Evangélikus Élet, 2015. január-június (80. évfolyam, 1-26. szám)
2015-04-05 / 14. szám
6 4 2015. április 5. KULTÚRKÖRÖK Evangélikus Élet „Megváltozott az életem!” Lambada Mari tévés bizonyságtétele ^ Az Evangélikus magazin legutóbbi adásában a stáb Sárszentlőrincre látogatott, hogy interjút készítsen Bakay Péter lelkésszel, a Magyarországi Evangélikus Egyház cigánymissziói referensével, aki munkája elismeréseként néhány hónapja Wallenberg-díjat kapott. Ott találkoztak a tévések egy hitét, gyülekezethez való kötődését megvalló cigány asszonnyal is. A riporteri kérdés így szólt: „Mit jelent a maguk számára, hogy az evangélikus gyülekezet tagjaiként élhetik az életüket, mit kapnak a gyülekezettől?” Az alábbiakban Lambada Mari válaszát közöljük - szóról szóra. „Mióta a gyülekezet tagja vagyok, nagyon sokat változott az életem. Nagyon sok helyre eljutottunk, nagyon sokat tanultam a Bibliából. Úgy, mint cigányok, hittünk Istenben, és Istent ismertük, de a magunk módján. Amikor én bekerültem ebbe a bibliakörbe, ami először is megfogott, azok az énekek voltak. Volt egy testvérem, egy helybeli barátnőm, a Mari, ő invitált, hogy menjek, mert nagyon jó a bibliakör. Gondoltam, jól van, egyszer majd elmegyek. Nem vettem annyira figyelembe, éltem az életemet, de valami hiányzott. Kerestem én Istent, csak nem találtam a helyemet. És Mari egyre többet hívott. Közben jöttek hozzám a Jehova tanúi. Nem ismertem őket, tőlük kaptam az első Bibliát. Beszéltek ők Istenről nekem, annyira beszéltek az ő hitükről, hogy először nekem be is jött, csak amikor eljutottak odáig, hogy ezt nem szabad, azt nem szabad, akkor meghökkentem, mert a jó Isten ilyet nem akar. A jó Isten nem igaz, hogy az embert arra teremtette, hogy ezt nem szabad, azt nem szabad. És akkor én ellenkeztem velük. Mondtam nekik, hogy az Isten nem azt akarja, hogy ne legyen karácsony, ne legyen névnap, ne legyen ünnepnap. Örömre teremtett minket! A gyerekeinket szeretni kell. Mikor előjöttek cc H 'LU CL >< < co O O azok a tételek, hogy a gyerekének nem adhat vért... Na, én itt háborodtam föl, és akkor betelt a pohár, és azt mondtam, hogy ez nem az az Isten, akit én keresek. Abbahagytam a kapcsolatot velük. Utána jött a Mari, és azt mondta, hogy van egy bibliakör, nagyon jó. Akkor én még azt mondtam, hogy Mari, hagyjatok már nekem békét a bibliakörrel! Itt voltak a Jehova tanúi, nem vagyok én kíváncsi az ilyen hülyeségekre! De tovább magyarázott, és rájöttünk arra, hogy amikor beszélgetünk Istenről, összhangban vagyunk. Akkor még nem tudtam, hogy azért, mert Isten köztünk van. Nagyon sok mindenről el tudtunk beszélgetni, és olyan megnyugvást találtam! Mari egyszer hozott egy kazettát, amin Bakay Péter volt hallható. Nagyon megütött a zene. Akkor még nem is jutott el Isten igazából az agyamig. Csak arra gondoltam, hogy hú de szép, hú de jó. A tartalmára nem is igen figyeltem. Na, ezáltal indultam én meg a bibliakör felé. Tetszettek a zenék, nem maradtam el, egyre sűrűbben jártam. Bár volt olyan is, hogy nem mentem el. Egyszer a barátnőm mondja: menjünk be a templomba! Na, mondom, felejtsd ezt el. Azelőtt se jártam én be a templomba. Én nem megyek templomba, minek menjek, mondom. De egyre jobban húzott valami, és közben rendszeresen mentünk a bibliakörbe. Ami aztán megfogott, az az volt, hogy Bakay Péter minden alkalommal olvasta a Bibliát, és amikor elkezdett Jézusról beszélni, akkor én megdöbbenve néztem. Mi az, hogy Jézus? Hát ki ez a Jézus? Nem tudtam. Egyre jobban érdekelt a téma, és bizony nagyon megfogott. Mint a kisgyerekek az iskolában, jelentkeztem, amikor nem értettem, hogy miről van szó, és a Péter elmagyarázta. Akkor kezdtem figyelni arra, hogy itt valami történik, valami más megy végbe bennem, most már nemcsak az énekek, a dicséretek érdekelnek, hanem az is, akiről beszél. Ki ez a Jézus? Mi az, hogy ő velem van mindig, nem hagy el, nem hagy cserben? Ő az apám, a testvérem, a barátom. Minden! Á, ilyen nincsen - gondoltam. És egyre jobban belemerültünk a tanulásba. Már tudatosan jártam, nem csak ösztönösen. Kellett egy jó év, másfél év, mire fölfogtam, hogy miért is jó ez. Elfogott egy melegség így a bibliakörben, hogy már nem kell a gyűlölet, mert bizony nagyon haragos voltam, nagyon csípős voltam, amit lehetett mozdítani, azt nagyon elmozdítottam, magyarul loptam, úgy, mint a többiek. Nem tudom azt az igét megmagyarázni, amiről Péter beszélt, de olyan nyugalom, olyan forróság, olyan jó érzés fogott el, csak akkor még nem tudtam, hogy mi ez. Később jöttem rá, hogy ez a Jézus, Jézus lelke, ami megszállt, az a nyugalom. És akkor éreztem, hogy nincs az a gyűlölet, nincs az a harag, nincs az a verseny! Mi ez, mi ez a csoda? Sokszor magamtól is megkérdeztem, hogy mi is történik velem. Megváltozott az életem!” ■ Szerkesztő-riporter: Nagy László Elhangzott a Magyar Televízióban, az Evangélikus magazin 2015. március 8-i adásában. „...van egy szerető Isten, aki mindent a legjobban igazít el” Kétszáztíz éve született Andersen A kis gyufaáruslány, A rendíthetetlen ólomkatona, A Hókirálynő, A rút kiskacsa, A császár új ruhája, A kis hableány. Egy-két cím, s felidéződhetnek bennünk gyermekkorunk meséinek pillanatai, a mesék szívhez szóló gondolatai. Amikor ezeket a történeteket olvashatták nekünk, vagy mi olvastuk őket kisebbeknek, kevésbé gondolhattunk szerzőjükre, a dán költészet és meseírás nagymesterére: Hans Christian Andersenre. Ez a világszerte híres, „védjeggyé” vált név sok-sok - számtalan nyelvre lefordított - meséskönyv borítóján ott díszeleg immár két évszázada, sok-sok nemzet kisgyermekeit nevelve-okítva, segítve. A leghíresebb dán költő és meseíró szegény körülmények közt cseperedik fel; atyja cipészmesterként, anyja mosónőként keresi meg a kenyérrevalót, de még ha legtöbbször anyagiak szűkében vannak is, igyekeznek mindent előteremteni utódjuk tanulására. A családi otthon kályhája mellett a könyvek is melegséget adnak. Édesanyja gyakran olvas fiának, a meséken kívül legfőképpen bibliai történeteket. A mélyen hívő, evangélikus asszony Jézus csodáival és a Zsoltárok szépséges verseivel ismerteti meg gyermekét. így az anyai, keresztény lelkűiét egész életére meghatározó lesz, ennek nyomai érezhetők a későbbi meséken keresztül is. A növekedő ifjút az olvasás szeretete s az olvasmányélmények egyre kíváncsibbá teszik, mind többet és jobban szeretne megismerni-megérteni a körülötte zajló világból. Miután kezébe kerül az első Shakespeare-mű, különös késztetést kezd érezni magában: színész akar lenni, de emellett az. ének, a tánc és a költészet is izgatja; főleg ez utóbbi, hiszen kezdetleges versei már ott lapulnak a fiókban. Tizenegy éves, amikor apja hirtelen meghal. A tragédia mélyen megrázza, elhanyagolja a tanulást is, s aztán tizennégy esztendős korában - konfirmációját követően - elhatározza, hogy vállára véve a tarisznyát szülővárosából, Odenséből elindul Koppenhága felé, hogy szerencsét próbálva hátha valódi színész lehet belőle. Sikerül is, méghozzá nem is akárhol: a Királyi Színházban. Tehetsége hamar kitűnik. Látják, hogy jól bánik a szóval, és hogy gyakran van kezében íróeszköz. Próbálkozásait néhány színházi szakember el is olvassa. Ettől kezdve aztán Hans Christian Andersen nincs megállás: segítségére sietnek, a színház igazgatósága és VI. Frigyes király támogatásával latin iskolába, majd egyetemre járhat, közben pedig természetesen írhat, és művei meg is jelenhetnek. Ösztöndíjainak köszönhetően Európa különféle helyeire is eljuthat. Jár Németországban, Franciaországban, Spanyolországban, Portugáliában, Olaszországban; Róma különösen nagy hatással van rá, sok művésszel ismerkedik meg. (1834-es római tartózkodásának emlékét tábla őrzi a világvárosban.) Az utazások élményeit, tapasztalatait útirajzaiban örökíti meg. „Utazni csupa gyönyörűség volna (...), ha test nélkül utazhatnánk. Ha míg testünk pihen, szabadon csatangolhatna a lelkünk. Akármerre járok, mindig hiányzik valami, s ettől elszorul a szívem; mindig többre vágyom, mint amit abban a percben kaphatok” - ekképp gondolkodik. „Andersennek nem volt honvágya, sokkal inkább »külvágyban« szenvedett, mert huszonkilenc alkalommal hagytad Dániát, hosszabbrövidebb utazásokat téve Európában” - állította Hans Michael Kofoed-Hansen, Dánia magyarországi nagykövete az író kétszázadik születési évfordulóján, 2005-ben. Igaza volt; a fentiekben felsorolt országokon túl a meseíró 1841-42-ben egészen Törökországig jut, majd hajóval visszafelé utazva Baján, Pest- Budán és Mohácson is megáll, elmegy megnézni a mohácsi vész helyszínét is. Naplójában „hosszú bajuszú” magyarokról ír. Az első igazi sikert az útirajzokon felül a több nyelvre lefordított, A rögtönző című regény hozza meg számára. Harmincéves korában aztán életre szóló fordulat következik. Egy koppenhágai kiadó elhatározza, hogy útnak indít egy olyan olcsó kivitelű kis füzetsorozatot, amelyet a szegénysorban élők is meg tudnak fizetni. Az ekkor már ismert Andersen jut eszükbe; megkeresik, felkérik, hogy kezdjen el olyan meséket írni, amelyek nemcsak a kisebbeket, hanem a felnőtteket is megszólíthatják. Andersen örömmel fogadja a felkérést, de valójában először nem is a téma izgatja, hanem pusztán az anyagiak, hiszen a beígért sorozat biztos, állandó jövedelemmel kecsegtet; a reményt jelenti, hogy többé nem kell jótevőkre támaszkodnia. Számításai bejönnek, sőt! Ő lesz az, aki a legjobban megdöbben: óriási siker kíséri a meséket. Több mint huszonhét év alatt százötvenhat mesével örvendezteti meg honfitársait, s nemcsak őket, de mindazokat is, akik szerte Európában kezdik kézbe venni több nyelvre lefordított műveit. Kétségkívül világsiker koronázza munkásságát. Viszont hiába hírnév, megannyi elismerés, csillogó pénzérme meg számos híres-nevezetes emberrel, világi nagysággal való közvetlen kapcsolat, Hans Christian Andersen valójában magányos, boldogtalan, csalfa számára a „fény”. „Mintha ezt írta volna meg egyik legismertebb meséjében, A rút kiskacsa történetében - írja Hegedűs Géza irodalomtörténész. - A baromfiudvarba került hattyútojásról azt hiszik, hogy kacsatojás. Amikor a kotlós tévedésből kikelti, azt gondolják, hogy kacsa. De kacsának olyan különös, s ezért nagyon csúnyának tartják. Azután nőttön-nő, egyre szebb lesz, és eljut odáig, hogy diadalmas hattyúként emelkedik minden kacsa fölé. Mintha Andersen előre megírt önéletrajza lenne.” Idővel a nagy író hazalátogat szülőhelyére is, ahonnan rongyosan, nincstelenül indult, s amikor díszpolgárrá avatják, rádöbben az igazságra: „Olyan nehéznek éreztem a szívemet, kicsinek és jelentéktelennek magamat, mintha csak Isten színe előtt állnék. Megláttam minden gyengeségemet, vétkemet, bűnömet, amit szóban vagy tettben elkövettem. Rá kellett döbbennem, hogy semmi A kis gyufaáruslány sem vagyok. Minden, amit kaptam, Istentől ered” - áll Életem igaz története címet viselő önéletírásában. Mélyen hívő ember, de mégis oly lélekvesztett, betegeskedő; depresszió és hipochondria kínozza egész életén át. Talán nem véletlenül veti papírra ezen gondolatokat sem: „Mit ér, ha nagy vagy, / gigászi nagy, / ha birodalmak / császára vagy, / de bús szívedben / örök a fagy?” Hosszas betegeskedés után, 1875 augusztusában éri a halál. Érdekesség, hogy a lutheránus Jeanne Conte amerikai író megvizsgálta keresztény szempontból Andersen életművét. A kis hableányról például azt írja, hogy a hableány a helyettesítő áldozat, azaz Jézus szerepét tölti be, hogy mások boldogok lehessenek. Az imádság (például A vad hattyúk), a mennyország képe (például A kis gyufaáruslány) is gyakran megjelenik az Andersen-mesékben. Az író nevét viselő dán „center” honlapja (andersen.sdu.dk/index_e.html) százhatvanhat olyan meséről tanúskodik, amelyben Isten és angyalok jelennek meg, vagy esetleg valamilyen biblikus képre utalhat az író. Andersen emléke kétszáztíz év távolából sem lankad. Az egész világon, de különösen szülőhonjában, a dániaiak emlékezetében máig igen eleven. Nemcsak megszámlálhatatlan, újra és újra közreadott meséskönyve teszi azzá, de például az immár egy évtizede alapított és a minden évben a költő-meseíró születésnapján, április 2-án átnyújtott, ötvenezer euróval járó Andersen-díj, az ugyanekkor évről évre megtartott nemzetközi gyermekkönyvnap, a hajdani szülőházában berendezett emlékmúzeum, A kis hableányból készült musical vagy a Dánia kortárs zeneszerzői által Andersen művei alapján komponált zenekari darabok is. Gondoljunk szeretettel Hans Christian Andersenre idei születé£ si és halálozási évfordulóin, abban a reményben, hogy példás meséin újabb generációk sora nő majd fel, illetve meséinek népszerűsége a jövőben is csak növekszik, s fiatalok sokaságával szerettetik meg az olvasást. Végül pár intő gondolat a kétszáztíz esztendeje született írótól: „Ha ifjúkoromban, amikor szegényen és egy szál magam nekivágtam a világnak, egy mindenható tündérrel találkozom, s az így szólít meg: Válassz utat és célt, képességeidnek és értelmednek megfelelőt, s ahogy azt az e világi bölcsesség megkívánja, én őrizlek és vezetlek azon az úton - ha így szólt volna hozzám az a tündér, akkor sem élhettem volna boldogabban, okosabban és jobban. Életem története azt mondja majd el a világnak, amit nekem: van egy szerető Isten, aki mindent a legjobban igazít el.” ■ Kerecsényi Zoltán
