Evangélikus Élet, 2015. január-június (80. évfolyam, 1-26. szám)
2015-03-22 / 12. szám
Evangélikus Élet FÓKUSZ 2015. március 22.' *• 9 NFERENCIA adja ő nekünk” ésének néhány kérdéséről ségnek ezzel a cselekedetével („ezt cselekedj étek”) fogadjuk be őt, és érzékszerveinkkel is, nem csak gondolatainkkal, amikor szájjal is magunkba fogadjuk testét és vérét. Amikor Luther erről ír, a testi vétel hármas hasznát fejti ki. Először azt, hogy az önmagával eltelt, önző és okoskodó embert megalázza (Lk 2,34; Hogy Krisztus ez igéi, 1527). Másodszor azt, hogy erősíti azt a hitünket, hogy „a mi testünk is örökké él a Krisztus teste örök eledelének élvezése által, melyet test szeerőtlenné tesz, vagy a halál rémíti, vagy akinek szívét bármi terheli, ha mindentől szabadulni akar, az járuljon örvendezve az oltáriszentséghez, helyezze nyomorúságát a közösségre, s keressen segítséget a lelki test egész közösségénél.” „Ebben az ember örömmel nyerhet erőt és vigasztalást (...) Minden bajom közös lett Krisztussal és a szentekkel, mivelhogy az ő irántam való szeretetüknek biztos jelét kaptam. Látod, ez ennek a szentségnek a gyümölcse és helyes használata, ségi irat ezt mondja: „De azt is alaposan meg kell magyaráznunk, hogy kik az úrvacsora méltatlan vendégei. Azok, akik valódi bűnbánat, bűneik miatti fájdalom, igazi hit és életük megjobbításának őszinte szándéka nélkül járulnak ehhez a szentséghez. Ők ítéletet, azaz ideig és örökké tartó büntetést vonnak saját maguk fejére Krisztus testének szájjal történő méltatlan vétele miatt, és vétkeznek Krisztus teste és vére ellen. Az igazi, méltó vendégek pedig azok a gyenge hitű, félénk, megszomorodott keresztyének, akik bűneik nagysága és sokasága miatt szívükben megrettentek, és azt gondolják, hogy nagy tisztátalanságuk miatt nem érdemlik meg ezt az értékes kincset és rint élvez; mely is test szerint haszon, de mégis kiválóan nagy haszon, és a lélek szerintiből foly” (Hogy Krisztus ez igéi, 1527). Harmadszor pedig az úrvacsorában Isten igéjét kapjuk. A testi vétel, a szájjal evés tehát emberlétünk teljességét és elfogadásunk másik dimenzióját fejezi ki, és Isten ajándékainak teljességében részesít. Öröm és hálaadás, de miért? Újabban terjed, hogy egyoldalúan hangsúlyozzák az úrvacsora örömteli ajándék jellegét, hogy az nem bűnbánati alkalom, és ezért külön kell választani a gyónástól, amint ez az új liturgiában is történt. Luther nem vonta kétségbe, hogy az öröm hozzátartozik az úrvacsorához, de a bűnbocsánatot is aláhúzta. Az úrvacsora megerősít a bűnnek, a gonosz léleknek, a világ gonoszságának és saját lelkiismeretünknek a kísértésével szemben: „Aki tehát csüggeteg, akit bűnös lelkiismerete amitől a szívnek vidámmá és erőssé kell lennie.” „Ez az eledel éhező lelket keres, és semmitől sem menekül annyira, mint az eltelt, jóllakott lélektől, amely nem érzi annak szükségességét. Ezért kellett a zsidóknak a húsvéti bárányt keserű füvekkel, állva és sietve enniük (2MÓZ 12,8): ennek az az értelme, hogy ez a szentség vágyakozó, rászoruló és megszomorodott lelkeket kíván.” (Krisztus valóságos szent testének sacramentumáról, 1519) Nem az a probléma, hogy bűnbocsánatért megyünk úrvacsorát venni, hanem az, ha nem a kapott bűnbocsánat miatt örvendezünk. S nem helyénvaló, ha úgy gondoljuk, hogy csak az „értetek” aktuális, a. „bűneitek bocsánatára” pedig nem. Egyre megszokottabb, hogy sok résztvevőt vonzó gyülekezeti alkalmakon úgy hívunk az úrvacsorához, hogy nyitottak vagyunk, mindenkit szívesen látunk, aki hisz. Ez így elégtelen és félrevezető. Az Egyes-Krisztus jótéteményeit; akik tapasztalják és fájlalják hitük gyengeségét, és szívből vágyódnak arra, hogy erősebb és merészebb hittel és tiszta engedelmességgel szolgálják Istent.” (Bohus Imre fordítása) Az úrvacsora közösség (communio) Luther tulajdonképpen a csodálatos cseréről beszél ebben az összefüggésben: „Krisztus minden szentjével együtt szereteténél fogva magára veszi a mi alakunkat, velünk együtt küzd a bűn, halál és minden baj ellen: mi pedig az ő szeretetétől felgyulladva őhozzá formálódunk, az ő igazságára, életére és üdvösségére hagyatkozunk, s ekképpen az ő javaival és a mi bajainkkal való közösség révén egy tésztává (kaláccsá), egy kenyérré, egy testté, egy itallá leszünk úgy, hogy minden közössé lesz, ó, micsoda nagy sacramentum (misztérium) ez, mondja Szent Pál (Ef 5,32), hogy Krisztus és az egyház egy test (és csont). Viszont ugyanazon szeretet által nekünk is át kell alakulnunk, s a miénknek kell elfogadnunk minden keresztyén nyomorúságát, az ő alakjukat és szükségüket magunkra vennünk, s nekik juttatnunk mindazt a jót, amire csak képesek vagyunk, hogy ők azt élvezhessék. Ez a valódi közösség és ez a szentségnek a helyes értelme. Ilyenképpen egymásba formálódunk át, s eggyé válunk a szeretet által, amely nélkül semmiféle ilyen átalakulás nem lehetséges.” (Krisztus valóságos szent testének sacramentumáról, 1519) A részvétel vagy communio éppen ezért elkötelezés is: hordozni másokat! Az elbocsátás szavai áldozatos szeretet gyakorlására küldenek el liturgikus rendünk szerint, ha a lelkész időtakarékosságra hivatkozva ki nem hagyja. Ezért minden úrvacsoravételnél nemcsak elkövetett egyéni bűneinkre kellene gondolnunk, hanem arra is, hogy mi lett abból az áldozatos szeretetből, amelyre Krisztus elküldött. Ha az úrvacsora alkalma csak azt az örömöt jelenti, hogy már megint feloldozást kaptunk az alól, aminek válasznak, azaz úrvacsorából fakadó hálaáldozatnak kellett volna lennie, akkor ez bizony olcsó kegyelem és megalapozatlan öröm. A rajongók a 16. században azt hangsúlyozták, hogy az úrvacsora lelki közösséget hoz létre az abban részt vevők között, de éppen az elemek, a kenyér és a bor arra emlékeztetnek - hívta fel a figyelmet Luther -, hogy a Krisztus testével és vérével való közösség nem maradhat lelki, hanem testivé, külsővé is kell válnia. A közösség áldásáról és elkötelezéséről aligha lehet szívhez szólóbban írni, mint Luther teszi: „Vannak ugyan olyanok, akik szívesen osztoznak a mások javaiban, azonban azt viszonozni nem hajlandók. Azaz szívesen hallják, hogy ebben a szentségben az összes szentek segítségének, közösségének és támogatásának ígérete és adománya van számunkra: de ők nem akarnak ehhez a közösséghez semmivel sem hozzájárulni, nem akarják a szegényt segíteni, bűneit elviselni, a nyomorultakat gondozni, nem akarnak a szenvedőkkel együtt szenvedni, másokért könyörögni, nem akarnak az igazságért kiállni — testükkel, javaikkal, becsületükkel az egyház és minden keresztyén javulását szolgálni, a világtól való félelemből nehogy hátrányt, kárt, gyalázatot vagy éppen halált kelljen elszenvedniük. Pedig Isten éppen azt kívánja, hogy az igazságért és felebarátjukért ekképpen szorongattassanak, azért, hogy annál inkább kívánják ennek a szentségnek nagy kegyelmét és erősítését. Ezek önző emberek: nekik ez a szentség semmit sem használ. Amiképpen nem tűrhető az olyan polgár, aki elvárja, hogy a közösség őt megsegítse, oltalmazza és megszabadítsa, de ő viszont a közösségnek semmi szolgálatot nem akar tenni. Hát nem így, hanem a mások baját újra a sajátunknak kell éreznünk, ha azt akarjuk, hogy Krisztus és szentjei a mi bajainkat a magukénak fogadják el: így lesz teljessé a közösség, és a szentség is betöltetik. Mert ahol a szeretet nem növekszik naponként, és nem formálja át az embert úgy, hogy mindenkivel vállalja a közösséget, ott nincs meg ennek a szentségnek a gyümölcse és jelentése.” (Krisztus valóságos szent testének sacramentumáról, 1519) A vétel módja Elfogadjuk, hogy az úrvacsora első és legjobb magyarázatát Jézus Krisztus elrendelő szavai - a szerzési vagy szereztetési igék - adják. Ha így van, akkor az ő emlékezetére megismétlendő cselekményről van szó. Venni és enni-inni. Megértést kell tanúsítani a közös kehellyel kapcsolatos modern kori óvatosság iránt, különösen is a járványszerű betegségek (herpesz, influenza, HÍV, ebola és így tovább) világában. Nemcsak azért, hogy én ne kapjak, hanem azért is, hogy én ne adjak másoknak fertőzést. A bemártásos osztás az objektivista felfogás értelmében eleget tesz a két szín követelményének, mert ha ugyan egész keveset, de bort is osztanak. Viszont elvész az ivás mozzanata („ezt cselekedjétek"). Ezt a gyakorlatot ebből a szempontból is végig kellene gondolni. És persze legalább egyházunkban egységesíteni a kiszolgálás rendjét. Harc, elkülönülés vagy megbékélt különbözőség A tévesnek ítélt tanítások kapcsán Luther Jézus szavát idézi: aki inkább szereti rokonait, mint Jézust, az nem méltó hozzá (Mt 10,37). És utal Pál szavára, aki a felemás igától óv, mert igazság és gonoszság, világosság és sötétség, Krisztus és Beliál nem egyeztethetők össze (2Kor 6,14-15). Majd így folytatja a reformátor: „Hogy keresztyéniesen egyetérthessünk velük, és keresztyén szeretetet táplálhassunk irányukban, tanításukat és viselkedésüket is szeretnünk és elviselnünk vagy legalábbis tűrnünk kellene. Tegye, akinek kedve tartja, én nem teszem. Mert a keresztyén egyetértés lelki, mikor is egy hiten, egy értelemben, egy akaraton vagyunk (Ef 4,6).” (Hogy Krisztus ez igéi, 1527) Két évvel később, Zwinglivel vitázva, a Marburgi cikkekben azonban ezt írta: „És bárha mi arról, vajon Krisztus valóságos teste és vére testileg van-e a kenyérben és borban, ez idő szerint nem egyeztünk meg, mégis egyik fél a másik iránt keresztény szeretetet tanúsítson, úgyhogy minden lelkiismeret mindig többet viselhessen el, és mindkét fél buzgón kérje a mindenható Istent, hogy minket az ő Lelke által az igazi értelemben megerősítsen. Ámen!” Az evangélium tiszta tanítása nem lehet alkudozás vagy kompromisszum tárgya. A leuenbergi konkordiával szemben is lehet számos kritikai észrevételt tenni. Helyeselhető egyházunknak az elfogadás kapcsán kifejtett álláspontja, hogy az nem hitvallás, tehát nem mértéke hitünknek és tanításunknak. De értéke, hogy a régi viták felelevenítése helyett a feleket egyesítő közös hit megfogalmazására törekedett. Nem szabad elfelejteni a közöset, miközben a különbségeknek tudatában vagyunk, és a felismert igazsághoz ragaszkodunk. Egymásra tekintettel lenni - ez mindennapos feladat a gyülekezetekben is, a tiszta tanítás keresésében is. A szerző az Evangélikus Hittudományi Egyetem professor emeritusa
