Evangélikus Élet, 2015. január-június (80. évfolyam, 1-26. szám)
2015-03-01 / 9. szám
io 4 2015. március 1. FÓKUSZ Evangélikus Élet FEBRUÁR 25. - A KOMMUNIZMUS ÁLDOZATAINAK EMLÉKNAPJA Nemzetirtó indulatok Ismeretes, hogy a kommunisták elsősorban osztályalapon gyilkoltak embereket, etnikai alapon „csak” másodsorban. Nem tehettek másként, mert Lenin diktátumát kellett követniük: a belső ellenség megsemmisítése előtt gondolni se lehet a külső ellenséggel való foglalkozásra. De mi van akkor, ha a „belső ellenség” nem az osztályellenség soraiból való, hanem a nemzetiségekéből?... Ámon Antal 1927. július 20-án Sztálin felhatalmazta a belügyi komisszárt, Nyikolaj Ivanovics Jezsovot, hogy tartóztassa le és deportálja a szovjet hadiiparban tevékenykedő összes német származású dolgozót, tekintet nélkül arra, hogy valaha is voltak-e német állampolgárok vagy a német kommunista párt tagjai. Bárki, akire a németség gyanújának árnyéka vetült, ezen eljárás alá eshetett. Az úgynevezett „német művelet” során több mint negyvenezer személyt küldtek halálba az ítélő trojkák, a három főből álló bizottságok. No de dolgozhatott ennyi német a szovjet hadiiparban? A Szovjetunióban nagy számban éltek németek (összlétszámúkat az 1940-es évek elején még egymilliónál többre becsülik) szétszórtan is, meg - például az 1918-1941 között névleges autonómiát is élvező Volgái Német Köztársaságban - tömbben is. Rajtuk kívül azonban sokan estek a „német művelet” áldozatául azok közül is, akik hittek a kommunista ígéreteknek, és épp egy alakuló földi paradicsom építésének a kedvéért vándoroltak a Szovjetunióba... Egy korai vezérelve a bolsevikok nemzetirtásának az volt, hogy akik kisebbségi létükkel fenyegették a városok, illetve területek homogenitását, azokat esküdt ellenségnek nyilvánították. így észtek, lettek, koreaiak, finnek, kurdok, görögök, örmények, törökök, bolgárok minősültek a szocializmusra veszélyesnek, legalábbis akkor, ha a saját kijelölt területükön kívül találtattak. A fent említett „német művelet” csak bemelegítés volt ahhoz képest, ami következett. Az angol nyelvű szovjet folyóirat, a The Moscow News 1939. január 16-án még azzal büszkélkedett, hogy a volgai német kolhozok milyen csodálatos termelőegységek: „Ezek az emberek az egész világnak igazolják, hogy a szorgalmas és tehetséges németek mire képesek, ha megszabadultak a kapitalizmus jármától.” A német-szovjet háború kitörése után azonban a kép lényegesen megváltozott. A volgai német közösség deportálását elrendelő parancs 1941. augusztus 28-án már így kezdődött: „A katonai hatóságaink által kézhez kapott megbízható információk szerint a volgai területen élő német lakosság között ezer-, sőt tízezerszám találhatók diverzánsok és kémek, akik a Németországból küldött első jelre szabotázsakciókat kell hogy végrehajtsanak a volgai területen.” Ez a második „német művelet" a Nation Killers (Nemzetgyilkosok) című könyv szerzője, Robert Conquest szerint összesen hétszáznyolcvankétezer embert érintett. Később már a területenkívüliség sem vetett gátat a nemzetiségiek levadászásának: egész népcsoportokat deportáltak és likvidáltak a volgai németek példájára. Ilyen sorsra jutottak például a mesketek, kalmükök, karacsájok, ingusok, csecsének, balkárok, krími tatárok... Bizonyítva, hogy minél kisebb és minél összezártabb egy nemzeti közösség, annál könnyebb a megsemmisítése, mert nincs, aki a szószólója lenne, aki képviselné a világban az érdekeit. És persze fájó mementójául a kommunizmus embertelenségének. A szerző újságíró, az SBS ausztrál közszolgálati rádió magyar nyelvű adásainak nyugalmazott főszerkesztője Volgai német evangélikusok egy csoportja sztálini munkatáborban Egy korábbi, a kommunizmus áldozatainak emléknapjára ugyancsak az Evangélikus Életnek írt cikkemet (2013/9., 5. o.) az angol alsóházban 1946. november 2-án elhangzott, híres miniszterelnöki mondattal fejeztem be: „We killed the wrong pig.” (Azaz: a rossz disznót vágtuk le.) Az olvasói visszhangokból kitűnt, hogy Winston Churchill kijelentése sokakat a meglepetés erejével ért. Pedig e kinyilatkoztatás egyáltalán nem volt előzmény nélküli. Valójában ugyanis Churchillék már mintegy másfél évvel azelőtt „tettlegességre” is elszánták magukat. Erről - egyebek mellett - ezt olvashatjuk Richard J. Aldrich The Hidden Hand: Britain, America, and Cold War Secret Intelligence (Az eldugott kéz: Anglia, Amerika és a hidegháborús titkosszolgálat) című könyvében: „Napokkal Németország kapitulációja után, 1945 májusában Churchill elrendelte egy szovjetek elleni haditerv elkészítését. Míg 1944 folyamán a Whitehall hidegháborúja még csak titkosszolgálati előjelzésekre koncentrált, mostanra a cselekvés lett a téma. Churchill kifejezett célja a »Szovjetunió kiküszöbölése« volt. A haditerv fedőneve az »Elképzelhetetlen hadművelet« (Operation Unthinkable) lett, és csak 1999-ben (!) oldották fel a titkosítását. A terv brit és amerikai csapatok százezreivel számolt, akiket százezer újra felfegyverzett német katona támogatott volna abban, hogy meglepetésszerű támadást intézzenek a háborúban kimerült keleti szövetséges ellen. Miközben a királyi légierő szovjet városokat támadna észak-európai támaszpontokról.” (57-58. o.) Raffay püspök felszenteli a kőbánya-tisztviselőtelepi templomot „Felszabadító és felszabadított” kommunisták 1945 januárjának Budapestjén Részletek Raffay Sándor püspök önéletrajzifeljegyzéseiből (eddig publikálatlan gépelt kézirat az Evangélikus Országos Levéltár gyűjteményéből) Nagyon nyomasztó hangulatban éltük át a nyilasok pár hétig tartó garázdálkodását. Abszolút tehetetlenek voltak. A németek mit sem adtak rájuk, a magyarok semmibe vették rendelkezéseiket. Szomorú volt, mikor Szöllősi kijelentette, hogy hiába kérjük Budapest nyílt várossá nyilvánítását, mert a németek már ebben a kérdésben döntöttek: itt akarják feltartóztatni az orosz hadsereget. Azzal nem törődnek, hogy a lakosság meg a város tönkremegy. Ugyanilyen lehangoló választ kaptam arra a kérésemre is, hogy a hidakat ne bántsák. A németek elhatározták, hogy felrobbantják őket. A németek vidéken is embertelenkedtek. Az aszódi intézetünket formálisan kifosztották, az internátusnak összegyűjtött élelmiszereket, de még a matracokat is felpakolták. Rákoskeresztúron éjjel 11 órakor parancsolták ki árváinkat otthonukból, és arra kényszerítették, hogy a hat-tíz éves gyerekek hiányos öltözetben, sötét éjjel botorkáljanak a húsz kilométerre eső budapesti anyaházba. Itt német tisztek is voltak beszállásolva, akik közül az egyik mindjárt reggel katonai teherkocsit küldött az árvák ágyneműiért és ruháiért, de mire kiértek, az árvaházat teljesen kifosztva találták, stb., stb. Ezek és ilyenek miatt utálta meg a németeket még az is, aki előbb németbarát volt. Az orosz „felszabadítás” azonban még szomorúbb és kínosabb volt. (...) Amit a német propaganda mondott az oroszok garázdálkodásairól, az enyhített gyerekmese a rideg valósághoz képest. Az orosz katona féktelenségének nincs határa. Hogy házunkat a védettségek mellett is mindenből kifosztották, ezen nem is csodálkoztunk. Hogy az autómat elviszik, arra el voltam készülve. De miért kellett a püspöki hivatal minden szekrényét feltörni, az összes iratokat szétszórni, befőttel és emberi ürülékkel minden bútort elgyalázni, a WC helyett a szobákba, az ágyakra stb. piszkítani - ezt igazán nem lehet megérteni még a barbárság legnagyobb mértékének felvételével (feltételezésével - a szerk.) sem. Ahol a lakásban zárt ajtót találtak, feltörték, a zár mellett lévő betétet kivágták, a feljárónál lévő üveges ajtót beverték, de a zárt is elrontották. Az éléskamrából mindent szétszórtak, például a zsákot is kiöntötték, ötven üveg befőttet elvittek, megettek, szétmázoltak, negyven tojásból rántottát csináltak, tüzelőnek a konyhaasztal fiókját használták fel. Ez a pusztítás az első csapat mulatsága volt. Nem vittek el ruhaneműt, csak szétszórták és bepiszkították. A második raj már nem talált innivalót nálunk, tehát hozott máshonnan, s a már kissé rendbe szedett szobákat ismét feldúlták, ruhákat is vittek el, és nem engedtek felmenni senkit a lakásba. Egy rablócsoport leányomat fent találta, amint rendezkedett. Egy csomó fényképet a kezébe vett, hogy lehozza, de a katona revolvert szegezett a fejének, és nem engedte levinni. A megszállás első két napján éjjelnappal nem múlt el óra, hogy ne törtek volna ránk. Egyszer egy tiszt jött be egyedül, és zsebórát kért. Ébresztőórával kínáltuk, de az nem kellett neki. Harmadik éjjelen már a „felszabadító” hadsereg vadállatai a föld alatti átjárókon nőket hurcoltak fel az irodába, és ott fajtalankodtak. Ezt több éjjelen át megismételték. Voltak, akik elszöktek előlük, és sikerült őket más föld alatti átjárókon kimenekíteni. Ha ugyan sikerült. Elég szomorú és szégyenletes, hogy egyik este a szomszéd OTBA (Országos Tisztviselői Betegsegélyezési Alap - a szerk.) egyik alkalmazottja két orosz katonával bejött a föld alatt hozzánk, hogy három főzőnőre volna szükségük. Tiltakoztam, hogy éppen püspöknél keres ilyeneket, a hosszasabb időzés után el is ment cinkosaival. Kibeszélhetetlen volt az a rettegés, amely a lakosságon úrrá lett. Akik az utcára voltak kénytelenek kimenni, azokat rendszerint azonnal munkára kényszerítették. A munka pedig legtöbbnyire boltok és raktárak feltörése és a rablott holmik elszállítása volt. Voltak, akik vég vásznakat, ruhaszövetet, csokoládét, tíz-ötven kg cukrot, kávét stb. kaptak a katonáktól munkadíjba. Nálunk megtelepedett egy főhadnagy két katonával. A házmesteréknek jó dolguk volt, ellátták őket mindennel. A sok rablott dolgot szétosztogatták. Az élelmesek ezen a téren is jól boldogultak. Sok gaz is akadt közöttünk is, akik az oroszokat rávezették, hogy hol lehet még találni valamit. S minél több új csapat jött, annál gyalázatosabbá tették a helyzetet. A lakosság éhezett, mert sem a nyilasok, sem a „Vörös Miklós”-hadsereg nem gondoskodott élelemről. És az oroszok még az utolsó darab kenyeret is felszedték és elvitték. Szomorú volt látni, hogy úriemberek baltával és késekkel hogy metélték le a még ehető húst az utcákon szanaszét heverő megfagyott lovakról. De hát enni kellett, jó volt már a dög is. Volt utca, ahol csaknem egymást érte a sok ló- és embertetem. Nem volt, aki eltemesse vagy legalább eltávolítsa őket. Ablakunk alatt négy napon át hevert egy magyar katona hullája. Végre az udvarban elföldelték. Mert minden ház udvara, kertje, a közterek széliében temetőkké váltak. A köztemetőbe kimenni nem lehetett, nem is volt sem ember, sem kocsi, amelyen kivihették volna a halottakat. Míg kihordták, beszéli az egyik vallástanár, a holtak koporsó nélkül, három-négy sorosan voltak egymásra halmozva. Megesett, hogy a római katolikus, a református és az evangélikus lelkész egymás mellett állva végezte temetési szertartását, mert egyik sem tudta, melyik az ő halottja. Nem, nem kulturált világ ez már, amiben élünk, hanem a legszégyenletesebb visszasüllyedés az állati sorba. És még lapok jelennek meg, amelyek szabadságról és felszabadításról beszélnek. Hogy milyen volt a felszabadítás, mutatja Deák téri viselkedésük. Hiába volt oltalomlevelük, vad katonák a pincében összezsúfolt százhatvanöt ember közé berontottak, a német lelkész kilencedik hónapban lévő feleségén erőszakot akartak tenni, s mikor a lelkész a védelmére kelt, puskatussal verték. Volt a légóhelyen egy könnyen sebesült orosz tiszt is. Szóltak neki, hogy fékezze meg a katonákat, de az félrevonult azzal a kijelentéssel, hogy ő csak csapatban parancsol, de a katonákat kedvteléseikben nem gátolhatja. A lelkész nyomban más házba vitte a feleségét és a két kis gyermekét, el is helyezte az egyetemes egyház épületében, de mikor hazafelé tartott, elfogták, és azóta nem tudja senki (s ennek már tíz napja), hogy hová lett. Különben is az oroszok csapatostul hurcolják el a „felszabadított” férfiakat, megborotválják a fejük tetejét, számmal látják el, és ismeretlen helyre hurcolják. Ez a szovjet szabadság és felszabadítás! Az angol rádió ígérgetése mind hazugság volt. (...) Ilyen a szovjet paradicsom képe és módszere a valóságban. Fiam és leányom a Vigadó téren lakott. A sok bomba kiűzte őket lakásukból. Előbb az óév utolsó délutánján áthurcoltak hozzánk, amit lehetett. A többi ott maradt a cselédekre bízva. Leányomé sok mindent megmentett, a fiamé viszont mindent ellopott. Mikor az oroszok rablásukat megkezdték, néhány ruhát és kevés ennivalót találtak. Mindent elvittek. A bútoraikat pedig a magyar kommunistákkal és zsidókkal együtt járó orosz katonák hordták el. A Vörösmarty téren pedig az egyik ötemeletes palota óvóhelyén az oroszok felgyújtották a fekvőhelyeket, felégettek mindent, és a szegény nyomorult lakókat hiányos ruhában, kenyértelen ínségben kiűzték az utcára. Sajnos a magyar kommunisták már ekkor rablásra indultak, és minden elvihetőt elhurcoltak. Egyik ismerősünk az ágyneműjére talált az egyik fosztogató „úr” kézikocsiján, és szólt neki, hogy az az övé. De a fosztogató elkergette, hogy azt bárki mondhatja, hogy az övé, de ő azt mondja, hogy az övé.
