. Menekülők. Jönnek, özönölnek, átgázolva a Dél-Alföld apró falvain. A magukból kivetkő­zök a La Manche csatorna francia oldalán, az alagútnál dühöngnek. Vasbotokkal feltörik a ka­mionok hátsó ajtaját, és oda bújnak el, remény­kedve, hogy egyszer eljutnak álmaik országá­ba... Legtöbben persze nem ilyenek. Összetör­tek és kimerültek. Riadt arcú családok, várnak néhány jó szót, kis üveg vizet, néhány szelet ke­nyeret. * * * Magány. „Szomorúságomban egy ideje temp­lomba járok.” Tegnap esti olvasmányomból őr­zöm ezt a sort. Lehet, nem pontos, de mintha rólam írták volna. Be-betérek nyitott ajtókon, leülök a hátsó részben. A félhomály eltakarja az embert, a mély csönd gyógyítja. Jó beszél­getni Istennel, nem nagy dolgokról, inkább ap­róságokról. Ahány templom, annyi kis csoda: öreg padok, kopott föliratok. Olykor váratlan ajándékot is kapok: valaki gyakorol a fönti orgonán. Betéved egy idős nénike, kezében szál virággal, és leül a közelemben. Nézem a szót­­lan töprengőket. Sugárzók tudnak lenni az egy­szerű emberek, lelkűk gyönyörűen tükröződik arcukon és szemükben. * * * Csodareklám. A Fény utcai piac emeletén egy hentes kitömött mangalicát tett az üzlet elé. A világos, göndör szőrű disznótól először fél­tek az asszonyok, de a gyerekek látni akarták. A bátor ötlet meghozta az eredményt: minden­ki megállt, bámészkodott, beszélt hozzá. A leg­kisebbek még meg is csavarták kiálló agyara­it. Ha már ott volt a család, a régi barátok, va­lamit vettek. A jó húsban lévő eladó minden­Guy de Maupassant (1850-1893) kitűnően ért ah­hoz, hogy minuciózus részletességgel boncolgas­sa hőseinek érzésvilágát, s rezdüléseit apró, je­lentéktelennek látszó megnyilatkozásokkal érzé­keltesse. Igazi műfaja az elbeszélés, de hat regényt is írt. Közülük az utolsó, az 1890-ben megjelent Az ember szíve (Notre coeur) nem tartozik az író legjelentősebb művei közé. Ha azonban a mai ol­vasó a regényt napjaink irodalmának elismert al­kotásaihoz méri, meglepetve tapasztalja, hogy ez a százhuszonöt esztendős írás nemcsak a művé­szi megformálás erejét, de aktualitását tekintve is felveszi a versenyt legtöbbjükkel. Maupassant első szárnypróbálgatásait Gus­tave Flaubert-hez vitte, s a nagy író arra biz­tatta, hogy csak kész, érett művel lépjen a nyil­vánosság elé. Flaubert a hozzá forduló fiatal­embert beavatta írói módszereibe, bevonta őt a Bouvard és Pécuchet című regényéhez szük­séges előkészítő, ténygyűjtő munkába, s stílus­­gyakorlatokat végeztetett vele. Arra tanította, hogy addig nézzen egy fát, amíg az minden más fától különbözőnek tetszik számára. Utána ír­ja meg felfedezéseit száz sorba tömörítve. Az Emile Zola köré csoportosuló naturalis­ta iskola ezekben az években - a 19. század utol­só negyedéről beszélünk - heves harcokat folytatott eszméinek, esztétikai nézeteinek el­ismertetéséért. Éles bírálói voltak a társadalom­nak, azt vallották, hogy a társadalom és az em­beri lélek betegségeit a biológus tárgyilagossá­gával kell feltárni. Maupassant-t vonzották e kor haladó, harcos nézetei, s első, közlésre szánt el­beszélését, a Gömböcöt (Boule de suif) is a Zo­la és barátai által kiadott, közös bemutatkozás­nak szánt kötetben, a Médani estékben jelen­tette meg. Flaubert, aki nem sokkal halála előtt kapta kézhez ezt a kötetet, az elsők közt jelen-Jegyzetlapok (Napló, 2015) bői adott vékony szelet kóstolót, így egy kis idő után tele lett a szatyor. A friss kenyér mellé csí­pős kolbász és szalámi került. * * * Budai Vár. Kis ékszer, bölcs, büszke. Nem a dí­szes homlokzatok, kopott ablakok miatt, inkább a kapuk mögötti bejáróktól, az illatozó kertek­től. És a különös lakóktól, akik között nem egy híresség is akad. A Mátyás-templom déli ha­rangszava megzendíti az időt, a Nemzeti Ga­léria zöld kupolája a fényjáték otthona. A kő­falról a Duna szalagján tündöklő Lánchíd már nem számolja az éveket, olyan öreg. Jó itt sé­tálni, elfáradni, beülni a világ legszebb boltjá­ba: a Litea könyvszalonba - jó szóra és egy for­ró kávéra. # $ * Filmsorozatok. Néhány barátom tudja, hogy az egész napos szellemi munka után szívesen nézek sorozatokat. Sokan azt is tudják, ilyen­kor nem nyitok ajtót, nem veszem föl a telefont. Persze nem akármit nézek meg, leginkább az érdekes kultúrtörténeteket. A palota ékköve cí­mű sorozatot többször is figyelemmel kísértem. Január óta egy olasz férfi: Don Matteo siet­tet haza. Terence Hill remek alakítással formál­ja meg a papot, aki nemcsak a Bibliát idézi, ha­nem nyomoz is. Közben megismerjük Gubbio, az ódon-szép umbriai kisváros hétköznapjait, különös, nagyhangú olasz embereit: Nathali­­nát, a perlekedő házvezetőnőt, Cecchinit, az esetlen őrmestert, lányát, a sudár Patriziát, a mindenről lemaradó századost. Igazi olasz hangulat, tésztás ételek, Szent Ubaldo püspökre emlékező ünnepek. És a vi­lág legszebb kis temploma. Aki bent, a gyertyák­kal aranyozott homály csendjében imádkozik, biztos érzi Isten közelségét. * * Ül Szomorúság. Fáj nagyon, hiszen újból elbán­tak veled. De hát mit vártál, te szerencsétlen, a szeretetlenségbe, gyűlöletbe aljasuk világtól? Ha nem bosszulod meg a történteket, lehet, egyedül maradsz. Te tiszta vagy, maradj is az. Sok az otthoni feladatod, végezd el újra, azután kelj útra. Bizonyára sokáig egyedül leszel az úton, váratlanul valaki melléd lép, hosszú hallgatás után kérdez is tőled. Ha elhiszi biz­tató szavaid, ő is fontos tanácsokkal lát el. És megtalálod azt, akire neked van szükséged. Tolsztoj: Napló. Ha nem írt volna mást, csak a hatalmas feljegyzésfüzeteket, akkor is a világ­­irodalom legnagyobbjai között lenne a helye. „Felmerül előttem a kérdés: mi az ember éle­tének a célja? - írta 1847-ben. - Életünk célja, hogy minden eszközzel elősegítsük kiteljese­dését.” 1885. december í-jén jegyezte föl: „Lá­tom, hogy a szereteten kívül nincs más fontos az életben. A gyűlöletet ki tudom tépni, sőt ki­seperni a szívemből. Segíts nekem, Istenem!” És a legutolsó üzenetek egyike, 1910. október 19-én: „Éjszaka kellemetlen beszélgetés. Szasa elmondta, hogy egymillióért akarják eladni mű­veimet. Talán még jóra fordul. Csak mindig a legfelsőbb bíró színe előtt cselekedjem.” Vacsora. Régi barátok együtt. Finom va­csora, jó vörösbor, azután beszélgetés hajna­lig. Máté indiai útjáról mesél, arról, hogy oda­felé a repülőgépen írt egy rövid szöveget. „Egy szegény országból jöttem” - így kezdte vol­na köszöntőjét. Amikor megérkezett, a sűrű porfelhőben sovány, rongyos gyerekek vették körbe. Veszekedtek, hogy ki vigye a bőröndö­ket pár fillérért. „Belém villant - mondta -: ki is a szegény?” Megszégyellte magát fotós barátom, eltépte a papírt, és képeit a múze­umnak ajándékozta. * * * Madaras József. Társaságban merült föl a ne­ve. Az elfeledett, jeles színészt dicsérték, főleg színházi kritikus ismerősöm. Aki valaha is lát­ta a csupa tűz művészt, hallotta villámló sza­vait, az úgy érezte, valami ősi üzenettel akar­ja megajándékozni. Madaras tehetséges volt és úriember. Ha­talmas „paraszti” erővel megáldott férfi. Ha kellett, hajnaltól késő estig játszott, színház­ban, rádióban; éjszaka filmet forgatott. Nem statisztaként - főszereplőként. És még nem beszéltem a vidéki irodalmi estekről. Beállt Sinkovits Imre, Gombos Katalin, Vitai Ildikó televíziós műsorába. Vörösmarty A vén cigá­nyát úgy mondta, hogy a világba kiáltó részek­nél verte a fejét az előszínpadba. Döngtek a vérfoltos deszkalapok, a közönség levegőt sem mert venni. Nem volt és nem lesz ilyen lobogó magyar színész. Sistergett, forrt, belénk égette a soro­kat, a fájó szavakat. * * # Embertelen világ. Nincs rá szó, és a re­mény is egyre távolabb kerül. Nem számít már ígéretünk, becsületünk kézfogása, nem jut el egymáshoz segítő szándékunk. Fázunk és fé­lünk, külön-külön, pedig ha megosztanánk a terheket, könnyebb lenne elviselni. Simone Weil pontosan fogalmaz: elveszünk a „hideg tumultusban”. Élünk és küszködünk, hiába szélvihar, hószakadás, földrengés, naponta új­rakezdjük életünket. Akkor mi pusztít közöt­tünk? Az, hogy elvesztettük Istennel a kapcso­latunk. Nem halljuk meg hívását. Szólít szün­telenül. Főleg akkor, amikor nem hiszünk tel­jes szívvel, és kételyeink vannak. Pedig nincs más szeretet, másféle Isten. Embertársaink ke­resése, hogy együtt menjünk tovább, és ne áll­junk meg soha. ■ Fenyvesi Félix Lajos Maupassant és az emberi szív tette ki, hogy a Gömböc remekmű, és elhomá­lyosítja a kötet többi darabját. Flaubert ítéletét csak megerősítette az idő. Maupassant ezt követően egyre-másra jelen­tette meg remekműszámba menő elbeszélése­it, regényeit, s tehetsége túlnőtt a naturalista iskola keretein. A naturalista írók képgazdag, szertelen stílusával ellentétben klasszikus egy­szerűségre és pontosságra törekedett. Mint megállapította: „Akármit akar mondani az ember, mindig csak egyetlen szó van kifejezés­re, egyetlen ige megelevenítésre, s egyetlen jel­ző meghatározásra.” Stílusának ez valami olyan kristálytiszta egyszerűséget, tömörséget, pon­tosságot kölcsönöz, hogy ezzel utánozhatatlan­ná és klasszikussá válik. Nem követte Maupassant a naturalistákat az ember addig íróilag nem ábrázolt testi-bioló­giai megnyilvánulásainak nyílt leírásában sem. Nem az ember ösztönéletének felfedezésében kereste a „valóság még teljesebb vízióját” Ezen idézet utalás arra a maupassant-i véleményre, mely szerint „a realista író, ha valóban művész, nem a valóság fotográfiáját akarja adni nékünk, hanem magának a valóságnak még teljesebb, még jobban magával ragadó, még meggyőzőbb vízióját” Boccaccióhoz hasonlóan Maupassant is előszeretettel mesél a szerelem humoros ka­landokkal járó kudarcairól, és nagy kedvvel tű­zi tollhegyre - mint Moliére - az emberek jel­lembeli fogyatékosságait. De amíg elődei, példaképei hisznek az ember teremtő erejé­ben, a szerelem felszabadító hatásában, Mau­passant írásai kiábrándult, pesszimista világ­képről árulkodnak. Az író mindenütt csak ön­­áltatást lát: „Nem tudunk semmit, nem sejtünk semmit, nem képzelünk semmit.” Szókratészi analógia. Persze csak analógia, mert ugye Szók­ratész ezt így mondta: „Csak akkor tudunk va­lamit, ha rájövünk arra, hogy nem tudunk semmit.” Ugyanakkor könnyedséggel, szellemesség­gel vallja be ezt a hitetlenségét, s ha nem vesszük készpénznek az író nyilatkozatait és magára erőltetett tárgyilagosságát, szenvtelen­­ségét, akkor azt is észrevehetjük, hogy valójá­ban mélységesen együtt érez elbeszéléseinek, regényeinek egyszerű, tiszta szívű, igaz hőse­ivel, akik a kegyetlen életben többnyire a rövi­­debbet húzzák. Az ember szíve modern regény. Korunk szerzőihez hasonlóan Maupassant is kora em­berének elmagányosodásáról ír, aki - mint hő­se, André Mariolle - még érzelmi életében sem tud nyugvópontra jutni. A kis Élisabeth Led­­ru Mariolle-hoz hasonló sorsában az író, mint­egy ellenpontozva, a nő oldaláról mutatja be az egymásra találásnak, ha nem is lehetetlenségét, de igen nagy nehézségét. Az élet szegényes be­teljesülései, amelyek során a várt teljesség he­lyett mindig csak egy „majdnem”-mel kell be­érni, megértetik Mariolle-lal, hogy az ember szí­ve vágyainak, álmainak beteljesülése mindig korlátokba ütközik. Érdekes, eredeti női típust rajzol meg az író a mély érzelmekre képtelen, okos, kulturált, vonzóan szép Michéle de Burne alakjában, aki­nek csak az a fontos, hogy a hódolók gyűrűje vegye körül. A felkeltett - és ténylegesen vál­lalt - érzelmek viszonzására már képtelen. Ma­riolle végül is Élisabethben talál társat. A nagy szerelemre képtelen nagyvilági hölgyben to­vábbélő kispolgári asszony egyszerű, hűséges szerelme az, ami - végül is - őszinte és mara­dandó. Rádöbben egy érdekes, korábbi szerel­méről hallott tétel igazára, mely szerint: „Örök­ké nem lehet szerelmes az ember, legfeljebb hű­séges.” Kérdés, hogy valóban igaz-e ez a mon­dás, egyetemesen érvényessé tehető-e. Maupassant írói pályája mindössze tíz évet ível át. Tíz alkotó éve alatt huszonhat kötetnyi elbeszélést és hat regényt jelentetett meg. Lá­zas szenvedéllyel írt, izgatószerekkel ösztönöz­te magát, mintha sejtette volna, hogy sietnie kell, hogy mielőbb „kiírja magából” mindazt, ami felkészülése éveiben felhalmozódott ben­ne, mielőtt a testét-idegrendszerét felemésztő gyilkos kór végezne vele. 1891-ben elméje elbo­rult, önmagáról nem tudva élt még két évig egy idegszanatóriumban. ■ Pátkai Róbert

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents