Evangélikus Élet, 2015. január-június (80. évfolyam, 1-26. szám)
2015-05-03 / 18. szám
2 -m 2015. május 3. FORRÁS Evangélikus Élet HÚSVÉT ÜNNEPE UTÁN 4. VASÁRNAP (CANTATE) - ÉZS 12,1-6 Új teremtés - új ének Oratio oecumenica [Lelkész:] Urunk, oly sok gondolat és érzés kavarog bennünk, éppen ezért nehéz - még így az istentisztelet végén is - megállni előtted és elmondani mindazt, amiért végtelenül hálásak vagyunk, és azt is, ami fáj, ami foglalkoztat, amiért aggódunk. [Lektor:] Köszönjük megannyi ajándékodat: a húsvéti csodát, a szeretettel teremtett világot és mindazt a jót és szépet, amely körülvesz minket. Segíts, hogy méltó hirdetői legyünk a ránk bízott csodának! Környezetünknek és gyönyörű földünknek pedig olyan örökösei szeretnénk lenni, akik tisztában vannak vele, hogy ami - most úgy tűnik - a miénk, az az utódainké is. Jézus Krisztusért kérünk... [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Könyörgünk egyházadért is. Annyi örömet, meghittséget és találkozást kaptunk már általa! Néha csalódunk is abban, ami emberi benne. Kérünk, Szentlelkeddel teremtsd újjá egyházadat, hogy hitelessé váljanak tettei és szavai. Jézus Krisztusért kérünk... [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Adj békét békéden népeinknek szerte a világon! Aggódva szemléljük az eseményeket, ha az afrikai menekültekre tekintünk; összeszorul a szívünk, amikor a keresztény hitükért üldözöttekről hallunk, és szorongunk az ukrán válság láttán is. Jöjj közénk, Urunk, igazságoddal és békéddel! Jézus Krisztusért kérünk... [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Könyörgünk a kétségbeesettekért, a betegekért, a bajbajutottakért, a természeti katasztrófák, a földrengés áldozataiért. Ne hagyd őket magukra félelmeikkel, gyötrelmeikkel és a kilátástalanság érzésével! Jézus Krisztusért kérünk... [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Könyörgünk az érettségi vizsgára készülőkért, az ifjúságért és a gyerekekért. Adj nekik olyan jövőképet, amelyben a benned való hit és remény az első helyen áll! Jézus Krisztusért kérünk... [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lelkész:] Hallgass meg minket, Urunk, fogadd el könyörgésünket, halld meg dadogó szavunkat az Úr Jézus Krisztusért, aki veled és a Szentlélekkel él és uralkodik örökkönörökké! [Gyülekezet:] Ámen. SEMPER REFORMANDA „Ki-ki maga bűnös abban, hogy elkárhozik. Nem mintha azért kárhoznék el, mert Ádám bűnös ivadéka és korábbi hitetlensége miatt kárhozatra méltó, hanem mert nem fogadja el a megváltó Krisztust, aki a kárhozat alól feloldhatná. Ha nem hiszek Krisztusban, a bűn és kárhozat bizony rajtam marad, mert hiszen nincs, aki megváltson tőle. Sőt kétszeresre súlyosodik a bűnöm és kárhozatom, mivelhogy nem hittem szerelmes Üdvözítőmben, aki pedig rajtam akart segíteni, s váltságát visszautasítottam.” M Luther Márton: Jer, örvendjünk, keresztyének! (Szabó József fordítása) „Azon a napon ezt mondjátok majd: Adjatok hálát az Úrnak, hirdessétek nevét! Adjátok tudtára a népeknek nagy tetteit!”- Cantate vasárnapján így hív Istent dicsőítő éneklésre a régi próféta. A vasárnap ősi epistolájában Jakab apostol így pontosítja, hogy Isten melyik tettét kell ma dicsőítenünk: „Az ő akarata szült minket az igazság igéje által, hogy mintegy első zsengéje legyünk teremtményeinek’.’ (Jak 1,18) Cantate vasárnapja - bár egyházunkban ma már hagyományosan a kórustalálkozók alkalma - nem általában buzdít éneklésre. Ez a vasárnap is a mennybemenetel ünnepéig tartó húsvéti ünnepkörbe tartozik, és - mint minden vasárnap ebben a negyvennapos szent időszakban - újabb szempontból tárja elénk a húsvét titkát. Sajnálatos, hogy a húsvétot követő vasárnapok húsvéti jellege elveszni látszik egyházunkban. Erre utal az is, hogy szinte már egy gyülekezetünkben sem éneklik a húsvéti énekeket ebben az időszakban. Megőriztük ugyan ezeknek a vasárnapoknak az ősi elnevezését, de megfeledkeztünk arról, hogy ezek a bevonulási zsoltár kezdőszavából vett latin nyelvű felszólítások - Jubilate! Cantate! Rogate! - mind húsvéti tartalmat hordoznak. Cantate vasárnapján azért van okunk öröménekre, mert Isten húsvétkor - Krisztus feltámadása által - új teremtésének részesévé tett bennünket. Megszabadított az Ádámtól örökölt bűnös természetünktől és a múlandóság bűneink miatt ránk nehezedő átkától. Ez akkor is bizonyosan megtörtént, ha a „valóságban” azaz a létezés általunk valóságként elfogadott síkján ebből semmit sem tapasztalunk. Mert a születésünkkor örökölt bűnös természetünk semmit sem változott. Ezért hitünkből fakadó mindennapi feladatunk, hogy keményen küzdjünk késztetései ellen. Isten óvjon bennünket a képmutatók gondolkodásától, akik csak másokat szólítanak erre a harcra, mert úgy vélik, hogy maguk már túl vannak rajta, mivel egyszer s mindenkorra győzelemmel megvívták. De mit is jelent akár az ádámi természettől, akár a múlandóság átkától szabadnak lenni? Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy szabadok csak akkor lehetünk, ha mindez már megsemmisült, de legalábbis nincs jelen az életünkben. De a születésünkkor örökölt természetünk még nem semmisült meg. Bármennyire sikerül is megzaboláznunk, halálunk órájáig elkísér. Ahogy Luther mondja: az óember csak a sírásó utolsó kapavágásakor tűnik el végképp. De akkor - mint az új teremtés zsengéje - hogyan lehetünk tőle már most szabadok? És hogyan lehetünk szabadok a múlandóság átkától, amikor a halált mi sem kerülhetjük el? Mi is a szabadság? Legkönnyebben akkor érthetjük meg, ha a visszájáról vizsgáljuk a kérdést: mi a szabadság ellentéte? A válasz két szóban is megfogalmazható: függőség és alávetettség. Vagy még tömörebben: kiszolgáltatottság. Amitől tehát szabadok vagyunk, attól nem függünk, az nem uralkodik rajtunk, és nem vagyunk a kiszolgáltatottjai. Ebben az értelemben igaz, hogy mivel Krisztus meghalt értünk, és feltámadt, mi már - mint az új teremtés zsengéje - szabadok vagyunk az Ádámtól örökölt bűnös természettől, és szabadok vagyunk a múlandóság átkától is. De ez a szabadság csak annyira a miénk, amennyire - hit által - közösségben élünk Krisztussal, pontosabban engedjük, hogy ő éljen bennünk. Mert amikor hit által Krisztus él bennünk, akkor az ő természete érvényesül a gondolkodásunkban, szavainkban, tetteinkben, hiszen az ő jelenlétében az ádámi természetünk halott. Amíg ebben a testben élünk, a hozzá tartozó bűnös természet jelen van ugyan, de nem uralkodik rajtunk, nem vagyunk neki alávetve és kiszolgáltatva. Szabad nem engedelmeskednünk a késztetéseinek. De ez nem test és vér ellen folyó aszketikus küzdelem, hanem a hit mindennapos harca. Ez a harc nem valami ellen, hanem valamiért folyik: azért, hogy - szó szerint fordítva Pál apostol Róm 6,5-ből ismert szavait - „összenőjünk” Krisztussal halálának hasonlóságában, hogy föltámadásának hasonlóságában is még inkább „összenőjünk” vele. „Hiszen tudjuk, hogy a mi óemberünk megfeszíttetett vele, hogy megsemmisüljön a bűn hatalmában álló test, hogy többé ne szolgáljunk a bűnnek’.’ (Róm 6,6) Pál számára tehát az óember megfeszítése, a bűn számára való meghalás a hit által Krisztussal való „összenövés” természetes velejárója. Erre az „összenövésre” kell hitünk minden erejével naponta törekednünk, és akkor a többi magától megtörténik majd. Mert csak a Krisztussal való „összenövés” által nyerhetjük el a bűntől és a múlandóságtól való szabadságot. Istennek a próféta által magasztalt nagy tette népe újjáteremtése volt a babiloni fogságból való hazatérés A VASÁRNAP IGÉJE után. A nép a hetven évig tartó fogság tisztító kohójában szabadult meg a bálványimádás bűnétől, amely csaknem a vesztét okozta. Ézsaiás próféciája mégsem teljesült be maradéktalanul azon a napon, amikor Jeruzsálemben a helyreállított templomot felszentelték. Isten ugyanis nem jelent meg, és dicsőségével nem töltötte be az újjáépült templomot olyan látható módon, mint amikor Salamon az első templomot fölszentelte. Az ószövetségi népnek továbbra is Isten ígéretére kellett hagyatkoznia: „Hamar eljön templomába az Úr, aki után vágyódtok, a szövetség követe, akit kívántok. Jön már! - mondja a Seregek Ura’.’ (Mai 3,1) Nem a Sión hegyén újjáépült kőtemplom, hanem Krisztus emberi teste lett az az új templom, amely nagypénteken ugyan a halál porába hanyatlott az Ádámtól származó emberi nemzetség minden bűnének terhe alatt, de húsvét hajnalán, az új teremtés hajnalán Isten hatalma által újra felépült. Akiket Isten az új teremtés csodájában részesít, azokat ebben a nem emberkéz emelte templomban gyűjti össze. Ők éneklik a próféta énekét: „Hálát adok neked, Uram, mert bár haragudtál rám, elmúlt haragod, és megvigasztaltál. íme, Isten az én szabadítom, bízom és nem rettegek, mert erőm és énekem az Úr, megszabadított engem” ■ Véghelyi Antal „S ki a fán függött, győztesen országok ► Cantate vasárnapján személyes vallomással jelentkezik a Cantate rovat. Mégpedig az egyházi év legfontosabb időszakáról, nagyhétről és húsvétról szóló beszámolóval. A rovatvezető egy cikk erejéig a budahegyvidéki gyülekezet kántoraként szólal meg. Virágvasárnap, nagypénteken és húsvét ünnepén nagy valószínűséggel egyházunk minden anyagyülekezetében van istentisztelet (nagycsütörtökön sajnos már nem feltétlenül). A szórványgyülekezetek viszont igen hátrányos helyzetben vannak, hogy nem mindenről emlékezhetnek meg templomi keretek között abban az időszakban, amikor az ünnepek dramaturgiája napról napra változik. Az „alap-istentiszteleteken" túli helyi szokások és lehetőségek is nagyon különbözőek. Vannak közösségek, amelyek nagyheti igehirdetés-sorozatot szerveznek; máshol a nagycsütörtöki eseményeket - a páskavacsorát, a lábmosást - vagy az oltárfosztás szertartását elevenítik fel. Sok helyen nemcsak nagypénteken, hanem ősi hagyomány szerint virágvasárnap is tartanak passióolvasást. Egyre több gyülekezetben ünnepük a feltámadást hajnak istentisztelettel vagy virrasztásos liturgiával. Meggyőződésem, hogy a nagyhét történéseinek elmélyült befogadása nagymértékben befolyásolja azt, hogyan éljük meg hitünket a mindennapokban. Ez az idő számomra az egyházi év - és ezáltal életem eseményeinek - csúcspontját jelenti. Olyan értelemben is nagyhétről van szó, hogy nagyon sok a munka az istentiszteletek és a különleges szertartások alapos előkészítésével. De hiába fárasztó ez az időszak, valójában örülök annak, hogy minden alkalmon jelen lehetek (nem úgy, mint a feladatokon osztozó lelkészek). Az „officium” nem nyomasztó kényszer, hanem lehetőség, hogy évről évre többet megsejthessek a nagy misztériumból. Készüléskor a kiindulópont az ünnep kijelölt igeszakaszainak (Ószövetség epistola, evangélium) elolvasása, majd a proprium tanulmányozása. A nap témája, a kegyelemhirdetés igeverse, a bevezető zsoltár, a Kyrie hármas megszólítása, a kollekta tömör kérése, a Praefatio betétmondata: mind a nagy egész egy-egy hangsúlya, színárnyalata. A javasolt énekek (a graduálének és a heti ének) még tovább gazdagítják a képet. Ezek után az istentisztelet zenei elemeit - az énekeket, orgonaműveket, egyéb tételeket - kell úgy megtalálni, hogy a Uturgia belső egysége, íve létrejöhessen. Nem kérdés, hogy a megszokott istentiszteleti formák keretében is eljuthat hozzánk a megváltás örömüzenete (ez nem a külsőségeken múlik), mégis engem ilyenkor az évente egyszer sorra kerülő, speciális szertartások kisugárzása ragad leginkább magával. A triduum sacrum (szent három nap) előestéihez hozzátartozik a lamentációs istentisztelet. Ezen az éjszakai imaórán Jeremiás siralmai hangzanak el. Mi évek óta nagycsütörtök vigfliáján, vagyis szerda este szólaltatjuk meg az első lamentáció imádságait. Passiós énekünk indítja az alkalmat és a nagyhét történéseit. „Add látnom sebeidet, / Kínos fájdalmadat, / Megverettetésedet, / Gyaláztatásodat, / Csúf töviskoronádat / S más szenvedésedet, / Megváltó nagy munkádat / S minden érdemedet! // De ne csak kínod tudjam, / Okát is megértsem, / Hogy te gúnyt, halált, Uram, / Szenvedtél énértem. / Oka annak én vagyok, / Én és tenger vétkem, / Kínjaid ezért nagyok. / Célod üdvösségem.” (EÉ 204,2-3) A zsoltárban Krisztus a bűnös emberiség nevében beszél és szenved, mert mindenki bűnét viseli. „Őrizz meg engem, Istenem, mert a vizek már a torkomig érnek! / Feneketlen iszapba süllyedtem, nincs hol megállanom. / Örvénylő vizekbe estem, elsodort engem az áradat. / Belefáradtam a kiáltásba, kiszáradt a torkom, szemem elhomályosodott, míg Istenemre vártam.” (Zsolt 69,1-4) Majd megszólal Jeremiás próféta hangja: „Igen vétkezett Jeruzsálem Isten ellen, ezért lett bujdosóvá. Mindenek, akik eddig tisztelték, most szidalmazzák, mert látják éktelenségét, ő pedig elfordul fohászkodván és sírván. Jeruzsálem, Jeruzsálem, miért hogy mégsem térsz meg a te Uradhoz, Istenedhez.” (Öreg Graduál, 1636) Különlegesen drámaivá teszi a szertartást a templom fényeinek és az oltáron égő tizenöt gyertyának fokozatos eloltása: ezek a tizenkét tanítványt, valamint Máriát és Mária Magdolnát jelképezik; az utolsó, égve maradt gyertya pedig Jézus Krisztust szimbolizálja. Az úrvacsorát ünneplő nagycsütörtöki istentisztelet után a 22. zsol-CANTATE Eged lilén diczeríinc, tár szavai kísérik az oltárfosztást. A többször visszatérő keretvers előkészít a golgotái drámára: „Elosztották maguk között ruháimat, és köntösömre sorsot vetettek.” Nagypénteken a hiány, vagyis a dicsőítések elmaradása és a lecsupaszított oltár is mélyen érintheti az értő gyülekezetét. Nagyszombat csöndes várakozása után elérkezünk hitünk sarokpontjához. Míg a nagyhét három napján a gyertyák eloltása, a sötétség volt a legfontosabb mozzanat, húsvét éjszakáján a sötétségből megyünk a világosság felé: a fényt a húsvéti gyertyáról szétosztva ünnepeljük Krisztusban születő új életünket. A szertartás csúcspontja a kereszténység egyik legrégibb, a húsvéti gyertyát megáldó dicsérete, az Exultet. Nagy szerencsénkre találtunk megfelelő énekest: Csernyik Balázs képes megszólaltatni Jeremiás siralmait és ezt a hatalmas ívű tételt is! Az Exultetben koncentrálódik az egyház feltámadásról vallott hite. Évről évre lenyűgöz a megfogalmazás tömörsége és alapossága: „Áldott éj, a halál bilincsét ekkor törte szét Krisztus, és az alvilág mélyéről mint győző tért vissza. Mert semmit sem érne földi életünk, ha a megváltás ránk nem árad.” Kell-e ennél több és nagyobb örömhír? ■ Dr. Ecsedi Zsuzsa
