Evangélikus Élet, 2015. január-június (80. évfolyam, 1-26. szám)

2015-03-22 / 12. szám

io -m 2015. március 22.

FÓKUSZ

Evangélikus Élet

Luther-konferencia

Láthatóan kegyelemből

■ Véghelyi Antal

Egy paradoxonnal kell kezdenem: minél láthatóbban akarunk evangélikusok lenni, annál kevésbé leszünk azok. Luther ugyanis nem alapított új egyházat. X. Leó átokbullájának nyilvános elégetésével világosan kifejezte, hogy az abban foglaltakat érvénytelennek tekinti. Haláláig a katolikus egyház papjaként végezte minden szolgálatát, viszont kétségbe vonta, hogy a katolikus egyház azonos lenne a pápa fennhatósága alatt álló egyházzal.

Evangélikus identitás?

Luther felfogása szerint nem a reformációhoz csatlakozó gyülekezetek szakadtak ki a katolikus - azaz egyetemes - egyházból, hanem a pápa rekesztette ki magát és követőit a szó valódi értelmében vett katolikus egyházból. Ellenfeleit ezért nem nevezte soha katolikusoknak, hanem következetesen a romanista vagy a pápista jelzővel illette őket. írásaiban és igehirdetéseiben következetesen „a pápa egyházáról” beszél, amikor a Rómához hű egyházról szól, és soha nem említi azt katolikus egyházként.

Mindebből következik, hogy a mi identitásunk sem lehet más, mint az, hogy a szó valódi értelmében katolikusok vagyunk, és a mi egyházunk nem más, mint - ahogy a Hiszekegyben minden vasárnap meg is valljuk - „az egyetemes anyaszentegyház”, más szóval a katolikus anyaszentegyház, hiszen az „egyetemes” jelző a „katolikus” magyar megfelelője.

Az egyetemes anyaszentegyházból, vagyis a katolikus egyházból nem mi rekesztünk ki más keresztényeket, hanem fájdalommal vesszük tudomásul, hogy ők különülnek el tőlünk. Nem mi akarunk mások lenni! Mi egyszerűen csak keresztények akarunk lenni! A szó eredeti értelmében khrisztianoszok, azaz krisztusiak! Pont úgy, ahogy Az apostolok cselekedeteiről írt könyv tanúsága szerint először Antiókhiában nevezték Krisztus követőit.

A kérdés tehát az, hogy mit jelent láthatóan kereszténynek lenni. Erre a kérdésre próbálunk - elsősorban a Heidelbergi disputádé tételeit vizsgálva - sajátosan lutheri választ találni. A választott cím - Láthatóan kegyelemből - talán már sejtet is valamit vizsgálódásunk várható eredményéről.

A Heidelbergi disputáció tételei

A Szent Ágoston-rend teológiai disputájára, amelyet a rend heidelbergi kolostorában tartottak, 1518 áprilisában került sor. Luther negyven előre megírt tétellel készült. Az első huszonnyolc tételt a teológia területéről, a maradék tizenkettőt pedig a filozófia területéről állította össze. Utóbbit azért tartotta szükségesnek, mert a korabeli egyház hivatalos teológiája a skolasztika és azon belül is elsősorban a tomizmus volt. Ez utóbbit Luther nem teológiának, hanem az arisztotelészi filozófia keresztény köntösbe öltöztetett változatának tartotta, és végérvényesen el akart határolódni tőle. Amikor a teológia területéről vett 19. és 20. tételben megveti a theologia crucis alapjait, valójában a skolasztikával való szakítását készíti elő. (...)

A 20. tétel magyarázatában Luther többek között ezt írja: „Isten láthatatlan dolgaival ellentétesek látható dolgai, vagyis Isten »háta«: ilyen emberi mivolta, erőtlensége, bolondsága, ahogyan íKor 1,25 Isten erőtlenségét és bolondságát említi.” Ebből azután szervesen következik a 29. tétel: „Aki veszély nélkül szeretne Arisztotelész filozófiájában elmélyedni, annak előbb jól bolonddá kell lennie a Krisztusban.”

A tételhez fűzött magyarázatában Luther ezt mondja: „Először vegyük azt, amiről íKor 3,18 szól: Ha valaki közületek e világon bölcs akar lenni, bolonddá legyen, hogy bölcs lehessen.

Másodszor figyeljünk arra, hogy az apostol szerint az ismeret felfuvalkodottá tesz (íKor 8,1). Ezért tudnunk kell, hogy minden ismeret mindenképpen felfúvalkodottá teszi az ismeretszerző lelkét, mert az ismeret nem azon dolgok közé tartozik, amelyek az ember javát szolgálják. Csak azoknak válik üdvére, akik a kegyelemben vannak. Amiképpen ugyanis a választottaknak minden javukra szolgál, úgy a többieknek minden a kárára van. Harmadszor: az ember egész bizakodása, élete, dicsősége, erénye mit sem ér, csak Krisztus számít. (...)

Ezért a »bolonddá levéssel« azt fejezem ki, hogy bármit tudunk is, az még a Krisztus ítéletét megelőző tudást jelent, ezért olyan, mintha semmit sem tudnánk. Az ilyen tudás birtokában lenni annyi, mintha még nem lennénk a birtokában. Nem tetszeleghetünk vele, és azt sem gondolhatjuk, hogy ez által másoknál többel rendelkezünk. Jer 9,22 is erre int: »Ne dicsekedjék a bölcs az ő bölcsességével, hanem azzal, hogy ismer engem.«

Ahogy a nemi vágy kiélésének csak kárát látjuk, amíg meg nem

házasodtunk, úgy a filozofálásból sem lehet semmi hasznunk, amíg »bolonddá« nem lettünk, azaz Krisztuséi nem vagyunk. Miként Krisztus kegyelmén kívül a nemi ösztönnel csak visszaélünk, amikor a gyönyör után vágyakozunk, úgy Krisztus kegyelme nélkül a filozófia sem más, mint a tudás szeretetével való visszaélés. Nem azért, mintha akár a filozófia, akár a gyönyör önmagában gonosz dolog lenne, hanem azért, mert mindkettő csak a Krisztusban lévők életében tölti be rendeltetését. Sőt Krisztus kegyelme nélkül a test és a

lélek valamennyi képességére igaz, hogy általuk Isten jó teremtésével helytelenül élünk.

A szellemi képességekre még fokozottabban áll, hogy önmagában nézve értékes tárgyukat gonoszul akarják megragadni. Más szóval vagy a magunk dicsőségét keressük velük, vagy a gyűlöletünk kinyilvánításának eszközévé tesszük őket azok iránt, akiket nem szívelünk. János apostol ezért nem a szemet, nem a testet és nem az életet hibáztatja, hanem a szem és a test kívánságát, valamint az élettel való kérkedést (íjn 2,16). Ezért Krisztus nélkül filozofálni olyan, mint engedni a házasságon kívüli gerjedelemnek. így azonban sosem élünk helyesen az Isten által teremtett dolgokkal, hanem visszaélünk velük.”

Summázva: Luther szerint a kegyelem nélkül képességeink semmit sem érnek, mert csak arra tudjuk használni őket, hogy visszaéljünk Isten teremtett javaival. És ezt Luther nemcsak az ember hitre jutása vagy megtérése előtti állapotáról mondja, hanem egész földi életünk idején érvényesnek tartja. Kegyelem nélkül, a kegyelmen kívül vagy - ahogy másként

fogalmazza ugyanezt - Krisztuson kívül ebben a földi életben még a hívők is csak visszaélni tudnak Isten teremtésével. Tehát ebben az életben a hívők is szüntelenül kegyelemre szorulnak, és csak kegyelemből élhetnek.

Luther hallani sem akar arról, hogy a hitre jutás, a megtérés olyan állapotszerű változást idézne elő az ember életében, amely kegyelemre való utaltságát megszüntetné. A hívő előnye a nem hívőkkel szemben csupán annyi, hogy a hívő hitéből bátorságot tud meríteni annak a nem hívők számára vakmerőnek látszó lépésnek a naponkénti megtételére, hogy minden biztosnak látszó földi támaszt elengedve, kiszolgáltatja magát a kegyelemnek.

Pontosan erre utal a 95 tétel sokszor idézett, de oly kevéssé értett első tétele is: „Mikor Urunk és Mesterünk azt mondta: »Térjetek meg!«, azt akarta, hogy a hívek egész élete bűnbánatra térés legyen (Mt 4,17).”

. A bűnbánatra térő élet semmi mást nem jelent, mint a kegyelemre szorultságunk tudatában való életet és egyben a kegyelemnek kiszolgáltatott életet. Mert a hit döntése ez: kiszolgáltatja magát a kegyelemnek. Nem kegyelemre szorultságán igyekszik változtatni, mert tudja, hogy az lehetetlen, hanem egy merész lépéssel kiszolgáltatja magát a kegyelemnek. Mindennap újra és újra! (...)

Volt egyszer egy evangélikus egyház

Evangélikus egyház nevet viselő intézmény természetesen ma is van még Magyarországon, annak minden látható kellékével együtt. (...) De hogy a valóság és a külső látszat között milyen nagy a feszültség, arra már az ötvenes évek elején, tehát több mint hatvan évvel ezelőtt egy lelkészi munkaközösségi ülésre készített dolgozatában az akkor még monori lelkészként szolgáló Muntag Andor professzor is rámutatott. A provokatív Egyház ez még? címet viselő dolgozatában az egyháznak Luther által taglalt hét ismertetőjelét veszi sorra. Megállapítja, hogy ezek az ismertetőjelek még megvannak ugyan, de mindegyik körül súlyos problémákat lát. Végső konklúziója mégis az, hogy bár vannak bajok, azért még egyház vagyunk.

Mit mondhatunk ma, jó fél évszázaddal később? Bármennyire szeretnék optimistább lenni, csak azt tudom mondani, hogy miközben - 2017-re készülve - láthatóan evangélikusok szeretnénk lenni, láthatóan egyre kevésbé vagyunk evangélikusok, és - ami a lélekszámot illeti - egyre kevésbé vagyunk. 2017 ürügyén ma egy fogyó népességű egyház próbál - nem kevés külső erőre támaszkodva - sikerpropagandát folytatni.

Pedig „hol volt, hol nem volt, talán igaz sem volt” - bár mégis igaz volt -, volt egyszer Magyarországon evangélikus egyház. Igaz, nem mostanában, hanem a 16. században. Nemhogy nem kapott állami támogatást, de 1525-ben a rákosi országgyűlés törvényt is hozott ellene: „Lutherani omnes comburantur!” („Minden lutheránust meg kell égetni!”)

Ennek ellenére - lássunk csodát! - a lutheránusok száma nem fogyott, hanem rohamosan nőtt, és csakhamar az ország népességének túlnyomó többsége lutheránus volt. Igaz, a missziónak akkortájt nem volt külön egyházi intézménye, hanem az egyház szolgálata maga volt a misszió. Ezért a lutheránusok megégetéséről szóló törvénynek - néhány elszigetelt esettől eltekintve - a hatalom nem is tudott érvényt szerezni. Igaz, Isten sem késlekedett megszorongatni a lutheránusokat a föld színéről eltörölni igyekvő hatalom torkát. Mert Istennek van hatalma megoltalmazni azokat, akik valóban benne és csak benne, csak az ő kegyelmében bíznak! Akik láthatóan semmi másból, mint kegyelemből akarnak élni.

Igaz, a kegyelemből élő hitnek ez a Magyarországon addig még soha nem látott és azóta sem látott virágzása nem tartott sokáig. Mert jött a racionalizmus kora, és vele az elhajlás a tiszta lutheri tanítástól. Elkezdődött a hit titkainak racionalizálása, és az úgymond puritánabb istentiszteleti formák keresésének jegyében gazdag liturgiánk és vele istentiszteleti életünk is kiüresedett. És bár Széchenyi György kalocsai érsek az 1674-ben felállított pozsonyi vértörvényszékről azt mondta, hogy az majd a magyarországi lutheranizmus nyakára olyan hurkot vet, amelyből többé nem szabadulhat, tévedett, mert a magyarországi lutheranizmus önkezével tette a saját nyakába ezt a hurkot, amikor a lutheri tanítástól egyre jobban eltávolodott. így ha mai istentiszteleti életünket a lutheri hagyományokat nálunk hűségesebben őrző skandináv és finn evangélikus egyházak istentiszteleti életéhez hasonlítjuk, láthatóan nem evangélikus egyháznak bizonyulunk.

És akkor még a tanításban való elbizonytalanodásról, a lutheri életmű és tanítás széles körű nem ismeretéről nem is szóltam. Hiszen ha egyházunk lelkészképzésében több mint százéves hagyománya van annak, hogy lelkészi diplomát lehet szerezni anélkül, hogy a lelkészjelölt tanulmányai során Luther írásban ránk maradt könyvtárnyi hagyatékából a két Káténál és a Schmalkaldeni cikkeknél többet elolvasna, akkor nem csoda, ha ott tartunk, ahol tartunk. Nem csoda, ha az uralkodó teológiai és kegyességi irányzatok mellett néhány megrögzött habókos által alkotott, úgy-ahogy megtűrt törpe minoritás hobbijának számít ma a lutheri teológiai örökség ápolása.

Egyház vagyunk még? Félve mondom ki, de komoly kételyeim vannak. Tartok tőle, hogy Magyarországon az „evangélikus egyház” elnevezésű, egyre fogyó közösség régen nem több, mint részben etnikai alapokon, részben családi hagyományon nyugvó szociológiai képződmény, amely - misszió híján - minden sikerpropaganda ellenére, ebben az eltorzult formájában is egyre életképtelenebb, szinte már haldoklik. Hamarosan itt a vége, fuss el véle!

Sajnálom, de nem tudok optimistább végszót mondani. Hiszen veszedelmes dolog a lelkiismeret ellen cselekedni! Itt álltam, elmondtam, mert se másként, se ennél többet nem tehettem. Köszönöm a figyelmet.

A szerző evangélikus lelkész, hetilapunk A vasárnap igéje rovatának vezetője