Evangélikus Élet, 2015. január-június (80. évfolyam, 1-26. szám)
2015-04-05 / 14. szám
8 -m 2015. április 5. PANORAMA Evangélikus Élet Élet a felhőkfölött Füller Tímea Azt mondják, a felhők fölött mindig kék az ég. Nem tudom, így van-e, de az biztos, hogy a kék színről mostanra kitörölheteüenül az autizmus jut az eszembe. Minden felhők fölötti és alatti órájával, amelyet megélünk ötödik gyermekünk, a kis Misu különleges nevelésében. Akár érintett az ember a témában, akár nem, április van, ismét eljött a „kék idő” Ilyenkor a közöttünk élő „esőembereket” és hozzátartozóikat próbálhatjuk együttérzésünkről, türelmünkről biztosítani. Kékbe öltözünk, és gondolunk rájuk, akik egy kicsit mások, mint mi. Ezekben a napokban biztosan eszünkbe jutnak az ő másfajta gondjaik, örömeik. Hogy van új a nap alatt, azt egész biztosan állíthatom. A tavalyi beszámolóhoz képest immár nem az ártatlanság szobrát, hanem egy erősen dacoló, helyét keresgélő kisfiút mutathatok be idén. A nagy őzikeszemekben már huncutság csillan, és a békét sugárzó gyerkőcből nyurga kis fickó lett így öt és fél éves korára. Ha a terápiás tornán azt kérjük, hogy úgy másszon, mint egy kiskutya, akkor szinte biztosan bejelenti, csakis macska módjára tud most éppen mászni. Ha megszámoltatjuk vele a gyümölcsöket egy tálban, hibátlanul elvégzi a feladatot, majd összehúzza a szemöldökét, picit elmosolyodik - csak úgy a „bajusza alatt” -, és megfontoltan válaszol valami teljesen mást. Nagyokat nevet, ha felháborodunk, igazából ezért az élvezetért csinálja az egészet. Jó mókának tartja, hogy akkora patáliát csapunk. Amikor túl sokat ellenkezik, magamban elbizonytalanodom néha: mennyit fejlesztjük őt azért, hogy ilyen elviselhetetlenül tudjon „emberesedni”, mert ez az előre irány. Már ügyesen társasozik, és lassan megtanulta, hogy amikor ő nyer, örülni kell. Vidáman tapsikol, de ha elfeledkezik magáról, ugyanilyen boldog akkor is, ha veszített. Ahogy az egyik nagy testvére öszszefoglalta Misu másságát: „Nincs ennek a gyereknek egyéb baja, csak egy kicsit lassabb és egy kicsit boldogabb, mint a többiek.” Bár ennél azért jóval összetettebb a dolog, mégis van benne valami igazság. Valóban lassabb egy kicsit, hiszen vele csak idén ünnepeltük az önálló zoknifelhúzás és gombolás eseményét, míg a többieknél nem is emlékszem, mikor jött el ez a pillanat - tehát valószínűleg jóval hamarabb és sokkal természetesebben. És bizony, az én nagycsoportos kisfiam még csak álmaimban fogja a ceruzát, miközben a társai már labirintusokkal játszanak, és betűelemeket próbálgatnak. Cserébe viszont ez őt egyáltalán nem zavarja. Míg a többi gyerkőc állandóan hasonlítgatja magát a társaihoz, keresi a többiek tetszését, és ad a véleményükre, Misu boldogan tud az lenni, aki. Nem érzi kirekesztve magát, ha ő nem mond verset egy fellépésen, ha valakinek szebb a ruhája, ha egyedül neki más színű a tányérja, mint a többieké. Miközben kínosan próbálom beilleszteni a sorba, néha rácsodálkozom az ő szabadságára. Ő máshogyan éli meg a dolgokat. Félelem nélkül felmászik szédítő magasságokba, de összerezzen, ha valaki váratlanul megmozdul mellette. Sokszor, ha rászólok, amikor valami rosszat csinál, annyira „lefagy” hogy csak percekkel később kezd el sírni is ijedtében. Legnagyobb félelme, hogy ő nem jó. Ezt soha nem ejthetem ki a számon, mert nem tudja elhordozni. Természetesen nevelni kell, de én is tanulom folyamatosan, hogyan tudom vele megértetni azt, ami fontos. Sok mindent lerajzolunk, kézjelekkel mutatunk, közlekedési táblákkal jelzünk, és ő, ha megértette, igyekszik betartani a szabályokat. Néha egy-egy közeledni próbáló embertől retten meg indokolatlanul. Ilyenkor eleinte mindig védekeztem: „Elnézést, autista a gyerek.” Mostanra egy kis humorérzékkel gazdagodva már inkább azt mondom: „Bocsánat, csak most tanulja a nyelvet a kisfiam. Valószínűleg nem érti önt.” És ez a szó legszorosabb értelmében igaz is. Sőt mindenki nagyon meg is könnyebbül tőle. A nyelvet tanuló - talán külföldről jött (?) - kisfiúval sokkal türelmesebb és barátságosabb a környezete, mint egy szociálisan éretlen és kommunikációjában sérült gyerekkel. Úgyhogy maradjon a talányos szöveg - és a hozzá járó tolerancia nekünk. Új óvodáscsoportunkban is lassan elfogadják a társai, hogy Misu másképpen fejezi ki magát. Egy csinos kislánynak minden reggel megszámolja az ujjait. Ez eleinte eléggé zavarta a hölgyet, de mióta elmondtam neki, hogy milyen fontos ő a kisfiamnak, azóta büszkén nyújtja a két kezét felé. Sőt, kissé pirulva vallom be, Misu - biztos, ami biztos alapon - egyszerre „több vasat is tart a tűzben”; egészen pontosan a „tízujjú” kislányon kívül egy bájos testvérpárt tisztel meg kitüntető figyelmével. Közülük a kicsit ő istápolja, terelgeti, a nagyobbnak pedig hagyja, hogy segítsen neki átöltözni az oviban. A kislány lelkesen gondoskodik róla. Pont olyanok együtt, mint valami régi konyhai falvédőn a szerelmespárok. Egyébként ezzel a leánykával beszélgetni is jól tudnak. Kedvenc szófordulatuk a „képzeld...” Ezen a ponton nem is folytatják a mondatot, hanem hagyják, hadd képzeljen a másik azt, amit akar. El se tudom képzelni, mi mindent képzelhetnek ők ketten. Mindenesetre láthatóan igen jól szórakoznak. Tehát Misu fiam barátkozik, és már azt is felmérte, hogy az emberek különböző módokon értik meg azt, hogy kedveljük őket. Április 2. az autizmus világnapja - idén nagycsütörtökre esik. Az utolsó vacsora színes képe lebeg a szemem előtt. Szép számomra ez a kép, ahogy Jézus körülüli az asztalt a tanítványaival. Csodálatos, ahogy a sok különböző korú és vérmérsékletű ember között egységet teremtett ott akkor az Úr jelenléte. Meglehetősen vegyes a társaság: a jövőből ki mennyit ért vagy sejt, legtöbben alig valamit. - Éppúgy, mint mi mindannyian. - Jézus pedig, aki már tudja, hogy elárulják, magára hagyják, letagadják majd azt is, hogy ismerik, ott ül középen, és szétosztja köztük önmagát. Jó, hogy nemcsak a nagyszerűek és méltók kapnak ott helyet, hanem mindenki, aki vele akar lenni. Hogy elég csak ott lenni az Úrral, és minden, ami az élethez kell, vele az enyém lehet. Az utazás nem elvesztegetett Azaz: mit tanulhatunk „Magyarországról érkeztem, és Kelet-Közép-Európa kisebbségi evangélikus egyházaitól hozok üdvözletét. Hazámban ma nemzeti ünnep van, az 1848-49-es szabadságharcra emlékezünk - és ahogy egyre jobban megismerjük a namíbiai egyházak és az ország történelmét, úgy érzem, a szabadság ajándéka számotokra is meghatározó. Nemcsak a politikai szabadságra gondolok, hanem Isten kegyelmére, amely megszabadít bűneinkből. A világméretű evangélikus család 20x7. évi nagy találkozójának, a Namíbiában, Windhoekban tervezett nagygyűlésnek a témája pedig éppen ez: Isten kegyelméből szabadon.” - így találkozott Kossuth Lajos és Sam Nujoma, Luther Márton és a rajnai német misszió szolgálatának gyümölcse 2015 Laetare vasárnapjának szép reggelén, amikor Namíbia fővárosában, a katuturai Bethel gyülekezet hétszáz fős hallgatósága előtt mondhattam köszöntést a nagygyűlés nemzetközi szervezőbizottsága nevében. A budapestnyi lakosságú ország ma háromszázezres fővárosa, Windhoek hatalmas területet ölel fel. A legsűrűbben lakott kerület, Katutura az 1950-es évektől kezdődően népesült be, amikor a dél-afrikai kormány szegregációs rendelkezései alapján elpresbitérium tagjaival, többségükben idősebb nőkkel. Feltűnő a gyermekek, fiatal felnőttek nagy száma a templomban: az istentiszteletet megelőző gyermekalkalmon mintegy száz óvodás és alsós korú gyermek vesz részt a tanításban, mozgásos játékokban, LVSZ-generációk. Balról jobbra: Mikka McCracken ifjúsági küldött, Zephania Kameeta nyugalmazott namíbiai püspök, Martin Junge LVSZ-főtitkár és Mami Brunah Aro Sandaniaina ifjúsági küldött különített körzetet jelöltek ki a fekete bőrű többségi lakosság számára. A vegyes bőrszínűek a „fekete” és a „fehér” terület között fekvő sávon, Khomasdalban kaptak otthont.. A megosztás nem állt meg a bőrszín határainál: a különböző törzseket, az ovambókat, hererókat, nama származásúakat is külön szektorokban helyezték el. A szabadság ára Katutura a kiskertes házaikból összezsúfolt szabványépítményekbe áttelepített lakóitól kapta keserű nevét, melynek jelentése: „sosem lesz nyugalmunk” Az erőszakos áttelepítés elleni tiltakozás 1959. december 10-én halálos áldozatokat is követelt. Az áldozatok egy részét jeltelen sírba, a pusztába temették; ismert társaiknak az úgynevezett régi lakóhely temetőjében felállított sírkő állít emléket. Namíbiában a különböző csoportok közötti megbékélés munkálása nem csupán az elmúlt évtizedekre terjed ki. A 20. század elején a német telepesek és a hererók között - elsősorban a földkérdés kapcsán — zajlott konfliktust egyes szakértők az első afrikai népirtásként tartják számon. Az elnyomókkal szembeni évtizedes ellentétek feldolgozása érzékeny, de napirenden levő téma. Ugyanakkor hallgatás övezi a függetlenségi harc meghatározó szereplője, a 2014-ben ismét hetven százalék feletti többséget szerzett SWAPO párt saját ellenzéke elleni retorziókat. Élő istentisztelet A független Namíbia hivatalos nyelve ma az angol, de sokan használják a hollandból eredő afrikaans nyelvet is. A vasárnapi istentisztelet a Bethelben vegyesen nama, afrikaans és angol nyelven zajlik. Előtte közösen énekelünk, imádkozunk a hivatalban a nagy megbecsülésnek örvendő hangos éneklésben. Az aktív bevonódás a felnőttek esetében sem szűnik meg: az igehirdető, az énekvezető szavaira hol taps, hol nevetés vagy helyeslő moraj a válasz. Jellemző az is, hogy a liturgia teljes menetét laikus vezetők irányítják, a lelkész csak az igehirdetést végzi. A nama énekeskönyv zömében német koráldallamait afrikai ritmikával, négy szólamban énekli a gyülekezet. A számunkra ismerős helyen megszólaló ének(vers)ek mellett minden lehetséges alkalommal szót kap a közösség: éneklés kíséri a padsoronként szép rendben a perselyhez kivonuló gyülekezet mozgását éppúgy, mint a márciusi születésnaposok és a konfirmandusok személyes köszöntését, megáldását. Az úrvacsora nélkül (!) két és fél órás alkalom során mindvégig átéljük, hogy jó együtt lenni a templomban. Egy cél - három egyház Nem véletlen hát, hogy 2017-ben, a reformáció kezdetének ötszázadik évfordulóján éppen itt találkozik majd a világ evangélikussága. Afrika több más államában (Tanzánia, Etiópia) is jelentős méretű, gyarapodó evangélikus egyházak működnek - mondhatjuk, ma itt kézzelfogható a reformáció. Namíbiában három evangélikus egyház létezik: a finn misszió nyomán létrejött, hétszázezer tagot számláló ELCIN (Evangelical Lutheran Church in Namibia), a négyszázhúszezer lelkes, rajnai hátterű ELCRN (Evangelical Lutheran Church in the Republic of Namibia) és a kicsinyke, ötezer-kétszáz tagot számláló német nyelvű evangélikus egyház (ELCIN - DELK [Deutche Evangelisch- Lutherische Kirche]). 2007 óta közös egyháztanácsot alkotnak, de az egybeolvadás a történelmi különbségek miatt még várat magára. Ez a közösség hívta meg a Lutheránus Világszövetség (LVSZ) nagygyűlését, mely hat-hét évente gyűlik össze, hogy meghatározza a szervezet hosszú távú irányvonalait, és megválassza a következő ciklus vezetőit. A háromszázhetvennégy hivatalos küldött az arányosság figyelembevételével képviseli a világ evangélikusságát. A kegyelem és a szabadság összefüggéseit ezúttal ötszáz éves távlatban is kibontó nagygyűlés Informális telepek a város szélén
