Evangélikus Élet, 2015. január-június (80. évfolyam, 1-26. szám)

2015-03-22 / 12. szám

8 -m 2015. március 22.

FÓKUSZ

Evangélikus Élet

■■

■ Reuss András

A jelenlét módja és az ige

Korán megkérdőjelezték ellenfelei Luthernak azt az úrvacsorái tanítását, amelyet Jézus Krisztusnak a szentséget elrendelő - amint mondani szoktuk: szerzési - igéire alapozott. A wittenbergi reformátor kifogása Karlstadt és a svájciak tanításával szemben az volt, hogy egyrészt nem tudnak egyetlen igehelyet sem felhozni a maguk álláspontjának igazolására. Másrészt Istent, Isten jobbját valamiféle körülhatárolt helyként képzelik el, az Atya jobbján ülő Krisztust pedig ehhez a helyhez kötik. Harmadrészt pedig a hitet az ész mértéke alá vetik: „Ilyenformán mondhatnám én is: nem hihetem, hogy Isten fia emberré lett, és hogy magát az az isteni fenség, amelyet az ég és föld be nem foghat, egy asszony szűk testébe zárta be, és aztán magát megfeszíteni hagyta.” (Luther: írás a mennyei próféták ellen, 1525)

A római egyház átlényegülés(transsubstantiatio-) tanával szemben Luther érvei ugyanazok: nincs szentírási alapja.

Az evangélikus úrvacsora-értelmezést nagyon gyakran úgy írják le - főként mások -, hogy a kenyér ben/ bor ban, kenyérrel/borral, kenyér/bor alatt (vagy által) van jelen Krisztus. Félreértés ezt magyarázatként érteni. Ezzel a három elöljárószócskával (latinul: in, cum, sub) nem azt akarták kifejezni eleink, hogy ők másoknál jobban tudják, miként van jelen Krisztus. Az igazi értelmük az, hogy az úrvacsora vételekor nemcsak úgy részesülünk Krisztus váltságában, hogy elfogadjuk, amit hallunk, hanem úgy is, hogy eközben magunkhoz vesszük a kenyeret és a bort, amelyekre Krisztus azt mondja, hogy az az ő értünk adott teste és vére. Vagyis nemcsak fülünkkel és értelmünkkel, hanem szájunkkal is részesülünk Krisztus ajándékában, tehát nemcsak lelkileg, hanem testileg is, az ige által.

Luther egyeden érve az ige, mellyel Krisztus az úrvacsorát rendelte: „íme, itt áll az a szentírási hely, és tisztán és világosan mondja, hogy a Krisztus, midőn a kenyeret nyújtja, az ő testét nyújtja evésre. Ehhez ragaszkodunk, ebben hiszünk, és tanítjuk is, hogy az úrvacsorában valósággal Krisztus testét esszük és élvezzük. Hogy miként történik ez, vagy hogy miképpen van jelen a kenyérben, azt nem tudjuk, nem is tartozik ránk, hogy tudjuk. Istennek igéjében kell hinnünk, és nem szabad, hogy mi határozzuk meg a módját és mértékét. Szemünkkel kenyeret látunk, de fülünkkel azt halljuk, hogy az a test van jelen.” (Hogy Krisztus ez igéi, 1527)

A svájci típusú úrvacsora-értelmezés egyik lehetséges következménye - és ez már sajnos evangélikus úrvacsoraosztás alkalmával is tapasztalható -, hogy az osztásnál a lelkész nem mond semmit, vagy csak halkan, szinte magában mormol valamit, vagy csak annyit mond, hogy „Krisztus teste/vére érted adatott” de az „ez” mutató névmás nélkül, hiszen Krisztus testét és vérét nem tartják jelenvalónak.

A római katolikus úrvacsora-értelmezés elsősorban az átváltozás csodájára utal, amikor a pap felemeli az ostyát, és azt mondja: „Ez hitünk szent titka!” Amikor ennél a pontnál

az új liturgia ezt a változatot hozza: „Ez megváltásunk szent titka!” akkor ez helyesen arra utal, hogy a titok nem a kenyér és a bor önmagában, hanem a kenyér és a bor mindig csak Krisztus elrendelő - és értelmező - szavával, a szereztetési igékkel együtt, amelyek szerint az úrvacsora „bűnök bocsánatára” adatik (csak Mt 26,28), vagy az „új szövetség” amely Jer 31,31-34 értelmében magában foglalja a bűnbocsánatot, tehát a megváltást.

Egyházunk - helyesen - ragaszkodik ahhoz, hogy a szerzési igék anyanyelven, hallhatóan hangozzanak el, és ahhoz is, hogy az osztás közben vagy a szerzési igék hangozzanak, vagy - amint akár a Prőhle-agenda, akár a Liturgikus könyv előírja - rövidebb („ez Krisztus teste, ez Krisztus vére”) vagy hosszabb formájuk („vegyétek, egyétek, ez Jézus Krisztus teste, amely értetek adatott”) szóljon.

Az úrvacsorában kínált és nyújtott ajándékot azonbán elválasztja a rendelt jegyektől - legalábbis lazítja az igének és a jegyeknek a szerzési igékben kifejezett összekapcsolását - az a gyakorlat, amely egyéni feloldozást vagy vigasztaló-bátorító igéket ad kézrátétellel az úrvacsora vételére készülőknek. Mert nincs koncentráltabb és szemléletesebb kifejezése Isten kegyelmének Krisztus által, mint a szerzési igék az úrvacsorái jegyekkel együtt. Ahol ragaszkodnak az ilyen személyes igei áldás szokásához, ott esetleg más alkalmat lehetne találni rá.

Ami látható és ami láthatatlan az úrvacsorában

Már a középkori egyház is azt tanította, hogy a szentségeket Jézus Krisztus rendelte üdvösségünkre, és látható jelük van. De mit láthatunk az úrvacsorában? Erről nemegyszer beszélnek úgy, hogy a jelen levő Krisztust. Ez az úrvacsora objektivista értelmezése lenne, amely szerint a kenyér Krisztus teste, tehát látjuk Krisztus testét.

Helyreigazítja ezt a felfogást Luther, amikor óvatosan, józanul és az igének megfelelően ezt mondja: „...hasznos és szükséges is, hogy Krisztus és az összes szentek szeretete és közössége rejtett, láthatatlan és lelki (szellemi) legyen, s mi annak csupán testi, látható, külső jegyét kapjuk. Mert ha ez a szeretet, közösség és támogatás nyilvánvalóvá lenne, akárcsak az időleges emberi közösség, akkor ez nem nyújtana nekünk erősítést, sem gyakorlást abban, hogy a láthatatlan és örökkévaló javakban bizakodjunk, avagy azokat kívánjuk, hanem csupán időleges, látható javakban való bizakodásban szereznénk gyakorlatot, s azokat annyira megszoknánk, hogy nem szívesen adnánk fel őket. Nem követnénk Istent, csak akkor, ha látható és kézzelfogható dolgok lennének előttünk. Minden időleges és érzékelhető dolognak el kell tűnnie, nekünk pedig meg kell tanulnunk nélkülözni őket, ha Istenhez akarunk jutni. így hát a mise és a szentség olyan jegy, amelyen gyakoroljuk és szoktatjuk magunkat ahhoz, hogy minden látható szeretetet, segítséget és vigaszt elhagyjunk, és Krisztusnak és szentjeinek láthatatlan szeretetére, segítségére és támogatására merjünk hagyatkozni. A halál minden látható dolgot elragad - elszakít az emberektől és a múlandó dolgoktól. Ezért ellenében a láthatatlan, örökkévaló dolgok segítségére van szükségünk, s éppen ezeket nyújtja nekünk a szentség és jegy. Ehhez kell tehát hitünkkel hozzátapadnunk mindaddig, míg érzékelhetően és nyilvánvalóan is meg nem kapjuk őket.” (Krisztus valóságos szent testének, 1519)

Egyáltalán szó sem lehet tehát arról, hogy a szentség olyan bizonyosságot adhatna, amely fölöslegessé teszi a hitet, hanem azért van, hogy a hitet ébressze és erősítse. Szép keresztelési énekünk szerint: „Bár testi szem csak vizet lát / E drága keresztségben, / Hit által Krisztus váltságát / Elnyerjük e szentségben.” (EÉ 295,3) Ilyen értelemben szólnak úrvacsorái énekeink is.

nem tudtak mit kezdeni azzal, hogy ember (doketizmus). Ennek pedig az a felfogás felel meg, hogy az úrvacsora mennyei eledel, amelyhez méltatlan minden földi. A mennyeit és a földit, az istenit és az emberit, a lelkit és a testit úgy választja el egymástól a mise, hogy megszűnik a kenyér, és csak a megdicsőült Krisztus van jelen. Ezt a római egyház jeleníti meg, és azért lehet triumfalisztikusnak vagy eldologiasítottnak nevezni, mert Isten teljes győzelmét akarja a földi dolgokban fölmutatni.

„Testét, véré

Az úrvacsora értelr

rélni őket: „Külsőképpen az evangélium szóbeli igéje és az érzéki jelek által cselekszik velünk, minők a keresztség és a szentség. Bensőképpen a Szentlélek és hit, valamint más adományok által cselekszik velünk. Mindezt pedig oly módon és rendben, hogy a külső dolgoknak elöl kell járniuk, és a bensők aztán, mégpedig a külsők által következnek, olyanformán, hogy az ő határozata szerint egy embernek sem adhatók meg a belső dolgok, csakis a külső dolgok által; mert ő senkinek sem akarja megad-Külső és belső, testi és lelki összetartozása

A keresztyénséget szinte a kezdetektől foglalkoztató kérdés, hogy milyen viszonyban van, milyen viszonyban lehet egymással az isteni és az emberi. Ez okozott súlyos vitákat már az első századokban Jézus személyével kapcsolatban.

Az egyik oldalon el tudták képzelni, hogy ember, egy kiváló ember, de ezzel nem tudták összeegyeztetni, hogy Isten Fia (ebionizmus). Ennek felel meg az a felfogás, amely az úrvacsorában emlékvacsorát lát, és semmi többet, mert elválasztja egymástól a mennyeit és a földit, az istenit és az emberit, a lelkit és a testit. A svájci elgondolást elszellemiesítettnek (Scholz László) vagy spirit tualistának nevezhetjük, mert a földi történésnek nem tulajdonít jelentőséget; az csak jelzi a mennyeit, az igazit.

A másik oldalon azt vallották, hogy Jézus Krisztus Isten Fia, de

Az első szubjektivista, mert azt hangsúlyozza, aminek az ember szívében-lelkében kell méltó előkészülettel végbemennie; a második objektivista, mert megvalósulását az embertől függetlenül, tehát hit nélkül is vallja.

Id. Prőhle Károly bibliai realizmusként említi azt a lutheri szemléletet, amely mindkettőnek, a mennyeinek és a földinek, a lelkinek és a testinek együtt tulajdonít jelentőséget, mert úgy látja, hogy Isten így munkálkodik a világban. Akár a keresztségben, akár az úrvacsorában így történik: a külső dolgok - emberi szó, jelek - által indítja el, viszi végbe a Szentlélek a maga munkáját. így szólt Isten Jézus Krisztus által, a hirdetett ige által és a szentségekkel, de nem szól soha csak olyan jelekkel, amelyek automatikusan, hit nélkül viszik végbe az ember szívében azt a változást, amelyet Isten akar.

Ezért külső és belső, lelki és testi összetartoznak, nem szabad felcseni sem a lelket, sem a hitet a külső szó és jel nélkül, amit ahhoz szerzett...” (írás a mennyei próféták ellen, 1525)

Mi a haszna, hogy Krisztus teste jelen van a kenyérben?

Kétségtelen, hogy Krisztus megváltásában, a bűnbocsánatban részesülni szentség nélkül is lehet. A hit Krisztus ajándékának az elfogadása, részesedés abban. Felmerül a kérdés, hogy a szentségek külső, földi, testi, látható jegyei csak jelzik a lelki dolgokat (amint Karlstadt és Zwingli vallotta), vagy maguk is adnak-e valamit.

Az Egyességi irat (1580) ezt mondja: „Krisztus testét nemcsak lelkileg, hit által vesszük magunkhoz - ami a szentségen kívül is megtörténik -, hanem szájjal is.” (Bohus Imre fordítása) Tehát a kenyér és a bor testi vétele is hozzájárul Krisztusnak a szívünkbe fogadásához. Ezt úgy lehetne kifejezni, hogy nemcsak lélekben és szóval, hanem az engedelmes-