Evangélikus Élet, 2015. január-június (80. évfolyam, 1-26. szám)

2015-06-28 / 26. szám

io 41 2015. június 28. FÓKUSZ Evangélikus Élet EGY PAPNÉ TITKOS NAPLÓJÁBÓL A félkész hitoktató kalandjai Azt csinálok, amit akarok Kezdődik a vizsgaidőszak az egyetemen. Régen mindig nagyon élveztem ezt, mert nem voltak órák, csak célok, az ember maga oszthatta be az idejét. Afféle szabadságélmény volt. Most vi­szont minden feladat maradt: család, háztar­tás, gyülekezet, tanítás, és csak - mint hab a tor­tára - odakerült mellé ez a pár vizsga. Ószö­vetség, Újszövetség kortörténet, filozófia, egy­háztörténet meg ilyenek. Persze, ha jobban meggondolom, most is azt csinálok, amit akarok. Ha kedvem tartja, mo­sok vagy mosogatok - fejemen a fejhallgatóval, amely ontja'a tananyagot. Ha akarom, órára ké­szülök. Ha ahhoz van kedvem, főzhetek, taka­ríthatok, sőt szinte bármikor vasalhatok is. Egyedül a tanulás nem megy bármikor... Isten nem ilyen Tanulni kizárólag akkor lehet, amikor nincs itt­hon gyerek, vagy már mindenki alszik. Erre ak­kor jöttem rá, amikor Borsi lányom valamit kért tőlem, és azt mondtam neki, hogy nem érek rá, mert most éppen tanulok.- Isten nem ilyen - mondta, és sarkon for­dult.- Tessék? - néztem utána kikerekedett szemmel. Máskor is kellett a gyerekeknek várniuk rám. - Mi a baj?- Isten nem ilyen - ismételte meg Borsi. - Ő rám ér.- Én is rád érek, csak most... - próbáltam magyarázkodni, de csak legyintett.- Isten az ilyesmikkel máskor foglalkozik - mondta. Letettem a könyvet, utánamentem. Éppen jó­kor. Misu fiam pont a pincetetőn szánkázott le­felé. A nadrágja már olyan volt hátul, mint a szi­ta. A pofija meg csupa csokoládé. (Honnan szerzett ez a gyerek csokit? Azt hittem, már ré­gen felfaltam az összes itthoni készletet. Vizs­gaidőszakban kell egy kis plusz örömforrás...) Barátságos mosdatás után elvittem őket bicik­lizni. Nagyon jó volt mást csinálni, bár a falu szélén a 325-ös házszámnál azért eszembe ju­tott a niceai zsinat... Hogyan ad Isten... lakókocsit? Egy népszerű evangélista könyvének a címe ju­tott eszembe tegnap, a hittanok végén. Az az igazság, hogy régi vágyam volt egy lakókocsi. Sokszor elképzeltem, milyen jó lehet egy ilyen­nel kényelmesen és otthonosan járni a világot, ott aludni, ahol kedve tartja az embernek, sza­badon. Idén olyan nagy körzetünk lett, hogy félkész hitoktatóként is szabályosan beköltözhettem a kisbuszunkba. Az órák közötti utazások köz­ben ettem. Eleinte sótlan földi mogyorót, az­tán - mikor a férjem azt mondta, hogy cserél­jem már le a szakácsomat - kezdtem komo­lyabb menüsorokat összeállítani. Alma, ásvány­víz, rizsszelet, mazsola, keksz, mandula, ta­vasszal saláta, sóska. így már egész pazar ét­kezéseket tudtam csapni utazásaim során. Komplett étkezőm van! A második üléssoron a jegyzetek, apróbbnál apróbb vázlatok sorakoztak, hátha valami kér­dés eszembe jut, amelynek gyorsan utána sze­retnék nézni. Vagy valahol kedvet kapok - ma­rad időm? - tanulni. Kész a dolgozószobám. Aztán az éjszakai tanulások is meghozták a gyümölcsüket. Kezdtem az órák közötti tíz-ti­zenöt percekben elszundítani a hátsó, sötétí­tett ablakos üléssoron. Párnaként csak egy ülés­magasító szolgált, mégis sokszor sikerült erőt gyűjtenem itt. A kocsi csomagtere meg egyre inkább tük­rözte a lelkiállapotomat. A gitár mellett több­doboznyi hittanos „kacat” sorakozott már benn. Semmit nem mertem kitenni - olyan a fejem, mint egy méhkas, ki tudja, nem marad­­na-e otthon valami nélkülözhetetlen. így min­dig volt nálam kavics és botok a bábozáshoz, madárfészek, társasjáték, labda, ollók, ragasz­tó, karton, fonal, kréták, festékek, egy kimust­rált sütitartóban a mobil homokozó a terepasz­talozáshoz, különböző termések, üvegcsék és zacskókban a poraim a kristályképzéshez, anyagdarabok, zsinórok, bicska, lufik. Szóval egy egész túlélőfelszerelés. Biztos, ami biztos alapon mindent vittem. Nem volt erőm válogatni, pakolgatni. Azt reméltem, ezzel a módszerrel túlélem ezt a nehezebb életszakaszt, de még így sem úsztam meg szárazon. Egy nap bizony eljött a vég.’. Taníts, ha bírsz! A vég napja csütörtökre esett, a vizsgák pedig másnap kezdődtek. Olyan fáradt voltam, hogy az első óra előtt sétálnom kellett tíz percet, hogy újra képes legyek óvodásul megszólalni. Pedig amúgy az ovishittan előfinanszírozott tevékeny­ség számomra. Már jó előre mosolyognom kell tőle, és még utána is sokáig. Ezen a napon azon­ban úgy vonszolódtam, mint egy különösen bamba csiga. Kicsinyeim bezzeg jó lendületben voltak, mint mindig. Mind a tizennyolcán pontosan emlékeztek rá: legutóbb megígértem, hogy ezt és ezt az éneket fogjuk elénekelni. És mi­vel mindenki másra emlékezett rendíthetetle­nül, megengedtem magunknak, hogy tizen­nyolc különböző éneket ugráljunk és mutogas­sunk el. így a huszonöt perc nagyobbik felét el is vitte a „dicsőítés”. A maradék időben megdicsértem az új kis­­cipőket, pólókat, meghallgattam a frissen ta­nult verseket, megcsodáltam a kiesett fogak he­lyét, és már jött is az óvó néni „kicsengetni” Ő mindig kedvesen figyelmeztet, ha indulnom kell. Az autóban eszegetve, imádkozva készülőd­tem a következő csapat fogadására. Útközben megmentettem egy láthatósági mellény nélkül közlekedő mocsári teknőst. Sajnos akkor nem volt már időm biztonságos helyre juttatni, úgyhogy együtt mentünk a következő óvodá­ba, ahol a gyerekek majdnem annyira örültek nekem is, mint a páncélos fenevadnak. Csak a felnőttek viszolyogtak egy kicsit, amikor bevittem a terembe szegény párát, úgyhogy kivonultunk a hittanosokkal. Végül „Pál apostol lova” nagyon kedvesen és felejthe­tetlenül illusztrálta a történetet, a nagy alakí­tás után pedig önként elcammogott a kert vé­gi patakhoz a rousseau-i felkiáltással: Vissza a természethez! A baj csak az iskolánál kezdődött, ahol a gye­rekek már a kocsihoz elém szaladtak. Ott volt az egész hittanos stáb, egyetlen percem sem maradt, hogy akklimatizálódjak.- Hogy segítsünk? Mit vigyünk be? - kér­dezték. Tétován tártam szét a karom. Ebben a pil­lanatban döbbentem rá, hogy fogalmam sincs, mit fogok ma tanítani nekik. Sokat gondoltam rájuk, imádkoztam értük, de valahogy elmaradt az órára készülés. Ám időm sem maradt két­ségbeesni, mert a gitárral a hónom alatt már­is körülvettek a gyerekek, és meséltek egymás szavába vágva. Nagyon ingergazdag környezetben élnek ezek a lurkók. A múlt hét óta lett egy új apu­ka, börtönbe került egy nagybácsi, szabadult egy nagytesó, és van egy betegünk is. A csapat nem „kispályás”, mindezekért a helyzetekért imádkozni fogunk. A gyerekek megszégyení­tő bizalommal várják Istentől, hogy legalább a biztonságérzetet, lelki békét és erőt megkap­ják tőle, és nem is kell csalódniuk. Hálás vagyok, hogy láthatom mindezt. Amíg a kezdeti éneklés zajlott, és az imameg­­hallgatás-beszámolók tartottak, minden nagyon jó is volt, de amikor a történet következett vol­na, nem jutott semmi eszembe, csak elkezdtem pityeregni.- Mi a baj? Fáradt vagy? Félsz valamitől? Imádkozzunk érted? - vettek körül a kicsik ag­gódva.- Hát, igen. Azt hiszem, rám férne - vallot­tam be. - Holnap fogok vizsgázni. Fontos, hogy sikerüljön, hogy tovább taníthassalak benne­teket.- Persze, biztosan átmész - simogatták a há­tamat a maszatos kis kezek biztatón. És könyö­rögtek értem meg a tanáraimért éppen úgy, ahogyan én szoktam értük, amikor valamelyi­kük valamiből bukásra áll. Nem azé, aki... készül Mikor sikerült kicsit megnyugodnom, nyolc csillogó szempár szegeződött rám várakozón.- Azért csak tudsz valami történetet mesél­ni, nem?- Mesélj valaki gonoszról, aki a végére már nem lesz gonosz! Hát ilyen történet azért van egypár. Úgyhogy meséltem nekik Zákeusról, aki nem volt tökéle­tes úriember, de nagyon szerette volna látni Jé­zust. Annyira, hogy még azt is megkockáztatta, hogy esetleg nevetségessé válik a többiek szemé­ben. A gyerekeknek nagyon tetszett a történet: „Jézus nem azt nézte, hogy gonosz ez az ember, hanem észrevette a szíve vágyát” és elfogadta. Ahogy elég jó volt neki házigazdának Zákeus, ta­nítványnak a tizenkettő, hitoktatónak meg én... Az óra végén pironkodva néztem a kis csa­pat után. Az ajtóból még visszakiáltották:- Ez volt a legjobb hittanóra! Úton a cél felé Mire minden hittancsoport óráját megtartot­tam, már csak annyi időm maradt, hogy az au­tóban bekapjak pár falatot, otthon végigpuszil­jam kis családomat, és induljak a vonathoz, irány Budapest. Útközben, aztán a teológusott­honban még lapozgattam egy kicsit a könyve­ket, nézegettem a kulcsszavakat, évszámo­kat. Vannak percek, amikor úgy érzem, nagy­jából tudom, amit kell. Máskor meg elkap a két­ségbeesés, és nem jut eszembe semmi. Este nyolckor az agyamban a nevek és adatok töme­ge tompa tömbbé állt össze, úgyhogy szépen az Úrra bíztam magam, és elmentem aludni. Vizsgaszitu Az már talán a zsúfolt napok mellékhatása volt, hogy álmomban is vizsgáztam. A terem végé­ben a hittanos gyerekeim ültek, elöl, a tanári asztal mögött egy harmincas férfi fehér, kele­ties ruhában. Ismerősnek tűntek a vonásai, de nem tudtam hova tenni - elég rossz az arc- és névmemóriám -, úgyhogy kerültem a megszó­lítást. Ő viszont a nevemen (sőt a kedvenc ne­vemen) szólított. Azt mondta, nyugodjak meg, ne féljek, három kérdésre kell válaszolnom. Gyorsan átfutott az agyamon a lehetőségek széles skálája: schmalkaldeni szövetség, Wart­burg vára, mémelmélet, apokaliptika, patrónus­­kliens rendszer, Haggeus próféciái, Zsidókhoz írt levél szerzőségének kérdése, megújulási mozgalmak, jaj! De aztán felnéztem a vizsgáz­tatómra, és csodálkozva láttam, milyen bizta­tó a tekintete.- Az első kérdés - mondta - ez: Szeretsz.-e engem? A hideg is kirázott. Mi ez? A gyerekekre néz­tem, akik aggódva figyeltek. A kicsik összeszo­rított szemmel motyogva imádkoztak maguk elé. A legutóbbi hittanórájukra készületlenül ér­keztem, biztosan ezért kell most felelnem. Jo­gos, teljesen jogos. Ronda dolog volt nem ké­szülni. Nem is tudom, mit mondhatok. Nem vagyok egy nagy szám.- Igyekszem... - dadogtam. - Én próbálok... nem mindig sikerül, de... igen.- Jó, rendben - bólintott a fehér ruhás. - Lássuk a második kérdést. - És felemelte az asz­talról a középső kártyát. - Szeretsz-e engem? - olvasta fel róla mosolyogva. Megdöbbentem. De hát ez már... Ez volt az előbb is, nem? Mi újat mondhatnék?- Nekem annyi jót adtál, Uram, a szereteted kísér minden úton. Még a nehézségek is a ja­vamra fordulnak. Bár néha elfáradok és mor­golódom, de tudom, hogy nálad van az ottho­nom. Szeretetnek számít az, hogy ezt látom, és ragaszkodom hozzád? A férfi arcán ezer mosolyránc szaladt szét.- íme, a harmadik kérdés - tartotta elém az utolsó lapot. - Szeretsz-e engem? A gyerekek feszülten figyeltek. A kicsik a na­gyokhoz bújtak, az ovisok az ujjúkat szopták iz­galmukban. Minden tekintet rám szegező­dött. Nagy levegőt vettem.- Igen, Uram. Nem tudom, taníthatok-e to­vább, és azt sem, mi lesz holnap vagy akár csak egy óra múlva, de mindegy is. Nem tudom, hogy elég mélyen megbántam-e már a bűne­imet, de az biztos, hogy téged akarlak, és téged szeretlek, Uram. És bármi lesz, terád bízom eze­ket a gyerekeket is itt. Az összesei, a sajátjaim­mal együtt. Belátom, szép nagy kupac, de ne­kem az összes fontos, és nálad vannak a legjobb helyen, tudom. És most több nem is jut eszem­be már.- Na, végre!- lépett ki az asztal mögül az Úr, és átölelt. - Hát akkor legeltesd a bárányaimat, te... - mondta. A többit nem hallottam a vidám gyerekzsivajtól. És ekkor megcsörrent az óra. Csodálkozva ültem fel az ágyban. Hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok. Aztán csak felismertem a kollégi­umi szobát. Elgondolkodva lógattam le a lába­mat az ágy szélén. Most akkor mi van? Már vizsgáztam, vagy csak ezután fogok? De az egész olyan elevennek tűnt, hogy minduntalan el kellett mosolyodnom. Milyen jó álom volt ez!- Uram, olyan jó, hogy te ilyen vagy! - só­hajtottam fel hálásan. Aztán felöltöztem, és elindultam letenni az év végi vizsgákat. ■ Füller Tímea WARTBURG VÁRA

Next

/
Thumbnails
Contents