Evangélikus Élet, 2015. január-június (80. évfolyam, 1-26. szám)
2015-04-26 / 17. szám
„A személyes érintettség miatt a leghitelesebben azok tudják közvetíteni a szabadulás útját, akik maguk is megjárták a szenvedélybetegségek poklát.” Az evangélium gyógyító ereje !► 5. oldal „Figyelve a népmozgalmi adatokat, azt látom, hogy van, ahol ugyanannyi a felnőtt-, mint a gyermekkeresztség. Utaltam a gyermekkeresztség előnyeire, de számomra ugyanilyen csoda, amikor egy felnőtt ember tesz bizonyságot hitéről keresztelése után a templomban. Isten senkiről nem mond le. Felénk kinyújtott kezébe bármikor belekapaszkodhatunk.” Interjú Gáncs Péter elnök-püspökkel ► 11. oldal „Az őszinte reflexiók sorában hangsúlyosan megfogalmazódott az igény a cigánymissziósmunkatárs-képzés megteremtésére hittudományi egyetemünkön." Ajándékok és feladatok !► 13. oldal Régi és új teremtés 1*- 2. oldal Lelkésziktatás Budakeszin !► 3. oldal Visszapillantás hálaadással 4. oldal Keresztény ifjúsági találkozó !► 8. oldal Éneklő egyház !► 8. oldal Aki hisz, az nyer W 15. oldal Az evangélium gyógyító ereje A Középhalmi Misszió csendeshete a Holt-Körös partján !► írásunk az 5. oldalon Értekezések az értékről Dies Academicus az Evangélikus Hittudományi Egyetemen ► Az értékközvetítés útjai és útvesztői az evangélikus tradíció és a modern szakmaiság mérlegén címmel tartották meg április 15-én az Evangélikus Hittudományi Egyetemen a 2015. évi Dies Academicust, azaz akadémiai napot. Az elhangzott előadások arra a kérdésre keresték a választ, hogy miként lehet láthatóvá-hallhatóvá tenni az evangélikus és keresztény tradícióban rejlő pozitív világszemléletet akkor, amikor a mindennapokban a reményvesztettséggel, a folyamatos átmenetiség érzetével szembesülünk egy gyakran érték- és közösséghiányos társadalomban. A konferencia nyitányaként dr. Szabó Lajos rektor köszöntötte a hallgatóságot. Az érték életünk alapjához tartozik - állapította meg. - Sokszor hisszük, hogy tudjuk, mi az érték, birtokában vagyunk az igazságnak. Ekkor jól érezzük magunkat, azt gondoljuk, minden rendben van körülöttünk. Majd amikor egy hirtelen, váratlan fordulat történik, mindez megkérdőjeleződik, és feltesszük magunkban a kérdést: hol van most az igazság? Az értékközvetítés útjai tehát nem „ausztriai lebetonozott utak, hanem magyarországi földutak”: göröngyösek, kátyúsak, zökkenősek, kanyargósak. A rektor megköszönte dr. Orosz Gábor Viktornak, a rendszeres teológiai tanszék docensének a szervezői munkát, majd beszédét Jürgen Moltmann gondolataival zárta. A német protestáns teológus szerint „a keresztény etika feladata nem a világhoz alkalmazkodás, sem az attól való elszigetelődés, hanem a világ megváltoztatásának útmutatása” hozzátéve, hogy ezt nem erőszakkal, hatalommal, direktívával, hanem szolgálattal, alázattal, közösségben kell megvalósítani. Folytatás a 9. oldalon ra utalva jelentette ki: a nemzet több mint puszta érdekszövetség, a nemzet valójában sorsközösség. A Páva utcai emlékközpontban emlékezett „az emberiség legtragikusabb időszakára” Colleen Bell, az Amerikai Egyesült Államok magyarországi nagykövete (képünkön mécsest gyújt az áldozatok emlékfalánál). Mellette - többek között - a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház püspöke szólt a józan és őszinte szembenézés, emlékezés fontosságáról. (Adorjáni Dezső Zoltán beszédét Égtájoló rovatunkban közöljük, lapunk 7. oldalán pedig a Néprajzi Múzeumnak a vidéki zsidóság kultúrájára emlékező kiállításáról olvashatnak. - A szerk.) Forrás: MTI Április 16-án, a holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapján szerte az országban tartottak megemlékezéseket. Budapesten az Uránia Nemzeti Filmszínházban rendezett alkalmon - melyen a Magyarországi Evangélikus Egyház képviseletében Gáncs Péter elnök-püspök is jelen volt - beszédében Lázár János Miniszterelnökséget vezető miniszter a magyar gyógyszeripar megalapítójának, Richter Gedeonnak az életútjá-Szolgálni ■ Lupták György Nincs itt valamiféle ellentmondás? A szolga szót és jelentését ugyanis nem szeretjük. Másoknak alávetett embertársaink jutnak eszünkbe róla, olyanok, akik nem önmaguk urai, akik saját életükkel, idejükkel nem rendelkeznek szabadon. Napjaink általánosan elfogadott életfelfogásában nincs igazán helyük szolgáknak, a másoknak szolgáló élet népszerűtlen. Édes hazánkban az önkéntesség mint életforma is gyerekcipőben jár. Uralkodni, másoknak parancsolgatni, azt igen, az már jobban fekszik. A korszellem azt sugallja: szakíts le minden virágot, másokkal ne, csak magaddal törődj! Egyszer élsz, és nem tartozol senkinek elszámolással. „Sehova tanúi” ők, akik így élnek. Egy barátom kortársainkat nevezte így. Mert ez az életút sehová sem vezet. Mindent meg akarnak kapni, de adni, önzetlenül szolgálni, azt aztán nem. És akkor még a tetejébe örömmel szolgálni? Istennek, az Úrnak? Mert a zsoltáros ezt mondja: „Szolgáljatok az Úrnak örömmel...!” (Zsolt 100,2) Szolgálat és öröm oly távol van egymástól, mint Makó Jeruzsálemtől - vélhetik sokan. Az ember lelkészként néha megéli, amint idegen környezetben ismeretlen emberek bámulnak rá kerek szemekkel: milyen egészséges, derék ember, és mégis papnak állt...? Jubilate vasárnapján gondolkodjunk el azon, hogyan szolgálhatunk, mint egyén, örömmel az Úrnak. És mit tehetnénk annak érdekében, hogy gyülekezeteink örvendező, kívülállók számára is vonzó közösségekké váljanak. Gondoltunk-e már például arra, hogy egy vallástalan embert mi tartana ott az istentiszteletünkön? Ha kérdezne, mit mondanánk neki, miért jó gyülekezetünkhöz tartozni? Örvendező-e a liturgiánk? Csillog-e öröm a szemünkben, ha a másikra nézünk? Ahogy én látom, sok a bánatos, búval bélelt evangélikus. És sok a gondokkal terhelt, gyakorta belső feszültségektől megfáradt gyülekezet. Pedig kezünkben van a megoldás, a kulcs! Jézus Krisztus ránk bízta az örömhírt, a világnak Krisztus kell, és mi ismerjük őt! De igaz ez? Valóban ismerjük őt mint Urunkat és Megváltónkat? Erre a kősziklára építik-e életük házát lelkészeink, presbitereink, felügyelőink és gondnokaink? Mert mire következtessen az ember, amikor egy gyülekezeti felügyelő mondja ki keserves dilemmáját: „Akkor már inkább választunk egy elvált lelkészt, csak nehogy alkoholista legyen, mert azzal már nem tudnánk mit kezdeni.” Igen, ezt így hallottam valahol e hazában. Tudom persze, nem ez az általános. És szomorú, ha egy gyülekezetnek valóban csak ennyi a választási lehetősége. S ha egy pályakezdőnek örömmel- mielőtt elfoglalná élete első szolgálati helyét - az a legfontosabb kérdése, hogy van-e WiFi a lelkészi hivatalban, akkor bizony furcsa érzések kavarognak az emberben. Ide vezethet az, ha Isten szolgáinak fontosabbak a jogok, a fizetés kérdése, a munkaidő, a „mi jár nekem”. Holott megbízásunk arra szól, hogy mint a gyertya, egyszerre melegítsünk és világítsunk, mindeközben pedig elégetjük önmagunkat. Számtalan sebből vérzik egyházunk. Eleinte úgy tűnt, sokkoltak minket az erősen negatív népszámlálási eredmények. De mostanára szép lassan megnyugtattuk lelküsmeretünket. Megmagyaráztuk a számokat, mert azért a szónak még mesterei vagyunk. A legégetőbb kérdés most az: akarunk-e valódi gyógyulást, talpra állást? Akarunk-e bővülést, gyarapodást? Mert ha igen, akkor sürgősen a tettek mezejére kell lépnünk. Igen, cselekedni kell! Mert itt teóriák, elméletek nem segítenek. Előbb a szivekben kell rendet tenni, s majd abból eredően a mindennapi gyakorlatban is. Jézus jeruzsálemi bevonulásának van egy névtelen szereplője - az az ember, aki odaadta Jézusnak a szamarát. Nem tudjuk, ki ő, de azt ki lehet következtetni, hogy tudta, kinek adta talán egyetlen igahordó állatát. Mert örömmel szolgált Jézusnak. Nem aggódott, mi lesz a szamarával, nem adott fontoskodó utasításokat: „Mester, vigyázz ám a szamaramra!” (Mi odaadnánk-e kölcsönbe az autónkat másnak, egy idegennek?) Ha csak azt hitte volna Jézusról, hogy ő a legjobb ember a világon, feltehetőleg nem adta volna. S ha Jézus szerinte csak egy neves rabbi, egy vallásos zseni lett volna, nos, valószínűleg akkor sem. De bizonyára tudta, hogy Jézus Krisztus az Isten Fia, a megígért Megváltó. Ezért adta oda. Olyan egyházról álmodom, ahol - fájdalmas kimondani - a lelki vezetők, felügyelők, presbiterek élő, eleven hittel bíznak Jézus Krisztusban. Akiknek a Biblia nem csak egy érdekes olvasmány, netán tananyag, hanem az örök élet kenyerének és vizének mindennapi forrása. És olyan evangélikusokról álmodom, akiknek az élő Jézus Krisztus személyes Megváltójuk. És akik a bűnbocsánat átélt öröméből fakadóan osztják meg sokakkal ezt az örömöt. Mert az igazi örömnek már csak ez a természete - el kell újságolni minél többeknek. Akiben megvan a Jézus Krisztus belső ismerete, az örömmel tud szolgálni az Úrnak - és másoknak. Egyházunk evangélizációs és miszsziói bizottságának missziói javaslata e lapszám 10. oldalán olvasható... A szerző evangélikus esperes, a Magyarországi Evangélikus Egyház Missziói és Evangélizációs Bizottságának elnöke Holokausztmegemlékezések
