Evangélikus Élet, 2015. január-június (80. évfolyam, 1-26. szám)
2015-06-14 / 24. szám
6 ◄! 2015. június 14. EVANGÉLIKUS ÉLET Evangélikus Élet Nagymamám hagyatéka ► Gyermekeikről szokták mondani az elfogult szülők: minden gyermek különleges, de az enyém tényleg az. Ennek mintájára állítom, hogy minden nagymama különleges, de az enyém tényleg az volt. Aki ismerte, tudja, hogy nem túlzók. A férjem szerint tavaly márciusban a fehér királynő került le a földi pálya sakktáblájáról. Jobban nem is lehetne megfogalmazni. Nem úgy volt királynő, mint egy dáma, hanem ahogyan Jézus király: az alázatosság, a szeretet, a bölcsesség, az éleslátás és a végtelen szerénység, a mindig mások javát, örömét kereső, azokért szüntelen imádkozó ragyogás. Ha magamban a krisztusi jelzőhöz női megfelelőt társítok, csak rá tudok gondolni. Két remek könyvecskét is írt: egyet a férjéről, egyet a Prőhle családról. Hadd írjak én most róla, Laborczi Zoltánná Prőhle Margitról. Lappangó kéziratból közkincs Evangélikus kancionálé a 17. századból Amikor egy régi kéziratot először kezünkbe veszünk, a következő kérdésekre keressük a választ: mely korból és honnan származik, milyen célból készült, ki használta és birtokolta, és természetesen mi a tartalma? A Magyarországi Evangélikus Egyház tulajdonába nemrég került kancionálé esetében a feltett kérdések közül jelenleg nem tudunk mindegyikre feleletet adni. Mint ahogyan a mellékelt felvételen is látható, a kancionálé az 1620-as években készült. A több mint háromszáz oldalas kézirat valószínűleg egy iskolai oktató, egy kántor kézikönyve lehetett, amelyből egy- és többszólamú tételek előadására tanította a gyermekeket. Annak ellenére, hogy a gazdag gyűjtemény nemcsak német, hanem latin nyelvű liturgikus tételeket is tartalmaz, nem kérdőjelezhető meg, hogy lutheránus környezetben állították össze. A reformáció első évszázadában és különösen német nyelvterületen Luther nyomán ugyanis több lényeges elem megmaradt a középkori egyházból: a liturgikus tételek nagy része, az iskolában és a liturgiában a latin nyelv használata, néhány kiemelt jelentőségű szent és az apostolok tisztelete. Ily módon a kancionáléban is találunk gregorián eredetű, német nyelvű misetételeket, az esti istentisztelethez, a vesperához recitált német és latin zsoltárokat, a zsoltárokhoz tartozó antifónákat, köztük a Trachtet am ersten nach dem Reich Gottes kezdetűt: „Keressétek először az Isten országát!” Magyar nyelven csak a Miatyánk parafrázisa szerepel a tételek között. Ami viszont valóban izgalmas számunkra, a kancionáléban megtalálható az a dallam, amelyet a középkor egyházában az imaórák végén énekeltek: a Salve regina Mária-antifóna dallama, csak éppen nem Mária-szöveggel. Már a reformáció első évtizedében átalakították és Jézus Krisztusra vonatkoztatták a Mária-antifóna szövegét, így lett belőle Salve Rex Christe, németül Sei gelobet Herr Jesu Christ, du König. Ez a tétel minden kétséget kizáróan igazolja a kancionálé lutheránus eredetét. A kancionálé néhány többszólamú tétele az 1635-ben lejegyzett Eperjesi graduálban is megtalálható magyar nyelven; a későbbi felvidéki kéziratokban, így például a leibiczi gyűjteményben pedig ugyancsak német szöveggel. Egyetlenegy többszólamú darabhoz írták be a zeneszerző nevét, mégpedig a szászországi Mansfeldből származó David Thusius művéhez, amelyben a Lukács evangéliumából ismert Mária-ének, a. Magnificat páros versei vannak ötszólamúan megkomponálva. Ennek alapján az is elképzelhető, hogy a gyűjtemény a szász Thusius környezetéből került a Felvidékre, a besztercebányai Pribicer Mártonhoz. így a kancionálé keletkezési helyének pontos meghatározásához feltétlenül további kutatásokra van szükség. A nemrég felbukkant kancionálé arra hívja fel a figyelmet, hogy még mindig előkerülnek olyan kéziratok és nyomtatványok vagy azok töredékei, amelyek a nyilvánosság számára mind ez idáig ismeretiének voltak. A reformáció kezdetének évfordulójára készülve nagyon jó lenne, ha minden rejtett zugból felszínre kerülne az a lappangó kincs, amellyel személyesen is gazdagíthatnánk közgyűjteményeinket, az evangélikus egyház könyvtárát és múzeumát. ■ Ferenczi Ilona A Fillér utcai lakás, amely nekem anno vidéki kislányként Budapesttel volt egyenlő, jelenleg az otthonom. A kislányom ott alszik el minden este, ahol én aludtam akkor, nagymamánál. Ott éneklem neki: „Ó, terjeszd ki...”, ahol ő énekelte nekem. Ezeket a sorokat ott írom, ahol a könyvespolc volt, rajta nagypapa fényképével. Néha, ha belépek a lakásba, még most is az ő otthonillatuk csap meg - pedig most már a miénk. Minél több kézzel fogható, öreg lom került ki innen, hogy átadja helyét a mi életünknek, lett egyre részletgazdagabb a kép, amelyet magamban nagymamáról őrzök. És tárgyak nélkül, ebben a - családi összefogásnak köszönhetően - teljesen megújult lakásban mégis egyre inkább, egyre tisztábban emlékszem rá. Milyen volt, amikor a kislányomat vártam. Egykori védőnőként nagyon sok hasznos tanácsot adott nekem, szakmai tapasztalatai és tudása - melyet az öt saját gyermek is bővített - mit sem csökkent az évek során. Emlékszem, mit mondott, mikor a kislánnyal először, velem utoljára találkozott a kórházban - egyikük néhány nappal a halála előtt, másikuk néhány nap-, pal a születése után volt. Hogy igény szerint szoptassam, mert ez a háromóránkénti csak valami új hóbort, és akkor lesz elég tejem, ne aggódjak. Lett is. Hogy behunyt szemmel, tisztán és hangosan adott hálát az új életért. Középen ült, mi mind - gyermekei, unokái - körülötte. Akkor tudtam, hogy ezt a képet, ha nem is készül fotó, őrizni kell, mert így is emlékezni akarok rá: a végső gyengeségében is tiszteletre méltó testre és bölcs elmére, a szilárd hitre, a pislákoló, mégis nagy hatású életre, az egyenes beszédre, az ősi áldásra. Halála után közvetlenül nem volt alkalmam, nem lettem volna képes elgyászolni, hiszen ott volt a kicsi baba, akinek ellátása minden percemet lekötötte. Aztán úgy alakult az élet, hogy Léna nemcsak a földi pályán váltotta nagymamámat, de kis kihagyással egybefonódott az életterük is. Nagypapa egykori dolgozószobája - egyben az egykori vendégszoba - lett az övé. Nagyi konyhájában én főzök. Nem annyit és nem úgy - nála mindig rend volt, kilencvenkét évesen is maga vezette és tartotta rendben a háztartást, és ha most látná ezt a rumlit... Úgy képzelem, örülne neki. Kevés holmit tartottam meg tőle, majd mindent kicseréltünk és elajándékoztunk, nagypapa értékes könyvgyűjteményét pedig a teológia hallgatói használhatják. A fahéjasporcukor-szóró maradt, és a kicsi Prőhle Margit keresztelői ezüstkanalai, benne a míves monogram: PM. Ez a cukorszóró a gyermekkorom. A nagymama főzte tejbegríz reggelire. Azért tartottam meg, hogy ez az illat, ez a por - ha minden más már olyan sűrű, fehér és ragadós, mint a köd vagy a tejbegríz - lepje be mindazt, ami eltűnt az emlékezés zavaros grízében. Azt gondoltam, segít majd emlékezni. És folyamatosan emlékezem is: ebből kerül fahéj a reggeli kávémra, amelyet az ezüstkanállal kavarok meg. Ilyenkor is gyakran gondolok rá: hogy nem láthatja felcseperedni a gyermekemet, nem adhat nekem több tanácsot, nem vehetünk együtt úrvacsorát a Budavárban, amitől mindig könnyekig meghatódott. És most, hogy már nincs, én hatódom meg ott az oltárnál könnyekig; hogy nem imádkozik értem minden komolyabb megmérettetés előtt. Ezeken a pillanatképeken túl, amelyeket róla őrzök, szeretnék egy kicsit rendkívüli életéről is szólni. Id. Prőhle Károly teológusprofesszor legkisebb, ötödik gyermekeként nevelkedett Sopronban, Irénke, Jenő, Károly - a későbbi nagy hatású teológusprofesszor - és Rózsi nevű testvéreivel együtt. Erről az időszakról is szól A soproni Prőhle család című, rendkívüli stílusérzékkel megírt füzetecskében. A kornak megfelelően patriarchális család volt az övék, meghatározó apai tekintéllyel, de sok-sok szeretettel. És hogy ezt a tekintélyt valóban mennyire felülírta a szeretet, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy nemcsak a fiú, de a leánygyermekek, Irénke és Rózsi is tovább tanulhattak - Rózsi néni tanító lett, Irénke pedig az evangélikus teológia első női hallgatója, aki ebből kifolyólag olyan apróságokkal találhatta szembe magát, mint hogy az épületben nem volt nők számára kialakított mellékhelyiség. Nagymamám pedig - szembemenve édesapja tervével - egészségügyi területre ment, mivel kisbabákkal szeretett volna foglalkozni a tanítás helyett. A második világháború idején ápolónőként látta el a sebesülteket Sopronban, önként jelentkezett erre a feladatra a hadikórház parancsnokánál. A szovjet megszállás alatt neki is el kellett csúfítania magát, ha az utcára lépett. A családi házat többször kifosztották, beszállásoltak hozzájuk is mindenféle katonákat. 1947-ben lett menyasszonya Laborczi Zoltán győri segédlelkésznek. Házasságukból öt gyermek született, azok családjaiból tizenegy unoka és immár öt.dédunoka. Budapestre költözésük után a budavári gyülekezet meghatározó és nagyon szeretett tagja lett. Dédnagymamámról, saját édesanyjáról így ír visszaemlékezésében: „Tőle tanultam, hogy amit az ember elkezdett, ne hagyja félbe, hogy sose legyünk tétlenek, hogy semmilyen munka sem alacsonyitja le az embert, hogy a nyomorban élőket keresztényi kötelesség megsegíteni.” Ha hasonló listát kellene írnom, valahogy így nézne ki: „Tőle tanultam, hogy az ember öregen is lehet hasznos tagja a közösségeknek, hogy az élő, személyes kapcsolat Istennel és az emberekkel tartja frissen és derűsen a szellemet, hogy a folyamatos szellemi tréning, a mindennapos olvasás legalább annyira fontos, mint a rendszeres testmozgás (néhány évvel ezelőtt még megmászta velünk a Csobáncot). Hogy az ember sose szűnjön meg érdeklődni a családi, világi és egyházi aktualitások iránt, hogy a körülmények és a számunkra ma már felfoghatatlan átélt borzalmak ellenére képes az ember derűs és alázatos, kilencven felett is káprázatosán éles eszű maradni. Hogy a körülményeitől, híresztelésektől, vélt vagy valós rangjaitól, elért és elismert eredményeitől függetlenül kell megítélni minden embert. Hogy a háborúnak csak elszenvedői és áldozatai vannak, a békének csak győztesei. Hogy milyen a másokért való, szolgáló, mégis rendkívül nagyszabású élet. Ahogy sorra veszem ezeket, itt ülök a megörökölt fahéjasporcukor-szóróval szemben, amely, úgy látszik, nemcsak a gyermekkorommal, de nagymamám emlékezetével is egyenlővé válik - folynak, folynak a könnyeim. A cukorszóró nemsokára kifogy. És akkor nem lesz kit megkérdezni: hogyan, milyen arányban töltsem újra, hogy pont olyan legyen? Sosem lesz már ugyanolyan. De idetotyog a kicsi gyerekem, mindjárt főzök neki tejbegrízt, és a történet folytatódik, visszük tovább. ■ Laborczi Dóra Részletek Laborczi Zoltánné Prőhle Margit A soproni Prőhle család című könyvéből „1920-ban már szabályszerűen éhezett a város. Ha édesanyám kapott egy kenyeret (többet nem adtak), az nem volt elég a négy éhes szájnak. Ilyen körülmények között indult az én életem. Nem terveztek, de jó szívvel elfogadtak. Édesanyám negyvenkettedik évében járt, és jobban éhezett, mint a testvéreim. Amint haladt a terhesség, egyre gyengébbnek érezte magát. Az Úristen nagy bajtól óvott meg bennünket, mind a ketten megmaradtunk. Én kicsi súllyal születtem, édesanyámnak kevés volt a teje, de lassanként mégis iperedtem. Irénke szerint egészen megváltozott a család hangulata, mindenki örvendve figyelte a mosolygó kisbabát. (...) Nagypénteken, egy nappal a szovjet csapatok megérkezése előtt sikerült engem bejuttatni a szomszéd utcában lévő apácazárdába. Nemcsak rendházuk, iskolaépületük is volt, amelyek addigra tömve voltak menekültekkel, kibombázottakkal; iskolájuk tornatermében hadikórház működött. Óriási méretű ebédlőtermükben sok ágyat állítottak föl. A zárdában nem volt mindenki számára hely az óvóhelyen, nekem meg kellett elégednem egy alagsori folyosóval, ahol a lábadozó katonák feküdtek fapriccseken. Ezek között kaptam helyet éjszakára. Hogy a parancsnok ne vegyen észre, fal felé fordított fejemre rátettek egy katonasapkát. Alvásról persze szó sem lehetett, amikor szombaton este abba az utcába is bedübörögtek az orosz tankok, fülsiketítő csattogással. Húsvétvasárnap nem zúgtak a harangok, kijárási tilalom volt. Az »ünnep« elmúltával parancsba kaptuk, hogy mindenki jelentkezzen a munkahelyi főnökénél. Ha el akartam kerülni, hogy járőröző ruszkik meghívjanak »krumplipucolásra«, akkor hozzá kellett öltözködnöm. Fejkendőmet úgy kötöttem meg, hogy árnyékot vessen az arcomra, a ruházatom rendetlen volt, és szemüveget vettem fel. Közvetlen főnököm sem ismert meg. (...) Párosával jöttek a zabráló katonák, a ruhásszekrények tartalma nagyon tetszett nekik, főleg az én színes ruháimat vitték. Észrevette ezt az édesanyám, ráakasztotta az ő szürke-fekete ruháit az enyéimre, attól kezdve együtt vitték mindkettőt. Ezek a zsákmánykeresők nem merészkedtek le a pincébe, csak egy egészen fiatal katona, aki egyedül (!) lépett be az óvóhelyre. Észrevette az oltárasztalkát, odament, fél térdre ereszkedett, megcsókolta a terítő szélét, keresztet vetett, és szajré nélkül távoz'ott. Vajon túlélte-e a háborút?”
