Evangélikus Élet, 2015. január-június (80. évfolyam, 1-26. szám)
2015-06-28 / 26. szám
io 41 2015. június 28. FÓKUSZ Evangélikus Élet EGY PAPNÉ TITKOS NAPLÓJÁBÓL A félkész hitoktató kalandjai Azt csinálok, amit akarok Kezdődik a vizsgaidőszak az egyetemen. Régen mindig nagyon élveztem ezt, mert nem voltak órák, csak célok, az ember maga oszthatta be az idejét. Afféle szabadságélmény volt. Most viszont minden feladat maradt: család, háztartás, gyülekezet, tanítás, és csak - mint hab a tortára - odakerült mellé ez a pár vizsga. Ószövetség, Újszövetség kortörténet, filozófia, egyháztörténet meg ilyenek. Persze, ha jobban meggondolom, most is azt csinálok, amit akarok. Ha kedvem tartja, mosok vagy mosogatok - fejemen a fejhallgatóval, amely ontja'a tananyagot. Ha akarom, órára készülök. Ha ahhoz van kedvem, főzhetek, takaríthatok, sőt szinte bármikor vasalhatok is. Egyedül a tanulás nem megy bármikor... Isten nem ilyen Tanulni kizárólag akkor lehet, amikor nincs itthon gyerek, vagy már mindenki alszik. Erre akkor jöttem rá, amikor Borsi lányom valamit kért tőlem, és azt mondtam neki, hogy nem érek rá, mert most éppen tanulok.- Isten nem ilyen - mondta, és sarkon fordult.- Tessék? - néztem utána kikerekedett szemmel. Máskor is kellett a gyerekeknek várniuk rám. - Mi a baj?- Isten nem ilyen - ismételte meg Borsi. - Ő rám ér.- Én is rád érek, csak most... - próbáltam magyarázkodni, de csak legyintett.- Isten az ilyesmikkel máskor foglalkozik - mondta. Letettem a könyvet, utánamentem. Éppen jókor. Misu fiam pont a pincetetőn szánkázott lefelé. A nadrágja már olyan volt hátul, mint a szita. A pofija meg csupa csokoládé. (Honnan szerzett ez a gyerek csokit? Azt hittem, már régen felfaltam az összes itthoni készletet. Vizsgaidőszakban kell egy kis plusz örömforrás...) Barátságos mosdatás után elvittem őket biciklizni. Nagyon jó volt mást csinálni, bár a falu szélén a 325-ös házszámnál azért eszembe jutott a niceai zsinat... Hogyan ad Isten... lakókocsit? Egy népszerű evangélista könyvének a címe jutott eszembe tegnap, a hittanok végén. Az az igazság, hogy régi vágyam volt egy lakókocsi. Sokszor elképzeltem, milyen jó lehet egy ilyennel kényelmesen és otthonosan járni a világot, ott aludni, ahol kedve tartja az embernek, szabadon. Idén olyan nagy körzetünk lett, hogy félkész hitoktatóként is szabályosan beköltözhettem a kisbuszunkba. Az órák közötti utazások közben ettem. Eleinte sótlan földi mogyorót, aztán - mikor a férjem azt mondta, hogy cseréljem már le a szakácsomat - kezdtem komolyabb menüsorokat összeállítani. Alma, ásványvíz, rizsszelet, mazsola, keksz, mandula, tavasszal saláta, sóska. így már egész pazar étkezéseket tudtam csapni utazásaim során. Komplett étkezőm van! A második üléssoron a jegyzetek, apróbbnál apróbb vázlatok sorakoztak, hátha valami kérdés eszembe jut, amelynek gyorsan utána szeretnék nézni. Vagy valahol kedvet kapok - marad időm? - tanulni. Kész a dolgozószobám. Aztán az éjszakai tanulások is meghozták a gyümölcsüket. Kezdtem az órák közötti tíz-tizenöt percekben elszundítani a hátsó, sötétített ablakos üléssoron. Párnaként csak egy ülésmagasító szolgált, mégis sokszor sikerült erőt gyűjtenem itt. A kocsi csomagtere meg egyre inkább tükrözte a lelkiállapotomat. A gitár mellett többdoboznyi hittanos „kacat” sorakozott már benn. Semmit nem mertem kitenni - olyan a fejem, mint egy méhkas, ki tudja, nem maradna-e otthon valami nélkülözhetetlen. így mindig volt nálam kavics és botok a bábozáshoz, madárfészek, társasjáték, labda, ollók, ragasztó, karton, fonal, kréták, festékek, egy kimustrált sütitartóban a mobil homokozó a terepasztalozáshoz, különböző termések, üvegcsék és zacskókban a poraim a kristályképzéshez, anyagdarabok, zsinórok, bicska, lufik. Szóval egy egész túlélőfelszerelés. Biztos, ami biztos alapon mindent vittem. Nem volt erőm válogatni, pakolgatni. Azt reméltem, ezzel a módszerrel túlélem ezt a nehezebb életszakaszt, de még így sem úsztam meg szárazon. Egy nap bizony eljött a vég.’. Taníts, ha bírsz! A vég napja csütörtökre esett, a vizsgák pedig másnap kezdődtek. Olyan fáradt voltam, hogy az első óra előtt sétálnom kellett tíz percet, hogy újra képes legyek óvodásul megszólalni. Pedig amúgy az ovishittan előfinanszírozott tevékenység számomra. Már jó előre mosolyognom kell tőle, és még utána is sokáig. Ezen a napon azonban úgy vonszolódtam, mint egy különösen bamba csiga. Kicsinyeim bezzeg jó lendületben voltak, mint mindig. Mind a tizennyolcán pontosan emlékeztek rá: legutóbb megígértem, hogy ezt és ezt az éneket fogjuk elénekelni. És mivel mindenki másra emlékezett rendíthetetlenül, megengedtem magunknak, hogy tizennyolc különböző éneket ugráljunk és mutogassunk el. így a huszonöt perc nagyobbik felét el is vitte a „dicsőítés”. A maradék időben megdicsértem az új kiscipőket, pólókat, meghallgattam a frissen tanult verseket, megcsodáltam a kiesett fogak helyét, és már jött is az óvó néni „kicsengetni” Ő mindig kedvesen figyelmeztet, ha indulnom kell. Az autóban eszegetve, imádkozva készülődtem a következő csapat fogadására. Útközben megmentettem egy láthatósági mellény nélkül közlekedő mocsári teknőst. Sajnos akkor nem volt már időm biztonságos helyre juttatni, úgyhogy együtt mentünk a következő óvodába, ahol a gyerekek majdnem annyira örültek nekem is, mint a páncélos fenevadnak. Csak a felnőttek viszolyogtak egy kicsit, amikor bevittem a terembe szegény párát, úgyhogy kivonultunk a hittanosokkal. Végül „Pál apostol lova” nagyon kedvesen és felejthetetlenül illusztrálta a történetet, a nagy alakítás után pedig önként elcammogott a kert végi patakhoz a rousseau-i felkiáltással: Vissza a természethez! A baj csak az iskolánál kezdődött, ahol a gyerekek már a kocsihoz elém szaladtak. Ott volt az egész hittanos stáb, egyetlen percem sem maradt, hogy akklimatizálódjak.- Hogy segítsünk? Mit vigyünk be? - kérdezték. Tétován tártam szét a karom. Ebben a pillanatban döbbentem rá, hogy fogalmam sincs, mit fogok ma tanítani nekik. Sokat gondoltam rájuk, imádkoztam értük, de valahogy elmaradt az órára készülés. Ám időm sem maradt kétségbeesni, mert a gitárral a hónom alatt máris körülvettek a gyerekek, és meséltek egymás szavába vágva. Nagyon ingergazdag környezetben élnek ezek a lurkók. A múlt hét óta lett egy új apuka, börtönbe került egy nagybácsi, szabadult egy nagytesó, és van egy betegünk is. A csapat nem „kispályás”, mindezekért a helyzetekért imádkozni fogunk. A gyerekek megszégyenítő bizalommal várják Istentől, hogy legalább a biztonságérzetet, lelki békét és erőt megkapják tőle, és nem is kell csalódniuk. Hálás vagyok, hogy láthatom mindezt. Amíg a kezdeti éneklés zajlott, és az imameghallgatás-beszámolók tartottak, minden nagyon jó is volt, de amikor a történet következett volna, nem jutott semmi eszembe, csak elkezdtem pityeregni.- Mi a baj? Fáradt vagy? Félsz valamitől? Imádkozzunk érted? - vettek körül a kicsik aggódva.- Hát, igen. Azt hiszem, rám férne - vallottam be. - Holnap fogok vizsgázni. Fontos, hogy sikerüljön, hogy tovább taníthassalak benneteket.- Persze, biztosan átmész - simogatták a hátamat a maszatos kis kezek biztatón. És könyörögtek értem meg a tanáraimért éppen úgy, ahogyan én szoktam értük, amikor valamelyikük valamiből bukásra áll. Nem azé, aki... készül Mikor sikerült kicsit megnyugodnom, nyolc csillogó szempár szegeződött rám várakozón.- Azért csak tudsz valami történetet mesélni, nem?- Mesélj valaki gonoszról, aki a végére már nem lesz gonosz! Hát ilyen történet azért van egypár. Úgyhogy meséltem nekik Zákeusról, aki nem volt tökéletes úriember, de nagyon szerette volna látni Jézust. Annyira, hogy még azt is megkockáztatta, hogy esetleg nevetségessé válik a többiek szemében. A gyerekeknek nagyon tetszett a történet: „Jézus nem azt nézte, hogy gonosz ez az ember, hanem észrevette a szíve vágyát” és elfogadta. Ahogy elég jó volt neki házigazdának Zákeus, tanítványnak a tizenkettő, hitoktatónak meg én... Az óra végén pironkodva néztem a kis csapat után. Az ajtóból még visszakiáltották:- Ez volt a legjobb hittanóra! Úton a cél felé Mire minden hittancsoport óráját megtartottam, már csak annyi időm maradt, hogy az autóban bekapjak pár falatot, otthon végigpusziljam kis családomat, és induljak a vonathoz, irány Budapest. Útközben, aztán a teológusotthonban még lapozgattam egy kicsit a könyveket, nézegettem a kulcsszavakat, évszámokat. Vannak percek, amikor úgy érzem, nagyjából tudom, amit kell. Máskor meg elkap a kétségbeesés, és nem jut eszembe semmi. Este nyolckor az agyamban a nevek és adatok tömege tompa tömbbé állt össze, úgyhogy szépen az Úrra bíztam magam, és elmentem aludni. Vizsgaszitu Az már talán a zsúfolt napok mellékhatása volt, hogy álmomban is vizsgáztam. A terem végében a hittanos gyerekeim ültek, elöl, a tanári asztal mögött egy harmincas férfi fehér, keleties ruhában. Ismerősnek tűntek a vonásai, de nem tudtam hova tenni - elég rossz az arc- és névmemóriám -, úgyhogy kerültem a megszólítást. Ő viszont a nevemen (sőt a kedvenc nevemen) szólított. Azt mondta, nyugodjak meg, ne féljek, három kérdésre kell válaszolnom. Gyorsan átfutott az agyamon a lehetőségek széles skálája: schmalkaldeni szövetség, Wartburg vára, mémelmélet, apokaliptika, patrónuskliens rendszer, Haggeus próféciái, Zsidókhoz írt levél szerzőségének kérdése, megújulási mozgalmak, jaj! De aztán felnéztem a vizsgáztatómra, és csodálkozva láttam, milyen biztató a tekintete.- Az első kérdés - mondta - ez: Szeretsz.-e engem? A hideg is kirázott. Mi ez? A gyerekekre néztem, akik aggódva figyeltek. A kicsik összeszorított szemmel motyogva imádkoztak maguk elé. A legutóbbi hittanórájukra készületlenül érkeztem, biztosan ezért kell most felelnem. Jogos, teljesen jogos. Ronda dolog volt nem készülni. Nem is tudom, mit mondhatok. Nem vagyok egy nagy szám.- Igyekszem... - dadogtam. - Én próbálok... nem mindig sikerül, de... igen.- Jó, rendben - bólintott a fehér ruhás. - Lássuk a második kérdést. - És felemelte az asztalról a középső kártyát. - Szeretsz-e engem? - olvasta fel róla mosolyogva. Megdöbbentem. De hát ez már... Ez volt az előbb is, nem? Mi újat mondhatnék?- Nekem annyi jót adtál, Uram, a szereteted kísér minden úton. Még a nehézségek is a javamra fordulnak. Bár néha elfáradok és morgolódom, de tudom, hogy nálad van az otthonom. Szeretetnek számít az, hogy ezt látom, és ragaszkodom hozzád? A férfi arcán ezer mosolyránc szaladt szét.- íme, a harmadik kérdés - tartotta elém az utolsó lapot. - Szeretsz-e engem? A gyerekek feszülten figyeltek. A kicsik a nagyokhoz bújtak, az ovisok az ujjúkat szopták izgalmukban. Minden tekintet rám szegeződött. Nagy levegőt vettem.- Igen, Uram. Nem tudom, taníthatok-e tovább, és azt sem, mi lesz holnap vagy akár csak egy óra múlva, de mindegy is. Nem tudom, hogy elég mélyen megbántam-e már a bűneimet, de az biztos, hogy téged akarlak, és téged szeretlek, Uram. És bármi lesz, terád bízom ezeket a gyerekeket is itt. Az összesei, a sajátjaimmal együtt. Belátom, szép nagy kupac, de nekem az összes fontos, és nálad vannak a legjobb helyen, tudom. És most több nem is jut eszembe már.- Na, végre!- lépett ki az asztal mögül az Úr, és átölelt. - Hát akkor legeltesd a bárányaimat, te... - mondta. A többit nem hallottam a vidám gyerekzsivajtól. És ekkor megcsörrent az óra. Csodálkozva ültem fel az ágyban. Hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok. Aztán csak felismertem a kollégiumi szobát. Elgondolkodva lógattam le a lábamat az ágy szélén. Most akkor mi van? Már vizsgáztam, vagy csak ezután fogok? De az egész olyan elevennek tűnt, hogy minduntalan el kellett mosolyodnom. Milyen jó álom volt ez!- Uram, olyan jó, hogy te ilyen vagy! - sóhajtottam fel hálásan. Aztán felöltöztem, és elindultam letenni az év végi vizsgákat. ■ Füller Tímea WARTBURG VÁRA
