Evangélikus Élet, 2015. január-június (80. évfolyam, 1-26. szám)
2015-03-29 / 13. szám
Evangélikus Élet ■■■■■■■■■■■ NAGYCSÜTÖRTÖK - 1KOR ll,(17-22)23-29(30-34A) Hitet erősítő felütés FÓKUSZ 2015. március 29. !► 7 NAGYPÉNTEK - 2KOR 5,14-21 Hogyan szorongat Krisztus szeretete? A liturgikus hagyomány a húsvéti három szent nap egyfajta felütéseként tartja számon nagycsütörtök fehér oltárterítős ünnepét. Ünneplésének eredete legkésőbb a 4. századra nyúlik vissza. Éppen ezért szomorú, hogy nem egy templomunkban - bizonyíthatóan tőlünk idegen, puritán, illetve református befolyásnak „köszönhetően” — egyáltalán nem is ünnepük, nem tartják számon a nagyheti „események” között! Pedig ahogyan nagypéntek nélkül nincs húsvét, úgy nagypéntek sem képzelhető el nagycsütörtök nélkül. A nagycsütörtöki ünneplés hiányában aligha élheti át reménységgel a hívő közösség nagypéntek és nagyszombat mélységét, amikor a feltámadás fényei még igencsak elrejtetten pislákolnak. Nagycsütörtökön Jézus búcsúzik az övéitől, halálos útra készülődik. Előtte azonban gazdagon megajándékozza őket: elmondja nekik, hogy amikor távol van tőlük, akkor is velük marad. Mégpedig az oltáron nekik kínált testében és vérében, amely valójában az a test, amely értük áldozati bárányként fog feláldoztatni a kereszten, illetve az a vér, amely ennek az áldozatnak a során kiontatik, eltörölve a bűnt. Isten legnagyobb ajándéka, az oltáriszentség rádöbbent bennünket az értünk önmagát áldozó Megváltó jelenlétének valóságára! Jézus Krisztus nem egyszerűen érzelmes nosztalgiázásra késztető emlékeket hagyott maga után népének, hanem önmagát! Ha pedig mégis belemélyednénk az egyház történetébe, világosan kell látnunk, hogy az igaz tanítás és a tévelygések közötti „frontvonalak” nem ott húzódnak, hogy egy vagy két szín alatt szolgáltatjuk-e ki a szentséget, hanem ott, hogy vajon valljuk-e Jézus Krisztus testének és vérének valóságos jelenlétét az oltárra helyezett kenyérben és borban - ahogyan azt ő maga nemcsak Pálra, de mindannyiunkra örökül hagyta -, vagy pedig tagadjuk, esetleg valamilyen feltételhez kötjük-e a megvalósulását. Hiszen az utolsó vacsorának Pál apostol által már magától az Úrtól átvett hagyományában olyan világosan kirajzolódik a valóság! Ahogyan azt Luther maga is látta, amikor 1529-ben - akarata ellenére - egy fejedelmi óhaj sürgetésére leült vitatkozni Zwinglivel és más református hittudósokkal; a vita végén úgy állt fel az asztaltól, hogy aki nem vallja Krisztus valóságos jelenlétét a szentségben, az eretnek. Nem az ad-e biztonságot, reménységet, vigaszt Krisztus népének, hogy Urunk nem a távolból, a magas mennyekből figyel és „szurkol” az övéinek, hogy éljék túl a megpróbáltatásokat, hanem velünk van? Nem az teszi-e istentiszteletté, Urunk bennünket megtisztelő, meg nem érdemelt látogatásává templomi ünnepeinket, hogy értünk feláldozott testében, értünk kiontott vérében Jézus Krisztus önmagát kínálja nekünk az oltár szentségében? Isten legnagyobb ajándéka, az oltáriszentség rádöbbent bennünket az egyház közösségének mindent felülmúló valóságára! Nagycsütörtök igéjét olvasva nem feledkezhetünk meg arról, hogy Korinthusban egy éppen mély válságát elszenvedő közösség ülte körül az akkor még a közönséges esti étkezésnek is helyet adó úrasztalát. Szakadások voltak közöttük, és amint Pál beszámol róla, nemcsak a szentséget, de NAGYCSÜTÖRTÖK IGÉJE egymást sem becsülték úgy, ahogyan az elvárható lett volna. Mi egyéb tarthatna egyben egy ilyen veszélyeztetett közösséget, ha nem az a szentség, amely Krisztus testének, az egyháznak az egységét ábrázolja ki? És mi óvná meg a ma az oltár előtt térdeplő híveket a rájuk leselkedő veszedelmektől, ha nem az, hogy - a liturgia szavai szerint - az angyalokkal, az üdvözültek, vagyis a szentek mennyei seregével és a földön küzdő egész egyházzal együtt ünnepelhetik a Krisztus-test megbonthatatlanságát Krisztus testének testvéri egységet ígérő és megvalósító szentségében? Nagycsütörtökön szembesülünk azzal, hogy a kereszténység napjainkban divatos, „nagykorú” formájában sem magánügy: aki Krisztus-hitet kap, az a Krisztus-testnek is részévé lesz. Azért is, hogy elhordozza a másik gyengeségeit, és azért is, hogy az ő gyengeségeit elhordozzák a többiek. Az úrvacsorában nem kevesebbet élhetünk át, mint az egyház egyetemességének, a katolicitásnak a titkát! Isten legnagyobb ajándéka, az oltáriszentség rádöbbent bennünket méltatlanságunkra, a kereszten valósággá lett szabadításra való teljes rászorultságunkra! A szentség tehát leleplez, éppen úgy, ahogyan leleplezte annak idején a korinthusi bűnösöket is. Csupán az önmagunkat Istennel egyenrangúvá álmodó önteltség torzította úgy az úrvacsorával kapcsolatos tanítást az elmúlt századok során, mintha valamiféle előkészülettel, gyónással és feloldozással méltóvá válnánk e szentség vételére. Ezzel párhuzamosan sok templomunkban hetek is eltelnek, mire legalább az istentisztelet megtűrt „függelékeként” kegyeskedünk egyáltalán ünnepelni Krisztus testének és vérének a szentségét...! Adott esetben még a szentség szereztetésének ünnepén, nagycsütörtökön sem... Holott ezt az ünnepet a középkor elején még úgy is emlegették, mint Natale Calicis (a kehely születésnapja), Dies Calicis (a kehely napja) vagy Feria quinta in Coena Domini (az úrvacsora csütörtökje). Nem arra a bűnünkre derít fényt mindez, amely semmiben sem marad el az egymást semmibe vevő korinthusiak gyalázatától: tudniillik hogy nem becsüljünk a legszentebb égi ajándékot? És ez nem annak a jele-e, hogy nem vesszük komolyan bűnös voltunkat, a Krisztus keresztjén megjelent kegyelemre való rászorultságunkat? Amely bűnre megint csak egyetlen módon találunk bocsánatot: Urunk értünk adott testében és értünk áldozott vérében. Nagycsütörtök fehér ünnepe készítsen fel bennünket nagypéntek bűntörlő áldozatára, és erősítse meg reménységünket a velünk lévő Úr közelségével! ■ Tubán József Imádkozzunk! Hálát adunk neked, Istenünk, Fiad szent testéért és véréért, amelyet ő a kereszten megmentésünkre áldozott, és amelyben ígérete szerint velünk van, hogy már ebben a világban megízleljük örök üdvösségedet. Ámen. . Pál érvelése arra a nagyon egyszerű elvre épül, hogy minden esemény, minden cselekedet elindít egy folyamatot. Méghozzá minden cselekedet a maga súlyának megfelelő következményt vonz. Bedobunk egy kavicsot a vízbe, és körülötte körökben hullámzik a felszín. Meglökök egy ingát, és az kileng. Bántok valakit szóval vagy tettel, ezért az bosszús lesz. Ám ha segítek rajta, akkor hálás. „Jó tett helyébe jót várj” - ismerjük a mesebeli anyóka bölcsességét. Sajnos az emberi valóságban ez gyakran mégsem érvényesül. Sőt nagyon sokszor találkozunk hálátlansággal vagy azzal a jelenséggel, hogy valakiből épp a másik ember jóindulata vált ki agressziót. Talán azért, mert tévesen gyengeségként értelmezi az előzékenységet. Áldozatává válhat ennek egy vajszívű szülő, aki alig mer nemet mondani kamaszodó és egyre nagyobb anyagi és szabadságigényekkel előálló gyerekének, aki nemcsak nem köszöni meg, amit kap, hanem pimasz megjegyzéseket tesz, és hátat fordít neki. Megtörténhet ez egy engedékeny munkahelyi főnökkel is, akit beosztottai a háta mögött kigúnyolnak, és úgy élnek vissza a jóindulatával, ahogy csak nem szégyellik. Megtörténhet bármelyik jóhiszemű emberrel, aki gyanakvás nélkül ad nagyobb összegű kölcsönt a bizalmába férkőző szomszédjának, akinek esze ágában sincs megadni azt. Megtörténhet veled is? Vagy tán épp azok közé tartozol, akik másoknak okoznak csalódást? Szorongatni nem a naiv hitelező szokott, hanem a ravasz és rosszhiszemű uzsorás. Nem az engedékeny munkahelyi főnök fenyeget kirúgással, hanem az amúgy is kibírhatatlan zsarnok. Nem a valóban szerető és áldozatot vállaló szülő tesz szemrehányást a gyerekének, hanem az olyan önimádó, akinek a személyisége bűntudatkeltő stresszforrás. Hogyan szorongathat hát Krisztus szeretete? Épp az előbbi példákból érthető legjobban, hogy ez nem valami fojtogató szorítás, hanem józan belátásból fakadó, természetes következmény, amit az apostol helyénvaló módon használ fel logikus érveléséhez. Nem szorongat, legalábbis nem fenyegető vagy ellenséges módon. Sokkal inkább arról van szó, hogy Pál szeretné kiemelni annak a ténynek a nagyságát, amelynek a jelentőségét mi, emberek a rossz természetünk miatt hajlamosak lennénk figyelmen kívül hagyni. Hiszen Krisztus nem kevesebbet tett, mint az életét áldozta értünk. Tehát a legtöbbet, legnagyobbat adta, amit bárki adhat, bárki tehet a másikért. A legvégsőkig elment a megmentésünk érdekében. A jóérzésű emberből elfogódottságot vált ki, ha azt látja, hogy a másik életében miatta következett be valamilyen veszteség. Ha ez ráadásul abból ered, hogy a másik áldozatot hozott érte, akkor ez hálára indítja, és lehetősége szerint igyekszik mél-NAGYPÉNTEK IGÉJE tóképpen viszonozni az irányában tett gesztust. Egy ajándék, egy ingyen fuvar, egy nagyvonalú és viszonzást nem váró segítő cselekedet, de végső esetben még az alamizsna is arra indít, hogy legalább megpróbáljak valamicskét törleszteni. A világirodalomban, de talán a történelemben is gyönyörű példákat találhatunk arra, amikor valaki harc közben megmenti a másik életét, amiért az egy életre a lekötelezettjének tudja magát; vagy legalább egyetlen olyan alkalomig jótevője szolgájául szegődik, amíg ő maga is képes lesz megmutatni egy kritikus helyzetben tanúsított bátorságát, odaszánását, hogy ne mondjam, amíg ő is meg nem menti egyszer a másik életét, és ezzel mintegy kiegyenlíti a képzeletbeli számlát. A halál azonban olyan nagy veszteség, amelyet semmivel nem lehet ellensúlyozni. Értelmetlenné, selejtessé minősül mellette minden emberi törekvés, amely megpróbál a nyomába jutni, felérni hozzá, pláne túltenni rajta. Mint amikor valaki elveszíti a legdrágábbat: szülő a gyerekét, szerelmes a hitvesét, és ettől kezdve értelmetlennek és üresnek érez mindent, ami körülveszi. Értelmeüennek érzi az egész életét. Ha valami, akkor ez olyan, ami szorongató, sőt fojtogatóan szorongató, és nem hagyható figyelmen kívül. Aki átéli ezt, az a lehető legközvetlenebbül érintett benne, ezért nem tudja lerázni magáról, nem tudja hárítani, mint valami hamis vádat vagy tévképzetből eredő bűntudatot. Nem oldhatja fel fájdalomcsillapítóval vagy nyugtatóval. Ezzel kel, ezzel fekszik. Álmában is ez jár a fejében. Mert ez nem beteges képzelődés, amelyből ki lehet vagy ki kell gyógyulni, hanem élete legvaskosabb és legfontosabb ténye. Krisztus szeret engem, és azon az áron is kész volt megmenteni, hogy meghalt értem. Ettől kezdve semmi másnak nincs értelme - Krisztuson kívül. Ha úgy élnék, hogy nem veszek tudomást Krisztusról, az egyet jelentene az élet tagadásával. Mert ő az, aki nemcsak szeretett, hanem most is szeret. Ő az, aki nem bánta meg, nem vonta vissza az értem vállalt veszteséget. Ő az, aki nem tesz szemrehányást. Ő az, aki nem akarja kiegyenlíttetni velem a számlát. Ő az, aki nem akarja, hogy viszonzásul én is megmentsem őt, hogy feláldozzam érte magam. Ő az, akivel meghalni is jobb, mint élni nélküle. Nem kell azonban nélküle élnem. Ő ugyanis épp azért jött el, hogy benne életem legyen. Ha én az ő számára ennyire fontos és jelentős vagyok, hogy a legvégsőkig elment a megtalálásom érdekében, akkor mennyivel inkább fontos és jelentős számomra ő, aki nélkül teljesen felesleges és üres lenne a létezésem? Ennek felismerése a legkevésbé sem szorongató, hanem a legteljesebb mértékben felszabadító. Ezért lehet bátorságom, hogy ne béküljek ki múlandó földi sorsommal, és ne béküljek meg a múlandósággal és a földi hatalmasságokkal sem. Hanem végre megbékéljek az Örökkévalóval és az örökkévalósággal. ■ Bartha István Imádkozzunk!Mennyei Atyánk! Többet és nagyszerűbbet adsz nekünk, mint amit legmerészebb vágyainkban elképzelhettünk. Kérünk, tedd alkalmassá gondolkodásunkat, érzéseinket arra, hogy ezt mégis felfogjuk, és mindent a te végtelen szeretetednek, túláradó jóságodból adott ajándékodnak rendeljünk alá. Köszönjük, hogy készítesz minket az örök életre, felkészítesz a veled való legteljesebb összhangra és békességre. Ámen.
