Evangélikus Élet, 2015. január-június (80. évfolyam, 1-26. szám)
2015-06-07 / 23. szám
io 4» 2015. június 7. FÓKUSZ Evangélikus Élet —M Emlékezés köztünk élő tanúkkal Programsorozat Sztehlo Gábor halálának évfordulóján ► Gaudiopolis - Örömváros - létrehozója, mintegy kétezer ember megmentője, a világ igaza, azaz Sztehlo Gábor evangélikus lelkész emléke előtt tisztelegtek halálának évfordulóján egykori mentettjei, neveltjei, a nevét viselő iskola diákjai, tanárai és természetesen a Sztehlo Gábor Gyermek- és Ifjúságsegítő Alapítvány tagjai. A háromnapos programsorozaton Sztehlo Gábor fia, „Gabsi” is jelen volt, feleségével együtt Svájcból érkezett haza az ünnepi alkalomra. Művészeti nap a Sztehlo-iskolában A sorozat remekül összeállított programmal kezdődött május 29-én a pestszentlőrinci evangélikus iskolában, amely 2011 májusa óta viseli az 1974. május 28-án Svájcban elhunyt Sztehlo Gábor nevét. Kolarovszky Zoltán megbízott igazgató köszöntője és B. Pintér Márta iskolalelkész kezdőáhítata után két helyszínen párhuzamosan folyó előadások idézték fel a kort, amelyben a lelkész embermentő munkáját végezte. Előtte azonban faültetésre került sor az iskola kertjében. Ez a második fa, amely az evangélikus lelkész tiszteletére ültettetett: az eláő Jeruzsálemben, az Igazak kertjében áll. A faültetésnél D. Keveházi László nyugalmazott evangélikus lelkész, Gaudiopolis egykori miniszterelnöke idézett fel két mozzanatot „Gábor bácsi” életéből. Egy alkalommal a gettóból csepészett ki - autójában elbújtatva, pokróccal letakarva - egy gyermeket. Máskor az orosz fegyveres elé állt, és azt mondta: „Ne lőj!” Mindkét alkalommal saját életét kockáztatta a mentettjeiért. D. Keveházi László feltette a kérdést: „Melyikünk lenne olyan bátor ma közülünk, mint Sztehlo Gábor?” A fát Sztehlo Gábor fiával és Kolarovszky Zoltánnal együtt ültették el, az iskola falán pedig a Sztehlo-alapítvány nevében Füzéki Bálint helyezett el koszorút. Emlékek - elérzékenyülés - hála A diákok két csoportban vettek részt a „Sztehlo-gyerekekkel” való beszélgetéseken. Az evangélikus templomban Borsai György tanár moderálásával Gaudiopolisról és a lelkész életét bemutató filmről egyaránt szó esett. A vendégek között ott volt Szántó Erika filmrendező, aki dokumentumfilmet (A gyermekmentő) és játékfilmet is (Gaudiopolis) forgatott Sztehlo Gábor életéről és mentettjeiről. A filmet a diákok pár nappal korábban már látták, így a friss élmény hatása alatt beszélgethettek elkészítéséről és egyes jeleneteiről a rendezővel. Az asztalnál egykori Sztehlo-gyerekek, ma már nyugdíjas értelmiségiek ültek: Andrási Andor és Füzéki Bálint, az alapítvány alapító tagjai, D. Keveházi László, valamint az Angliából hazalátogató Sárközi Mátyás író. Egybehangzóan állították: kedves, páratlan kisugárzású ember volt Sztehlo Gábor. Egyesek kizárólag „nagytiszteletű úrnak” szólították, mások Gábor bácsinak - ebben is, mint sok másban, teljes szabadságot adott a város lakóinak. Az imádkozásnál az asztali áldás után mindig azt mondta: „És most mindenki imádkozzon befelé!” A gyermektársadalomban sem vallás, sem társadalmi hovatartozás, sem vagyon szerint, sem semmilyen más alapon nem volt megkülönböztetés. Gábor bácsi mindenkit, aki oltalomra szorult, befogadott, etetett, fedelet adott a feje fölé, és tanította a lényéből áradó jóság, nagylelkűség, emberség által. Olyan, életre szóló útnak indítást kaptak mentettjei, amelyet sosem felednek. Nem „csupán” az életüket mentette meg ez a nagyszerű ember és segítői, hanem későbbi életszemléletüket is meghatározta. Sárközi Mátyás például katolikusként a protestáns egyház emberközeliségét érezte meg általa. Több zsidó mentettje azt a toleranciát említette, amellyel elfogadta minden egyes gyermek és felnőtt szabadságát arra, hogyan keresi Istenét, kiben vagy miben talál kapaszkodót. Szeretete beborította a vészben az elesetteket, ahogyan a budapesti Deák téren álló Sztehlo-szobor ezt meg is jeleníti. Füzéki Bálint sem tudott meghatottság nélkül beszélni a lelkészről. Mint mondta, ő a szabadságot magát ismerte meg általa és Gaudiopolis tárt kapuja révén, amely befogadó volt, és őrizte a védelemre szorulókat. Andrási Andor felidézte, hogyan tanulták meg az embertelen körülmények között mégis feltalálni magukat és megteremteni az élet feltételeit. A közösség egymásért élt, ehhez azonban olyan vezető személyiség kellett, mint Sztehlo Gábor. Felnéztek rá, és rajongtak érte. Sárközi Mátyás még azt is említette, hogy „olyan jóképű volt, mint egy filmszínész" D. Keveházi László miniszterelnökké választásának pillanatait - Szántó Erika filmjéből - újranézhették a diákok a templomban. A történet hőse elmondta: hirtelen „belecsöppent” az egészbe, nem is számított rá, hogy Gábor bácsi - mint köztársasági elnök - mellett őt ilyen magas tisztségre választja meg a gyermektársadalom. Tudomása szerint ketten lettek lelkészek a gyermekek közül. Örül - mondta a nyugalmazott evangélikus lelkész hogy a mai fiatalok számára a történelem nemcsak egymás után sorjázó tényékként jelenik meg, hanem azok átélői, tanúi által. Fontos, hogy az érzelmek, amelyek bő hét évtized múltán sem koptak, megoszthatók egymással ma is. Gyermekként félelemben élni A másik helyszínen Baglyos Natália tanárnő vezetésével szintén három megmentett egykori emlékezett Gábor bácsira. Itt nem a Gaudiopolistársadalom krónikájáról esett szó, hanem a gyermekotthonokba a háború alatt befogadott zsidó gyermekek története volt a középpontban. Bán Éva, Előd Nóra és az Izraelből hazaérkezett Perlusz Tamás (David Peleg) válaszolt a fiatalok kérdéseire. Ki a zsidó? Mit éreztek, mikor megtudták, hogy bármikor megölhetik őket? Milyen félelemben élni? Mi tartotta bennük a reményt - hat-tizenhárom éves gyerekek voltak ekkor -, mikor szüléikről azt sem tudták, hogy élnek-e még egyáltalán? Bán Éva szülei meghaltak, Előd Nórának az édesapját sáncásásra lágerbe vezényelték, ott halt bele az éhezésbe és a fizikai szenvedésbe, Perlusz Tamás szüleit a Határ úti villamosról szállították le 1944- március 20-án, egy nappal hazánk német megszállása után. Apja sosem tért vissza, édesanyja másfél év múlva, de olyan szenvedések után, hogy saját fia sem ismerte fel, csak a hangjáról. Perlusz Tamás mindig „nagytiszteletű úrnak” szólította megmentőjét. Felidézte azt a karácsonyestét a Bogár utcában, amelyet a pincében töltöttek. A feldíszített fa és az igehirdetés mellől kellett lemenniük, s órákkal később, amikor visszatértek, azt látták: semmi sem maradt épen, csak a díszes fenyőfa... Ez csoda volt, amelyet máig nem felejt el. Bár kisgyermekek voltak mindhárman, érezték, hogy milyen különleges ember Sztehlo Gábor. Igaz Ember, csupa nagybetűvel, aki nem nézPerlusz Tamás koszorút helyez el a Bécsi kapu téri emléktáblánál Merényi Zsuzsanna, a Sztehlo-alapítvány elnöke köszönti a résztvevőket „Ó, terjeszd ki, Jézusom...” - énekkel kezdődött az ünnepi alkalom Budavárban te, hogy zsidó-e vagy keresztény az, akit menteni kell. Később, tudjuk, azokat a gyerekeket is befogadta, akik a szüleik által elkövetett tettek miatt kerültek volna veszélybe. Perlusz Tamás megírta történetét az izraeli Jad Vasem Intézetnek, s jelezte, ő maga harmincöt gyermek megmentését tanúsítja, de úgy tudja, mintegy százötven főről van szó. Az intézet egy év múlva válaszolt neki: téved, Sztehlo Gábor kétezer ember életét mentette meg! A kérdésre, hogy meg lehet-e bocsátani, amit ellenük a háborúban elkövettek, a súlyos csendben Perlusz Tamás azt felelte: soha, de lezárni muszáj. Örökre fájó sebként van bennük, ami történt. Ember az embertelenségben Az emlékezés másnap a szokásos helyszíneken, a Farkasréti temetőben a sírnál, majd a budavári Bécsi kapu téren, a Sztehlo-alapítvány szervezésében, terített asztal mellett folytatódott. Itt is jelen voltak a Sztehlo-gyerekek, maga Gabsi is, Szántó Erika, illetve az alapítvány többi támogató tagja. Elsőként Merényi Zsuzsanna alapítványi elnök ismertette az elmúlt év eseményeit, majd megkoszorúzták a templom oldalfalánál található emléktáblát. Vígh Lajos (a Deák téri szobrot megalkotó, már elhunyt Vígh Tamás szobrászművész testvére) és Perlusz Tamás mondott itt rövid beszédet. Testvérbátyja, Vígh Tamás úgy lett elkötelezett tisztelője Sztehlo Gábornak és alapító tagja az alapítványnak - mondta Vígh Lajos -, hogy családjuknak sem a zsidósághoz nem volt semmi köze, sem a lelkésszel nem találkozott. Vígh Lajos azért került a háború után a gyermekotthonba, mert nagy szegénységben éltek édesanyjukkal. Tamás elpanaszolta nehéz helyzetüket főiskolai mesterének, Ferenczy Béninek, aki szólt Sárközi Mártának (Sárközi Mátyás édesanyjának), hogy segíteni kellene a családon. Sárközi Márta jól ismerte Sztehlo Gábort, aki pedig természetesen befogadta a Pax Gyermekotthonba Lajost. Délután két kisfilmet is láthattak az egybegyűltek, mindkettő a Centropa pályázatára készült. Az első díjat a piliscsabai Dr. Szepesi László Mezőgazdasági, Erdészeti Szakképző Iskola és Kollégium diákjai nyerték, a sztehlósok különdíjat kaptak. Rejtekhely a föld alatt Izgalmas bejelentésre is alkalom adódott délután. A múlt hét keddjén a Lauder Javne zsidó iskola ötödikes diákjai váratlan felfedezést tettek az iskola kertjében. Nagy Lily, Orosz Sophie, Babanasi Dafni, Dévényi Lóra és Dankó Noam búvóhelyként szolgáló üreget talált a földben, amelyet megmutattak az intézmény igazgatójának, Horányi Gábornak is. Meggyőződve arról, hogy biztonságos a lejutás, lemásztak, és különböző tárgyakat, konzerveket, cigarettapapírt találtak. A gyerekek korábban sokat foglalkoztak az arisztokrata származású, katolikus Mailász Gitta történetével, aki a szomszédban, a Budakeszi út 46. alatti telken álló Katalin-zárdában bújtatta el három zsidó származású barátját, és foglalkoztatott több mint száz zsidó származású nőt, a német katonaság ellátását biztosító varrodában biztosítva túlélésüket. Maliász Gitta nevét Az angyal válaszol című könyve révén világszerte ismerik, ezekben az időkben ugyanis a négy fiatal spirituális tanításban részesült, melyet Gitta lejegyzett. Mementó - filmeken is... A háborút csak Gitta élte túl. Az épületben ma a Lauder Javne zsidó iskola óvodája működik. A szomszédba a második világháború alatt az SS költözött be. A legizgalmasabb felfedezésnek azok a karszalagok tekinthetők, melyekből egyet el is hoztak a gyerekek: egy borvörös szalag számmal, horogkereszttel. Kié lehetett? Hogy került oda? Kik bujkáltak ott, s mi lett a sorsuk? Vajon Sztehlo Gábor mentő munkájának is van köze a felfedezéshez? Ebben talán Andrási Andor és maga az alapítvány segíthet majd a gyerekeknek. Ha beigazolódik gyanújuk, holokauszt-emlékhelyet létesítenek a helyszínen. A köztünk élő tanúk emlékezete, friss felfedezés, érzelmek, kérdések, őszinte válaszok, csendek és könynyek... ez mind áthatotta ezt a három napot, melynek záróakkordjaként vasárnap a Deák téri Sztehlo-szobrot koszorúzta meg egy kis csapat Füzéki Bálint vezetésével. ■ Stifner-Kőháti Dorottya
