Evangélikus Élet, 2015. január-június (80. évfolyam, 1-26. szám)
2015-03-01 / 9. szám
FORRÁS 2 -m 2015. március 1. ■HHBBnMaHH Evangélikus Élet ^^mmmmmmmmmmmssrnrnrnrnm Oratio oecumenica Hatalmas Isten! Mennyei Atyánk! „...nem a magunk igaz tetteiben, hanem a te nagy irgalmadban bízva visszük eléd könyörgéseinket” (Dán 9,18) Gondolj, Urunk, irgalmadra és kegyelmedre, mert nincs mivel dicsekednünk előtted! Személyes és gyülekezeti életünk tele van kudarcokkal. Sokszor okozunk csalódást magunknak, másoknak és atyai szívednek, mint terméketlen szőlő a gazdának. Te mindent megteszel azért, hogy értékes és értelmes életet éljünk, mi mégsem tudjuk megérlelni munkád gyümölcseit. Kérünk, könyörülj rajtunk. Ahogy az alvó rügyek várják a tavaszt, úgy várjuk mi is Lelked hitet ébresztő ajándékát. Kérünk, ne mondj le rólunk, hanem újíts meg minket. Bízunk irgalmadban és kegyelmedben! Könyörgünk az ige hirdetőiért. Az áldott böjti időben még inkább vond őket magadhoz, nyisd meg előttük üzenetedet, add nekik a Lélek tüzét, hogy szolgálatuk nyomán sokan átélhessék a megváltottság csodáját, megismerjék a hit örömét, erejét és békességét! Erősítsd az egyházban és a gyülekezetekben szolgálók elkötelezettségét! Tedd áldottá munkálkodásukat, hogy a te szeretetedet tudják megélni és továbbadni abban a világban, amelynek mindenekelőtt rád van szüksége! Bízunk irgalmadban és kegyelmedben! Kérünk, adj életkedvet és felelősségérzetet a fiataloknak, reménységet a földeken dolgozóknak, bölcsességet a vezetőknek, türelmes szeretetet a következő generációt nevelőknek. Tanítsd bátor bizonyságtételre konfirmandusainkat, segítsd tanácsaiddal az útkeresőket, teremtsd meg a békesség és boldogság légkörét családjainkban! Oltalmadba ajánljuk a kicsiket és a gyengéket, a betegeket és a hitben bizonytalanokat. Te erősítsd, védd és vezesd őket! Bízunk irgalmadban és kegyelmedben! Állj az üldözöttek és a háborúságot szenvedők mellé! Fékezd meg az indulatokat, és vezesd békességre az egymással szemben állókat! Segíts, hogy közel s távol elhallgassanak a fegyverek, és a te országod terjedhessen közöttünk! Könyörülj rajtunk és világunkon! Téged kérünk, nincs más reménységünk és menedékünk. Bízunk irgalmadban és kegyelmedben! Ámen. „»Őkpedig ezekből semmit nem értenek; és a beszéd ő előlük el vala rejtve...« (Lk 18,34; Károli-ford.) Ész, test és vér képtelen megérteni vagy felfogni, hogy mért kellett a Krisztusnak megfeszíttetnie. Hogy pedig Krisztus ezt saját akaratából, szívesen vállalta, azt még kevésbé érti meg. Bizony hatalmas és csodálatos dolog is az, hogy az Emberfia önként, jószántából keresztre megy értünk, betölteni az írásokat. Titok ez, és az is marad.” M Luther Márton: Jer, örvendjünk, keresztyének! (Szabó József fordítása) BÖJT 2. VASÁRNAPJA (REMINISCERE) - ÉZS 5,1-7 „Mit kellett volna még tennem...?” „Mit kellett volna még tennem... ?” Isten - mint jó szőlőműves a szőlőjében - mindent megtett népéért, amit csak megtehetett. De hiába várta, hogy a szőlőskert jó gyümölcsöt teremjen, az csak vadszőlőt termett: azaz Júda és Jeruzsálem népe nem tudta felmutatni Isten köztük végzett munkájának joggal elvárható eredményét. „A rettentő szavak tudósa, Ézsaiás” így fejezi ki Isten csalódottságát: „Törvényességre várt, és lett önkényesség igazságra várt, és lett kiáltó gazság!” Pedig az országban látszólag ékes rendben folyt minden. A teokratikus államrend szilárdnak tűnt. A király és a papság hatalma megkérdőjelezhetetíen volt. A jeruzsálemi templom oltárán naponta mutattak be gazdag áldozatot. Hogy emellett a nép a bálványoknak a vidéki áldozóhalmokon felállított oltáraira is vitt ajándékot, azt minden épeszű ember a környező népek és a közülük származó betelepedettek vallási kultúrája iránti tiszteletjeleként értékelte, ami csak színezte az atyák Istenének, Jahvénak a kultuszát. Az udvarban és a nép körében egyaránt visszatetszést keltett az a néhány próféta a törpe minoritást képviselő tanítványi körével, akik a Jahve-hitet - a többség véleménye szerint - mintegy privatizálva, magukat tekintették az igaz hit letéteményesének, és Isten ítéletével fenyegettek mindenkit, beleértve a főpapokat és a királyt is, amiért nem osztják az ő korszerűtlen és intoleráns felfogásukat. Végül is aki az állami ünnepnek is számító zsidó vallási ünnepeken fel-A VASÁRNAP IGÉJE megy Jeruzsálembe, és a templom oltárán áldozik, az hétköznap miért ne vihetne áldozatot a Baál oltárára is, amely sokkal közelebb esik vidéki otthonához? Mi rossz van ebben? Hiszen ugyanazt a vallásos érzést fejezi ki a bálványisten oltára előtt, mint amelyet a jeruzsálemi templom oltáránál. A nép többsége úgy gondolta, jól van ez így, és rendben van, ha a király és a főpapok üldözik, száműzik vagy még ennél is durvább eszközökkel hallgattatják el a magukat prófétának képzelő prédikátorokat, akik betű szerint ragaszkodnak az atyák több száz évvel azelőtti hitvallásához, és hallani sem akarnak az akkor (is) modern gondolkodásnak számító teológiai és vallási pluralizmusról. Az ilyen próféták és tanítványaik elleni föllépést a közvélemény törvényesnek és igazságosnak tartotta. Ézsaiás azonban mindezek miatt Isten közelgő ítéletét hirdeti. Mert nem maradhat következmény nélkül, hogy Isten mindent megtett népéért, de amikor joggal várja el, hogy ennek gyümölcseként valódi törvényesség és valódi igazság érvényesüljön az országban, akkor csak önkényességet és kiáltó gazságot talál. Mert Isten szemében törvénytelenül, önkényesen járnak el, és gaztettet követnek el, akik az ő igéjét hűségesen - tisztán és igazán - hirdető prófétákat üldözik, száműzik vagy bebörtönzik és meggyilkolják. A prófécia elhangzásakor még nevetséges vaklármának tűnt a babiloni hadsereg támadásával való fenyegetés. Hiszen Ezékiás király az agresszív Asszír Birodalommal szembeni szövetségeseként fogadta a babiloni király követeit. De tudjuk, hogy Ézsaiás és a többi próféta fenyegető jövendölése nem sokkal Ezékiás halála után szó szerint beteljesedett. Minden úgy történt, ahogy a kijelölt szakasz folytatásában olvashatjuk: „Jaj azoknak, akik... az Úr tetteit nem veszik észre, kezének munkáját nem látják meg. Ezért megy fogságba népem, bár még nem tudja. Éhen halnak előkelői, a tömeg pedig szomjan eleped. Ezért tátja ki torkát a sír, mérhetetlen nagyra fölnyitja száját... De magasztos lesz a Seregek Ura, mikor ítéletet tart, és a szent Isten megmutatja szentségét, mikor igazságot tesz’.’ Régi idők rég beteljesedett próféciája ez. Sokan talán nem is értik, miért kell ma erről prédikálnunk. De valóban csak az Ézsaiás próféta és Ezékiás király korában élt ószövetségi népre igaz az a diagnózis, hogy Isten mindent megtett érte, de amikor ennek gyümölcsét kereste, nem talált mást, mint önkényességet és kiáltó gazságot? Mert az bizonyos, hogy Isten az új szövetség népéért, az egyházért, a keresztény hívők nyájáért is mindent megtett. Hiszen egyszülött Fiát is halálra adta érte. Ennél többet valóban nem tehetne. De Ézsaiás próféta milyen diagnózist állítana fel rólunk, Isten mai népéről? Milyen gyümölcsét termi a mai kereszténység Krisztus kereszthalálának? Milyen igazságot tükröznek a ma egyházában születő döntések? Krisztus igazságát, aki nemcsak kinyilatkoztatta, de élte is a Hegyi beszédben meghirdetett, az írástudókét messze fölülmúló igazságot, a vissza soha nem ütő és a rosszat is mindig jóval viszonzó szeretet igazságát? Mi hangzik ma az egyház szószékeiről? A korszellemnek megfelelő és a még templomba járni hajlandók igényeit kiszolgáló, életvitelük és szokásaik megváltoztatására semmi igényt nem támasztó, Isten bűnbocsátó kegyelmét a bűn felismerése, beismerése és megbánása nélkül hirdető és legfeljebb csak az egyházzal nem szimpatizálók bűneit ostorozó „szent beszéd”? Vagy Isten soha el nem évülő örök törvénye mellé kérdőjelet nem tevő, bűnbánatra hívó és a mindenkori bűnbánóknak vigaszt és reménységet kínáló evangélium? Milyen diagnózist állítana fel ma a próféta? Prófétának tartanánk-e vagy elűznénk Luthert, ha ma lépne elénk kilencvenöt tételének végkövetkeztetésével? „Távozzanak tehát azok a próféták, akik azt mondják Krisztus népének: »Béke, béke« - de nincs béke! (Ez 13,10.16) Tegyék jól a dolgukat azok a próféták, akik azt mondják Krisztus népének: »Kereszt, kereszt!« - de nincs kereszt! Buzdítsuk azért a keresztényeket, hogy fejüket, Krisztust, bűnhődésen, halálon és poklon át is követni igyekezzenek, és abban bízzanak, hogy inkább sok szorongattatáson át, mintsem a béke biztonságán át jutnak be a mennybe. (ApCsel 17,22)” (92-95. tétel) Bárhogy döntünk is, ne áltassuk magunkat: döntésünk nem fog következmény nélkül maradni. (Az Iszlám Állam hadserege már Európa ajtaján kopogtat.) ■ Véghelyi Antal „Uram Jézus, én imádságomra, hajol) hozzám én kiáltásomra...” ► Böjt második, Reminiscere vasárnapjának névadó zsoltárverse a „Gondolj, Uram, irgalmadra” (Zsolt 25,6). Mai bűnbánati énekünk, az Uram Jézus, én imádságomra (EÉ 421) is ehhez a gondolathoz kapcsolódik. - Elemzés és meditáció egyházzenész és lelkész tollából. Avers szerzőjének élete jól példázza a 17. században élt prédikátorok hányatott sorsát. (Regius) Király Jakab (1623-1690) Mátyusföldön, Osgyánban (ma Szlovákia, Ozd’any), Rozsnyón (Roznava) evangélikus lelkész; 1669-től a gömöri evangélikus egyházmegye esperese. Az ellenreformáció során többször menekülnie kellett. Először 1671. május 27-én űzték el; ezután Csetneken (Stítnik) választották meg papnak. 1672-ben megjelent a pozsonyi vésztörvényszéken, a reverzális aláírásával menekült meg. Sajógömörön (Gemer) lelkész, majd újra rozsnyói pap, ahonnan 1687. február 27-én Széchényi György esztergomi érsek űzte el. Ekkor Berzétére (Brzotín), majd újra Sajógömörre ment, de nem tudott már többé lelkészként szolgálni. A Kegyes Jézus, én imádságomra nyomtatásban először 1654-ben Kassán jelent meg, egy igen érdekes összeállítású kötetben. A kéziratos Balogi cancionálé (1659) is tartalmazza a verset. Az ének első nótajelzése Légy irgalmas, Úristen, minékünk. Ezt a szöveget 1602 óta általában a Jer, dicsérjük az Istennek Fiát (EÉ 363) dallamára énekeltetik. E régi hagyomány nyomán kapcsolódik tehát össze énekünk szövege és dallama. Ez az igen szerencsés kézzel alkotott dallam - melynek szerzőjét a korra jellemző módon nem ismerjük - az 1744-es Kolozsvári és az 1774-es Debreceni énekeskönyvben jelent meg először nyomtatásban (az előbbiben mixolíd, az utóbbiban - a nálunk is használatos - dór változatban). A dallam első és második fele között - jelen alakjában csak a záró részekben felismerhető - alsókvint-váltás nyomai jelentkeznek. A négy tízes sorból álló strófa ritmusa az évszázadok folyamán csiszolódott mai izoritmikus formájára. Énekünk jelenlegi alakja az 1911-es Dunántúli énekeskönyv átdolgozását követi: az eredeti tizenhét strófából akkor hét, most hat versszak szerepel; a kezdősort 1982-ben változtatták meg. A Református énekeskönyv (1948) és a Régi magyar istenes énekek (1945) a forráshoz hű tizenhárom strófát ad közre. Bár erőfeszítést kíván a gondolatok megértése, érdemes megismerni az eredeti szöveg néhány versszakát: láthatjuk, hogyan gondolkodtak a 17. században a bűnbánatról, és tanulhatunk is belőle. „Uram Jézus, valaha bűnöshöz, / Ki tehozzád megtér siralmasan, / Tartottad-é bűnét meg embernek, / Kegyelmesen nyúltál-é mindenhez. // Dávid királyt, Magdolnát megszánád, / A tékozló fiat megfogadád, / Péternek is siralmát megszánád, / Publikánust nagy kegyesen hívád. // A pokolban szidják szent nevedet, / Káromlással illetik Istenségedet, / Hadd dicsérje lelkem Fölségedet, / Mint teremtél, vedd arra életemet.” (6-8. versszak) ■ Dr. Ecsedi Zsuzsa CANTATE Böjt az egyházi esztendő rendje szerint a bűnvallás és a bűnbánat időszaka. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy máskor elmaradna az istentisztelet liturgiájából és a keresztény életből a bűnnek mint az Isten iránti hitetlenségnek, bizalmatlanságnak megvallása és megbánása. De a keresztfa titkának tündöklő fényében és a Föltámadott világosságában különösen éles kontúrokkal rajzolódik ki előttünk a bűn igazi mélysége. Azonban éppen ilyenkor, a bűnnel és a vétkekkel való szembesülés idején gyakran arányt tévesztünk. Jóval többet beszélünk az ember cselekedeteiről, mint arról, amit és ahogyan Isten cselekedett és cselekszik ma is értünk. Böjti énekeink között a 421. azért is különösen kedves számomra, mert ennek a félrevezető hangsúlyeltolódásnak nyoma sincs benne. A helyes önismeret (antropológia) és a Krisztusra tekintő reménység (krisztológia) példaszerűen szövi át egymást. Az eredetileg tizenhét versszakos énekben még határozottabban kirajzolódik ez az egészséges egyensúly, mint ahogyan azt az énekeskönyvünkben szereplő, hat versszakos változatban lerövidítve énekelhetjük. Nézzünk meg két példát a helyes önismeretre! Az ének így kezdődik: „Uram Jézus, én imádságomra, / Fordulj hozzám én kiáltásomra; / Kérésemet kegyelmesen fogadd, / Ne tekintsed méltatlan voltomat!” Nem én vagyok az, aki eljutok Istenhez, kiérdemiem kegyelmét, hanem méltatlan voltom ellenére remélhetem, hogy kegyelmesen fordul hozzám. A harmadik versszakban pedig ezt énekeljük: „Gyarló vagyok, a test erőtelen, / El kell esnem, ha te nem vagy velem...” Nem annak lehetőségéről van szó, hogy Krisztus nélkül akár el is eshetek, hanem arról, hogy bizonyosan el is esek. Amikor pedig Isten cselekedetéről, Krisztus kereszthaláláról szól az ének, akkor egy egészen sajátos, az Ószövetségre visszamutató mozzanatot állít elénk. Mózes a pusztai vándorlás idején az Izráel népét büntetni készülő Úr előtt éppen az Úr népének tett ígéretére hivatkozott eredménnyel. Ugyanezzel a reménységgel hivatkozott az énekszerző, Regius Király Jakab testvérünk a kereszthalálra az ének negyedik versszakában: „Ilyen szegény, erőtelen lelket / Nagy irgalmad, Uram, el nem vethet: / Hisz te értem véredet ontottad, / Megváltottad eltévedt juhodat.” Az ének két utolsó versszakában, azok rövidsége ellenére, mintaszerűen kapcsolódik össze Krisztus szenvedésének és halálának üdvösségünkre és halálunk órájára vonatkozó egyetlen reménysége és erősítése. Ez az énekünk a maga egészében ékes példája a tiszta és egyértelmű keresztény tanítás és a személyes hitvallás ötvözetének. Ritka kincs, ezért érdemes a böjti időszakban, de azon kívül is istentiszteleten vagy egyéni csendességben énekelve elimádkozni! ■ Kovács László
