Evangélikus Élet, 2015. január-június (80. évfolyam, 1-26. szám)
2015-06-07 / 23. szám
Evangélikus Élet elő víz 2015. jumus 7. (► n HMHBMNHI ■■■■■■■■■ Aki kézen fogja a sellőt Pedagógusnapra Azon tűnődöm, mennyire hasonlít a lelkészek és a tanárok munkája. Ma már természetes, hogy lelkipásztorok a hitoktatás keretében újra iskolai feladatokat is kapnak. Ugyanakkor a tanárok sem csupán a diákok oktatásáért, hanem szellemi és lelki fejlődésükért is felelősek. A Keresztyén iskolák állítása sfenntartásaügyében című iratában így ír erről Luther Márton: „Mi örömest akarunk gondoskodni a mi gyermekeinknek nem csupán hasáról, hanem leikéről is.” Pedagógusnapon minden tanárra tisztelettel gondolok, tekintet nélkül arra, hogy valaki egyházi vagy világi intézményben oktat. Tudom, milyen sokszor kell erőn felül teljesíteniük, ellenszélben, gyakran csekély fizetésért. Őszinte hálával emlékezem egykori tanáraimra, akik között egyaránt voltak hívők és nem hívők. Persze nem felejtem el, hogy sokan tudatosan próbálták szembehelyezni egymással a hitet és a tudást és összeugrasztani a tanárt és a lelkészt. Ama negyvenévi pusztai vándorlás során - amikor az egyházaknak bizony át kellett kelniük a Vörös-tengeren - az egypártrendszer mindent megtett annak érdekében, hogy e két hivatás képviselői eltávolodjanak egymástól. Persze akkor is voltak nagyon szép példák tudós és oktató lelkészekre és keresztyén elkötelezettségű tanárokra, de a templom és iskola Reményik Sándor által oly szenvedélyesen megrajzolt egységét bizony aláásta a politikai hatalom. Legyen áldott azon tanárok emléke, akik a legnehezebb időkben gondoskodni akartak a rájuk bízottak leikéről is. Negyedszázada aztán elérkezett a rendszerváltozás, amely lehetővé tette, hogy sorra nyíljanak meg az egyházi iskolák. Magam is átéltem azt az eufóriát, amely a fasori gimnázium 1989. szeptemberi indulását kísérte. Azóta, bár akadtak döccenők, az egyházi iskolák megtalálták helyüket a hazai köznevelési rendszerben. Szembenállás helyett az együttműködés szándéka a természetes. Itt pedig a lelkész és a tanár egyaránt kulcsszerepet kap. Nincs evangélikus fizika, de van evangélikus fizikatanár. Nincs keresztény matematika, de van keresztény matematikatanár. A tanár személyiségén hihetetlenül sok múlik tehát. Robert Fulghum amerikai szerző egy kedves írását hadd idézzem. Gyermekekkel játszva háromféle szerepet adott a kicsiknek: lehettek óriások, varázslók vagy törpék. Itt adjuk át a szót az írónak: „Miközben az összebújt csoportok lázasan sutyorogtak, valaki megcibálta a nadrágszáramat. Lenézek, egy kislány áll ott, és vékony, aggodalmas hangon kérdezi:- És hová álljanak a sellők? Hová álljanak a sellők? Hosszú csend. Hosszú, hosszú csend.- Hogy hová álljanak a sellők? - kérdeztem.- Igen. Tudod, én sellő vagyok.- De olyan nincs, hogy sellő.- Dehogy nincs. Én is az vagyok. Nem akart sem óriás, sem varázsló, sem törpe lenni. Tudta pontosan, hová tartozik. Ő sellő. Esze ágában sem volt, hogy kiszálljon a játékból, és a fal mellé álljon szomorkodni. Részt akart venni benne, úgy, ahogyan a sellők, anélkül hogy feladná méltóságát és személyiségét. Biztos volt benne, hogy a sellők számára is van valahol hely, és hogy én tudni fogom, hol. Nos, hát hová is álljanak a sellők? A »sellők«, mindazok, akik különböznek,, akik nem felelnek meg az előírásoknak, akik nem hajlandók beleülni a rendelkezésükre bocsátott skatulyába. Aki erre a kérdésre választ tud adni, iskolát, országot, egész világot építhet rá. Hogy abban a pillanatban mit feleltem? Nos, néha sikerül meglelnem a helyes választ.- A sellők ide állnak, a Tenger királya mellé. (Igen, ide, a Király bolondja mellé, gondoltam.) Ott álltunk hát, kéz a kézben, és a varázslók, óriások és törpék csapatait szemléztük, ahogyan vad összevisszaságban rohangáltak fel s alá. Egyébként nem igaz, hogy nincsenek sellők. Egyet ismerek személyesen. A kezét is fogtam.” Adjunk hálát azokért a pedagógusokért, akik így tudják a rájuk bízottak kezét fogni. A hit, a pedagógiai elkötelezettség és a tudás pedig nem kell hogy szemben álljon egymással. Ezt fejezi ki az újszövetségi biztatás Péter apostol második levelében: „...a ti hitetek mellé ragasszatok jó cselekedetet, a jó cselekedet mellé tudományt..” (2Pt 1,5; Károli-ford.) ■ Fabiny Tamás Elhangzik a Kossuth rádió Vasárnapi újság című műsorában 2015. június 7-én. A kivételes vezetők közös vonása Ha bemégy bármelyik könyvesboltba vagy könyvtárba, a vezetésről szóló könyvek százait találod a polcokon. És ha az interneten rákeresel, valószínűleg egész életedet rászánhatnád, hogy végigolvasd a végtelennek tűnő gondolatok sorát arról, mi határozza meg a jó vezetőt. Nem az a célom hát, hogy a felső vezetők legfontosabb tulajdonságairól szóljak, hanem a kivételes vezetőkre szeretném felhívni a figyelmet, akiknek van egy sajátságos közös vonásuk. „A sikeres emberek mindig keresik a lehetőségeket, hogy másoknak segítsenek, a sikertelen emberek pedig mindig azt kérdezik: »Mi hasznom van nekem ebből?«” - állítja az író és szónok, Brian Tracy. Úgy hiszem, ebben igaza van. Sokszor hallottuk már, hogy „emberekkel leszel győztes” - ennek remek módja az, hogy segítesz másoknak elérni a saját céljaikat, és eközben lehetővé teszed számukra, hogy részt vegyenek a tieid elérésében. Segíteni másoknak természetesen nagyon nemes célnak tűnik, de hogyan valósítsuk meg? Az Egyesült Államok első elnökeinek egyike, John Quincy Adams mondta: „Ha cselekedeteid másokat arra ösztönöznek, hogy nagyobbat álmodjanak, többet tanuljanak, többet tegyenek, és többé váljanak, akkor vezető vagy.” Tehát úgy tűnik, hogy a vezetői képesség cselekedetek és szavak kombinációja. Szavakkal elmondhatjuk az embereknek, hogy mennyire értékeljük őket, szavakkal igyekszünk ösztönözni; de amikor aktívan, a cselekedeteinkkel mutatjuk segítő szándékunkat, hogy ki tudják hozni magukból a legtöbbet, és megvalósítsák az álmaikat, akkor azt bizonyítjuk, hogy olyan vezetők vagyunk, akiket érdemes követni. Soha nem fogom elfelejteni, amit az egyik főnököm mondott: „Ha szükséged van egy helyre, ahol fejlődhetsz, és azzá válhatsz, amivé Isten tervezett, van egy helyünk a számodra.” Aztán megerősítette szavait azzal, hogy adott egy pozíciót a szervezetében - de valójában esélyt kínált nekem arra, hogy felfedezzem azokat a lehetőségeket, amelyekről korábban nem is álmodhattam. mondta nekik: „Bizony, bizony, mondom néktek: aki hisz énbennem, azokat a cselekedeteket, amelyeket én teszek, szintén megteszi, sőt ezeknél nagyobbakat is tesz. Mert én az Atyához megyek..!’[}n 14,12) Feltámadása után Jézus világossá tette azt az elhívást, amely minden követőjére vonatkozik, egy nagyon ambiciózus feladatot: „Menjetek el tehát, teAmikor Jézus Krisztus kiválasztotta a követőit, az egyik tényező, amely másokat hozzá vonzott, az az ígéret volt, hogy segít nekik, hogy sokkal többek legyenek, mint amennyit magukról valaha is el tudtak képzelni. Első választottal - Péter és András, Jakab és János - családjuk halászvállalkozásában dolgoztak. Valószínűleg úgy képzelték, hogy életük hátralévő részét azzal fogják tölteni, hogy kivetik hálójukat a tengerbe, és halakat húznak be a csónakba. Jézus nem becsülte le a hivatásukat, de bátorította őket, hogy nézzenek magasabbra. „Jöjjetek utánam - mondta -, és én emberhalászokká teszlek titeket’.’ (Mt 4,19) Miután látták azokat a csodákat, amelyeket tett, Jézus azt gyetek tanítvánnyá minden népet (...), tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek..’.’ (Mt 28,19-20) Nem csoda, hogy évekkel később Pál apostol kijelentette: „TehátKrisztusért járva követségben, mintha Isten kérne általunk: Krisztusért kérünk, béküljetek meg az Istennel!” (2Kor 5,20) Ha végiggondolod a karrieredet mostanáig, ki volt az, aki segített neked? Ki volt az, aki ösztönzött, hogy álmodj nagyobbat, tanulj többet, tegyél többet, és legyél több? És tudsz olyan embert mondani, akinek te igyekszel segíteni, sürgetve és ösztönözve, hogy törekedjen arra, hogy egyre többé váljon? ■ Robert Tamassy Forrás: Monday Manna A hónap igéje „Nem bocsátlak el, amíg meg nem áldasz’.’ (íMóz 32,27b) Két ellentétes történet jut az eszembe. Az egyik: régen a szomszéd gyülekezet istentiszteletén föltűnt egy új személy. A lelkész beszélni szeretett volna vele, de ő a befejező áldás előtt mindig elment. Nem tudni, később mi lett vele. A másik egy fiatal fiúról szól. Falujukban minden reggel volt istentisztelet, de a végén a fiúnak nagyon figyelnie kellett, hogy le ne késsé a buszt, amellyel a városba megy, az iskolájába. Azt mondta magában: „Jaj, csak még az áldáson ott tudjak lenni, ha a befejező éneken nem is!” Áldás. Az egyik nem igényelte, a másiknak nagyon fontos volt. Mi is az áldás, amellyel oly sokszor találkozunk a Bibliában? Istentől jövő ígéret, amelyet elmondanak egy személy vagy csoport fölött, és megvalósul, ha hittel és alázattal fogadja valaki. Te hogyan fogadod ezt a szót: „veled leszek” „megsegítelek, ha rám figyelsz” „ne félj, mert szavamat adom a szádba, hogy szólni tudj” „kegyelmem és szeretetem kísér utadon”? Jákob imádkozik az ország határán, amikor hazaérkezik. Fél átkelni a folyón, mert még a testvére is bosszút akar állni rajta csalásai miatt. így kéri az Urat: „Nem bocsátlak el, míg meg nem áldasz’.’ Nem megyek tovább, míg segítséget nem ígérsz. És Istennek ez elég. Azt mondja: „Nem Jákob lesz ezután a neved..!’ Nem Jákob, azaz Csaló leszel mostantól, hanem Isten harcosa, Istenért harcolp ember. - És az ellene kivonuló testvére végül békejobbal fogadja a folyón átkelő Jákobot. Aztán egész további élete is áldások sora lesz. Neked is ez legyen az imádságod minden reggel: „Nem bocsátlak el, míg meg nem áldasz, Istenem.” Ezt mondd munkád kezdetén: „Ne engedd, hogy hibásan hagyjam abba.” így szólj, amikor újat tervezel: „Ne engedd, hogy sikertelen legyen.” Utad kezdetén ebben bízzál: „Isten áldásával eredményes leszek, és célhoz érek.” Beszélgetéseid lehessenek bizonyságtételek arról a hatalmas Megváltóról, aki Jákobból Izraellé, Csalóból új emberré és Isten harcosává tehet. Figyeld meg: a bibliai áldásmondásban őseink milyen alázatosak és bölcsek. Nem azt mondják, hogy „megáldalak” hanem azt, hogy „áldjon meg az Úr”. Tudatában vannak, hogy ők csak eszközei annak, amit Istenük akar hozni a világra. És ezt kérik, de munkálják is. Isten nevét helyezik az emberekre (4MÓZ 6,27), imádkoznak az áldásért, aztán munkálkodnak is érte. Két jól ismert áldást általában minden istentiszteletünkön használunk. Az egyik az ároni áldás: 4MÓZ 6,24-26. Figyeld meg, mit kínál: áldjon meg, világosítson meg, figyeljen rád. Azaz az Atya oltalmát, a Fiú bocsánatát és a Szentlélek békességét. Áldása megőriz a gonosztól, bűnbocsánatot, tisztaságot ad, és megtapasztalod, hogy veled vándorol utadon. A másik az apostoli áldás: 2Kor 13,13. Kegyelmet, szeretetet és békességet kínál. Hadd biztassak mindenkit: ne hagyd abba az imádságot, a könyörgést, amíg Isten áldását nem adja rád, és ne hagyd abba munkádat, szolgálatodat addig, míg eredményt nem adott szerető Istened, aki „mindörökké áldott”. ■ Széll Bulcsú HETI ÚTRAVALÓ Jézus Krisztus mondja: „Aki titeket hallgat, engem hallgat, és aki titeket elutasít, engem utasít el!’ (Lk 10,16a) Szentháromság ünnepe után az 1. héten az Útmutató reggeli és heti igéiben IX0YC Isten hív minket: figyeljünk a hívó szóra! És ne utasítsuk el őt; maradjanak szívünkben igéi! „Hagyjad az Úrra utadat!” (GyLK 700) „Áldott az Isten, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja, aki megáldott minket minden lelki áldással a Krisztusban.” (Ef 1,3; LK) Ő Atyja országába hívott el minket, s Atyja bűnbocsátó irgalmának tanúja lett a világban. Jézus Urunk a névtelen gazdag s a koldus Lázár példatörténetében két végső, testi halálunk utáni létállapotot tár elénk. Lázáron, aki a gazdagtól még morzsákat sem kapott, Isten segített; a gazdag - öt testvérével együtt - nem hallgatott Mózesre és a prófétákra, akik Isten hívó szavát hirdették, így „az sem győzi megőket, ha valakifeltámad a halottak közül” (Lk 16,31). Dr. Luther tanítja: „A próféták és apostolok szavában Isten beszél hozzánk. Teljes bizonyossággal állítjuk, hogy az igében Isten működik; és az igehirdetés Isten módja és szerszáma önmaga megismertetésére!” - Te hol és kivel töltőd az örökkévalóságot? Jézus érted való halála s dicsőséges feltámasztása meggyőzhetett-e, hogy az ő elutasításával önmagát zárja ki az ember az Istennel való örök szeretetközösségből? „Isten szeretet, és aki a szeretőiben marad, az Istenben marad, és Isten is őbenne. (...) Azt a parancsolatot is kaptuk tőle, hogy aki szereti Istent, szeresse a testvérét is!’ (íjn 4,16.21) Jézus kiküldte maga előtt hetvenkét tanítványát, mondván, „az aratnivaló sok, de a munkás kevés...” Ez volt a missziójuk: „Gyógyítsátok az ott lévő betegeket, és mondjátok nekik: Elközelített hozzátok az Isten országa."És heti igénk folytatásában hitelesíti küldetésüket:„...és aki engem elutasít, az azt utasítja el, aki elküldött engem’.’ (Lk 10,2.9.16b) Jójákím király nem hallgatott Isten megtérésre hívó igéjére, sőt elégette a tekercset, de az Úr ítélt: „Megbüntetem őt (...). Elhozom rájuk (...) mindazt a veszedelmet, amit megmondtam nekik, de nem hallgattak meg!’ (Jer 36,31) Pál nyíltan, szelíden hirdette Isten evangéliumát: „...mindenkit egyenként intettünk és buzdítottunk, és kérve kértünk titeket: éljetek Istenhez méltó módon..!’ (iThessz 2,líra) A feltámadott Jézus a nagy halfogás után, tagadására emlékeztetve ezzel, háromszor kérdezte meg Pétertől: „Simon, Jónafia, szeretsz-e engem?” Ő elszomorodva felelte: „Uram, te tudod, hogy szeretlek téged!’ S megbízást kapott Jézus juhainak őrzésére, legeltetésére, és egy meghívást: „Kövess engem!” (Jn 21,17.19) Az utolsó vacsora után versengés támadt a tanítványok között: melyikük a legnagyobb? Jézus a saját életét állította például: „...aki vezet, olyan legyen, mint aki szolgál. (...) Én pedig olyan vagyok közöttetek, mint aki szolgál!’ (Lk 22,26.27) Pál fogsága is az evangélium terjedését szolgálta, mert többen „félelem nélkül, bátran szólják Isten igéjét. (...) Az a fontos, hogy bármilyen módon (..): Krisztust hirdetik, és én ennek örülök!’[Fű. 1,14.18) Az egyházi év második felének kezdetén bátran kérheted: „Te örök evangéliom, / Te légy vezérem utamon!” (EÉ 287,4) ■ Garai András
