Evangélikus Élet, 2015. január-június (80. évfolyam, 1-26. szám)
2015-05-17 / 20. szám
jjMtr? Evangélikus Élet PANORÁMA 2015. május 17. !► 9 ablakok mögött laki; a többi német falut sehol nem nevezték át az országban. Azt, hogy szeretett falunk visszakaphatta a nevét, az Evangélikus Élet egyik cikkének is köszönhetjük. 1989- ben Sághy Jenő egykori harkai lelkész egy Törökországról szóló magyar vonatkozású írásában említi, hogy Törökországban is van egy Magyarfalva és Magyarországon is. És kifejtette azt is, hogy a magyarországi település neve egyáltalán nem helyénvaló. Anyai nagynénénk, Pantzer Gertrud - a falu iskolájának mai névadója - is olvasta a cikket. Rendelt tíz példányt az újságból, és a falugyűlés előtt szétosztotta a megjelenteknek. Az hettek először. Akik hazalátogattak, azok szinte mind megfordultak nálunk. Nagy szeretettel fogadtuk őket. Ha jöttek hozzánk, anyánknak az volt az első, hogy rögtön megnézte: be van-e csukva az ablak. S. I.-né P. M.: A harkaiak közül volt, aki beengedte őket egykori házukba, volt, aki nem. A fix pont, ahová mindenki hazatérhetett, a templom volt. Gosztola László harkai lelkész mindig készségesen fogadta a hazalátogatókat. A parókián is, és a templomban is. Gyakran minden más munkát hátrahagyva felvette a Luther-kabátját, és áhítatot, istentiszteletet tartott nekik. Olyan is volt, hogy egy ilyen is-Szüreti felvonulás 1936-ban (háttérben a parókia és a templom) A T Táncosok - a harmincas évek ifjúsága Harkán írásnak nagy sikere lett, utótörténeteként ’89 októberében szavazást tartottunk a község nevének újbóli megváltoztatásáról. A település lakóinak 67,4 százaléka a Harka név mellett döntött. 1990. április í-jétől a falu újra a Harka nevet viseli.- Hogyan tartották a kapcsolatot a rokonokkal és a németországi barátokkal? H.-P. I. G.: Eleinte levélben. Nagyanyánk 1958-ban utazhatott ki először a lányához. Onnan meg 1964-ben jötentiszteletet követően a lelkészt „nem indokolt harangozás miatt” feljelentették és meghurcolták. Az Isten háza és a gyülekezet hatalmas megtartó erőt jelentett mind a kitelepítetteknek, mind az itthon maradottaknak. Ma is nagyon hálásak vagyunk Gosztola lelkész úrnak, hogy a nagy ünnepeken - ennek a pár embernek - külön német istentiszteletet is tartott.- Vannak tragikus sorsú községek, vannak tragikus sorsú gyülekezetek. A harkai is az. Hogyan élhette túl a 20. századot ez a közösség? S. I.-né P. M.: Neveltetésünk és keresztény hitünk azt diktálta, hogy a rosszért ne rosszal fizessünk. És mindig olyan lelkészeink voltak, akikre jó visszaemlékezni. Azt mondják, hogy a negyvenes évek végén és az ötvenes évek elején Harkán irigylésre méltó gyülekezeti élet folyt. Pedig csak tizenöt hívő volt. Sághy Jenő lelkész úr és a falu tanítónője, Pantzer Gertrud színjátszó kört vezettek, szeretetvendégségeket tartottak, „vallásos esteket” rendeztek, és erőt öntöttek a tizenöt emberbe. Idővel a betelepülők közül is többen csatlakoztak a gyülekezethez. Bármennyien voltunk is a templomban, az evangélikusságunk mindig megtartó erővel bírt. Evangélikus hitünk, az anyanyelvűnk és a zene. ■ Heinrichs Eszter A kitelepítetteknek is, és az ittmaradottaknak is újra kellett kezdeni mindent. Iszonyatos hónapok és évek lehettek. H.-P. I. G.: Szeretnék még egy tragikus történetet elmesélni. Volt két rokonunk, Frédi „Onkel” és Tremmel „Keid” akik ’47 telén jöttek haza a szibériai fogságból. A harkai vasútállomáson szembesültek azzal, hogy szeretett falujuk neve megváltozott, lakossága pedig kicserélődött. Ki másnál is zörgethettek volna be kétségbeesetten az éjszaka közepén, mint nálunk? Családom jól tartotta, vendégül látta őket. A faluban azonban nem volt ilyen szíves a fogadtatás: nagyapám fogdába került, ők pedig menekülni kényszerültek. Akkoriban még nem volt „drót” - vasfüggöny -, ezért mindketten átszöktek Ausztriába. Onnan pedig elmentek Németországba a kitelepítettek után. A németek elűzése után tíz évvel, 1956-ban már csak hatan éltek Harkán az ittmaradottak közül. Ha jól belegondolunk, mi ketten vagyunk azok, akik - ennek a hat embernek hála - a régi harkai kultúrában nőhettünk fel. Amit lehet, próbálunk továbbadni gyerekeinknek és unokáinknak is. Mindannyian tudnak németül, hiszen ők is ugyanazokon a német mondókákon, versikéken és dalokon nőttek fel, amelyeken mi. És a zene is hatalmas örökség. Olyan kapocs a múlttal, ami ma is sok mindenen átsegít bennünket.- Nem akart a családjuk elmenni Harkáról? 1956-ban lett volna lehetőség rá. S. I.-né P. M.: Fel sem merült, erről nálunk szó sem esett. A faluból sokan pakoltak és mentek. Szüléink meg nem értették, hogy miért kellene önként elmenni innen. Pedig szerény körülmények között éltünk. És lett is volna hová menni, no meg nyelvi problémák sem lettek volna. H.-P. I. G.: A nagyszüleim borzasztóan szenvedtek a lányuk, Ida hiányától, mégis maradtak. Sőt a későbbiekben, ha kimentek hozzá, mindig felváltva utaztak. Együtt soha, mert attól féltek, hogy akkor Ida nem engedné őket vissza. Amikor húszévesen náluk voltam, nekem is felajánlották a nagynénémék, hogy maradhatok. Nem értettem, hogy miért is kellene ezt tennem. Eszembe sem jutott...- Mikor változtatták a település nevét Magyarfalvára? Aztán meg hogyan lett a falu neve újra Harka? S. I.-né P. M.: 1947-től 1989-ig hívták Magyarfalvának községünket. Nem tudjuk, kinek a fejéből pattant ki az ötlet, de minden bizonnyal helyben kezdeményezte va-Emlékezés Prőhle Károlyra halálának tizedik évfordulóján 2005. május 10-én hunyt el Prőhle Károly, sokunk számára mértékadó teológiai professzor. Egy évtized nem tűnik nagy időnek. Gyorsan elmúlt, ezt érezzük, amikor azon töprengünk, mennyi esemény zajlott, mennyi változás történt az életünkben ebben az időben. De az is megdöbbenthet minket, ha számba vesszük, hányán távoztak az élők sorából, és hányán érkeztek meg közénk Isten ajándékaként egy évtizednyi idő alatt. De maradnak az állandó értékek egy-egy élet üzenetében, ezeket nem lehet gyorsan elfelejteni. Emberekre gondolunk, akik adtak annyit, hogy vissza-visszatérünk hozzájuk szellemi és lelki munícióért. Ha nem voltak is bőbeszédűek, de egy-egy tőlük hallott szónak is üzenete és ereje van mind a mai napig. Hatásuk sokszor váratlanul, ám máig érvényesül. Most nagyon is érdemes megállnunk egy pillanatra abból az alkalomból, hogy az épp tíz éve elhunyt kedves teológiai tanárunkra, Prőhle Károlyra gondoljunk. A tanítványok csapata nem tart ünnepi ülést és megemlékezést, de hálával emlékezhetünk az egykori tanár életére és szolgálatára, bármerre vitt is minket az élet. Egykor egy krízisekben és konfliktusokban gazdag világban kaptunk tőle mi, hajdani tanítványai igazi és egész életre szóló útmutatást. Nem felszínes eligazodási ötleteket, nem is alkalmi és könnyű tanácsokat, hanem életre szóló belső tartalmat, amely segít abban, hogy túlélésünknek és megújulásunknak krisztusi alapja lehessen ma is. Nem engedett meg gyors válaszokat. Nem lelkesített hirtelen döntésekre. Nem adott alapot arra, hogy végletes megoldásokat válasszunk, és azokat gyorsan szentesítsük. Megtanultuk, hogy a változás esélyének mindig nyitva kell maradnia. Töprengésre és elgondolkozásra minden válasz előtt nagy szükség volt a professzor úr „színe előtt”. Aki nagyon gyorsan tudta a biztos feleletet, nem mindig kapott nála jeles osztályzatot, mert Prőhle Károly érezte, hogy az illető nem küzdött meg méltó módon a felelet tartalmáért. Aki nem kérdezett és nem kételkedett, hanem hirtelen el akart intézni mindent, annak nem volt nála sok esélye. Vizsgákon, még akkor is, ha nem sokat beszélt, folyamatosan ébresztette bennünk a dialógus iránti vágyat. Mindig kereste az egyetemi hallgatóban a szuverén és szabadon gondolkodó társat, akivel érdemes és lehetséges vitatkozni az éppen aktuális nagy kérdésekről. Ahhoz persze teljesíteni is kellett a kollokviumokon, hogy ő erre az „izgalmas" fokozatra váltson. Filozófia- és vallástörténet, teológiai enciklopédia és újszövetségi teológia szerinte csak akkor él és hat igazán, ha bennünk, hallgatókban is rezonál, és velünk is kezd valami különlegeset az épp aktuális élethelyzetünkben. A tanár- és diákélet hétköznapi küzdelmének összeforrottsága alaphelyzet volt nála. Korát megelőző módon vonta be az egyetemi hallgatók vezetői körét egy mélyebb értelmű és felelősségteljes gondolkodás technikájába. Persze megfelelő tartalmi szinten. Annak nincsen értelme, hogy valaki adatokat, ismereteket és tudáshalmazokat ismételjen, hanem csak annak, ha kezelni, használni és alkalmazni is tudja ezeket a mai környezet összefüggésében. Nem a jegyzetnek és nem is a statisztikának tanulunk, hanem mindenkor és mindenképpen az életben való eligazodásnak. Prőhle Károly sokszor vett váratlanul is aktuális irányt az írásmagyarázati órákon, de sohasem csak a briliáns tudás megmutatásáért, hanem mindig benne volt a belső cél: aki nála tanul, az szélesebb értelemben is és mindenképpen összefüggésekben szemlélje majd az életet és a lelkészi munkát. Szemellenzős gondolkodásra sohasem inspirált. A „speciálisan” fajsúlyos szavakat sem szabad elfelejtenünk. Az egyház igazi léte a közösségi létforma. A lelkészek valódi ereje az egymás iránti spontán fraternitás. A teológia tudományos művelése nélkül nem lehetséges egy egyszerűnek hitt prédikációt sem elkészíteni. A dilemmázás nélküli alkotás nem sok empátiát vált ki. A megpróbáltatások kikerülése nem érleli a lelkész életét mélyebb értelemben. A krisztusi szeretet és érték „mindent visz” és mindenre ad elegendő energiát földi életünkben. Ezért mutatott Prőhle professzor felfelé az ujjával a nevezetes jubileumi köszöntésen. A gyülekezetre pedig csak úgy szabad néznünk, mint Isten különleges ajándékára, akármilyen emberek alkotják is. Nincs jogunk és alapunk válogatni az érkezők között, hanem csak örülni és fogadni szabad azokat, akik kopognak, és belépnek közösségeinkbe. Prőhle Károly sohasem szakadt el attól a lutheri felfogástól, hogy valójában „mindenki tanul és tanít” az egyházban. Az kezd igazán tanulni, aki maga is tanít. Luther saját magáról is ezt tartotta. „Ő is a Káté tanulója és gyermeke, és az is akar maradni. Érdemes felfigyelni a módszerre vonatkozó javaslataira is: elmélkedés, magyarázat több fokozatban és alkalmazás az életre példákkal. A tanulás és tanítás egyetemes szabályai ezek, és mindig színvonalsüllyedéssel jár, ahol ezeket hanyagolják.” (D. dr. Prőhle Károly: Luther Márton négy hitvallása. Evangélikus Sajtóosztály, Budapest, 1983,13. o.) De jó lenne ezt nem elfelejteni és nem félretenni ma sem, hanem ennek alapján élni a teológia és a lelkészi szolgálat mindennapjaiban! Talán az egykori tanár emlékének is ekkor adjuk a legszebb virágot. Olyan értékeset, mint amilyet Prőhle tanár úrnak a soproni ciklámen jelentett. ■ Szabó Lajos
