Evangélikus Élet, 2015. január-június (80. évfolyam, 1-26. szám)
2015-02-22 / 8. szám
t „Amikor a fő liturgusként szolgáló Munib Younan szentföldi evangélikus püspök, a Lutheránus Világszövetség elnöke átnyújtja Urmas Viilmának a szolgálatát jelképező pásztorbotot, az új érsek egy csöppet elbizonytalanodik.” Égtájoló 3. oldal „Minden gondjukat és döntésüket Isten elé tenni, minden erejükkel leküzdeni az akadályokat, minden pillanatban hűségesnek maradni, és a rosszat ugyanúgy elfogadni, mint a jót - a hallgatók ezekre kaptak szépséges, vidám, megható példákat.” Jancsi és Júlia igaz meséi w 4■ oldal „Ez év január í-jétől tehát önálló gyülekezet lett Budakeszi. Úgy készülünk, hogy február 22-én már megválasztott lelkésze és felügyelője is lesz a gyülekezetnek.” A születés pillanatai ^ 10. oldal Ne vígy minket kísértésbe! W 2. oldal Arcok - álarcok nélkül W 5. oldal Válóháló W- 5. oldal Első és utolsó fogadalom 8. oldal Mi történt az evangélikus kocsmában? 9. oldal Melléklet: ÚTITÁRS - magyar evangéliumi lap Szent és szerelmes szövetség megáldása ► A házasság hetében ismét koncerttel egybekötött áldó istentisztelet helyszíne volt február 14-én a Deák téri evangélikus templom. A központilag szervezett evangélikus program keretében immár nyolcadik alkalommal kérhettek áldást a házaspárok életükre és szerelmükre. A Bálint-napi istentiszteletet a Boyzless Voice énekei szőtték át. Az együttes repertoárjában a spirituálék és himnuszok mellett könnyűzenei feldolgozások is helyet kaptak. A zenei szolgálatban Thiago Bertoldi brazil zongoraművész is közreműködött. A házasság hete rendezvénysorozat idei arcai, dr. Tomka János főiskolai tanár, a Károli Gáspár Református Egyetem tanszékvezetője és Tomkáné Zsáry Anikó építészmérnök (képünkön) választott mottójukról, a megtartó hűség fogalmáról beszéltek bemutatkozásukban. A pestszentlőrinci Sztehlo Gábor evangélikus gimnázium diákjainak írásos kérdéseire válaszolva elmondták: azért kell beszélni a hűségről, mert - tapasztalataik szerint - körülöttünk minden a hűtlenséget erősíti. Pedig az ember nemcsak megértésre, elfogadásra vágyik, de arra is, hogy legyen, aki állhatatosan kitart mellette örömében és bánatában. A párkapcsolatban a megtartó hűség helye a házasság. Ám a baráti, közösségi kapcsolatokban és az élet számos más területén is szükségünk van a hűségre. „A hűséget Isten megelőlegezte nekünk, ezt kell továbbadnunk a társunknak, akkor is, ha épp rossz kapcsolatban vagyunk” - emlékeztetett dr. Tomka János. A házasság hetének mottójához kapcsolódott B. Pintér Márta női missziói lelkész igehirdetése. 2Tim 2,13 alapján is a hűség fogalma áll a középpontban: Isten hűséges, nem tagadja meg a szeretetét, akkor sem, ha mi hűtlenek vagyunk hozzá. Elveszett és tékozló gyermekeit is visszavárja az Atya, nem fosztja meg őket szeretetétől, ha bátran és őszintén közelítenek hozzá. A Bálint-nap és a szeretet keresztény üzenete mindenkihez szól - hangsúlyozta a lelkész Isten szeretete és hűsége tökéletes, ő megbocsát, és új életet ad. A Döbrentey Ildikó író által megfogalmazott áldásért sokan sorakoztak az oltár előtt. Nemcsak házasoknak szólt a hívás: párjukat elvesztett vagy társukat nem találó egyedülállók is részesülhettek Isten áldásában. ■ Walkó Ádám „...egyetlen batyunk.. Tegnap elővettem az ARJ-t, mert így szerettem volna megadni a módját az ünnepnek. Vágytam valamire, ami ismerős - ugyanakkor mindig új. Valamire, ami szöveg és dallam, gondolat és ritmus, szépség, varázslat, kép, álom, amely némának tűnik, ám mégis hangzik, és végül elhalkulva még sokáig odabent muzsikál. Nem nagyon kellett keresnem, többszöri költözködésem mindent felkavaró és leülepedni alig-alig képes földrengéshullámai után is kéznél van, a polcon, hogy bármikor előkaphassam, magamhoz vehessem. Bármikor és bárhol, amikor és ahol olyasfajta megnyugvásra, „magaslati pihenőre” van szükségem, amelyet a tévé, a rádió, az internet, a Facebook, semmilyen technikai csoda vagy tárgyi eszköz nem tud megadni. Csak „ők” ketten: a költészet és az anyanyelv. Az anyanyelvemen, magyarul írott versek - meg persze prózák. A „velük” eltölthető percek a nap legértékesebb pillanatai. A hárombetűs kód megfejtése ugyanis egy - csak dicséret illeti a hajdani könyvkiadói szándékot: kimondottan a fiatal olvasóknak szánt - lelki túlélő-csomagocska. Egy múlt századbeli, egész pontosan a kilencvenes évek derekán megjelent, karcsú kis kötet: ARJ- Válogatás Ady Endre, József Attila, Radnóti Miklós műveiből. Akkoriban, a közeledő századvég lázában naponta hallottuk-olvastuk a kérdést: „Mit viszel magaddal ebből a századból?” A kiadó válasza pedig ez a könyvecske volt. „Mert a századvég óhatatlanul itt van, és talán nem mindegy, mit rejtettél a tarisznyádba! Hát kérlek, vigyél magaddal!” - áll a borítón. S hogy kit vagy mit ünnepeltem? Nem, most egyik nagyszerű költőnket sem, mégis mindannyiukat. Azt a szépséget, amelyet a világon csak maroknyi ember ért meg és használ, de számu(n)kra szebb mindennél, s nincs nála fényesebb, szívfájdítóbb, gyönyörködtetőbb. Könyvtárnyi könyv, lexikonnyi szócikk foglalkozik vele, ápolása, fejlesztése, művelése, újítása komoly tudomány, s közben minden kisgyermek világra eszmélése is vele kezdődik el. Általa lehetünk igazán önmagunk. Tanulása megunhatatlan feladat, ha valóban szeretjük őt. Édes anyanyelv - édesanya-nyelv. A szívdobbanásunkkal egy talán; betiltható, de elvehetetlen: amíg élünk, a miénk. Nyelv és lélek kapcsolata megfejthetetlen, mégis minden emberi lény számára ismert titka létünknek. Nincs belőle több, s mint ilyen, a legnagyobb kincs. „A természet csak egyetlen édesanyát adott nekünk, csak egyetlen édes anyanyelvet” - mondta Kosztolányi Dezső. Amíg végigballagunk életünk útján, ott van velünk, győztes és vesztes csatáinkban, megtorpanásainkban, amint első szavunkban, úgy utolsó sóhajunkban. Ahogy Kányádi Sándor írja Apáczai című prózaversében, „egyeden batyunk botunk fegyverünk az anyanyelv” Február 21-e az anyanyelv nemzetközi napja, 2000-ben ünnepelték először. ■ Stifner-Kőháti Dorottya A mezítlábas Füller Tímea Farsang idején minden évben sok ünnepségen veszek részt. Iskolásaim, óvodásaim jelmezbáljain, melyeken mostanra szinte kivétel nélkül együtt beöltöző osztályok közös műsorát nézem meg. A gyerekek aranyosak és nagyon egyformák ilyenkor. A jelmezek között kevés már a meglepő, az igazán ötletes. Ilyen világot élünk, tudom. Sok a feladat, kevés az idő, a szülők rohannak, a gyerekek többsége sem varrogatással tölti a szabad idejét. Maradnak az egyenjelmezek. Gyorsan-gyorsan, kölcsönzőből, vagy valamit hamarjában, ami már eleve készen van mindenkinek. Nagy egyformaságok sorakoznak a színpadon, közös produkciók, természetesen közösségépítő hatásukkal együtt. Közösségépítésre pedig nagy szükség is van, mert a másik, ami feltűnően kiveszőben van, az a gyerek fellépésén részt vevő szülő, család. Nem ítélkezem emiatt, inkább sajnálom, hogy így alakulnak a dolgok. Nekem még ott ült a színpad előtt anyukám és apukám, biztató mosollyal jelezve, hogy drukkolnak. Jó volt odasandítani rájuk. Erőt és bátorságot adott a jelenlétük. Ezért hiszem azt, hogy az elfoglaltságaik vagy értékrendjük miatt távol maradó szülők hiányoznak ezeken az alkalmakon. A gyerekek vonulnak, előadnak, és nem tudnak mit kezdeni magukkal. Nincs kivel megosztani az örömöt, a sikert vagy a kudarcot. Nincs ott anya vagy apa tükröt tartó tekintete. A bólintás, az elismerés, a figyelem, amely azt jelenti: fontos vagy, itt vagyok, veled vagyok, látlak! Pedig micsoda pillanatok adódnak! Valóságos csodák esnek meg, mint éppen előző szombaton egy kis szórványgyülekezet iskolai farsangján. A faluház színpadán egymást váltották a kis egyforma, pörgő-forgó építőkockák, táncoló mesehősök, vagány ugrándozó, farmeros, kockás inges szereplők. Minden műsorszám nagy tapsot kapott, majd beleszakadt a tanári kar apraja-nagyja. És akkor megláttam a mezítlábast. Először csak a lábait. Kikerekedtek a szemeim. Ha nem fagyott is farkasordítóan, mégiscsak tél van. Ki ez a gyerek, akit így elengedtek? Aztán ahogy haladt felfelé a pillantásom, csak még jobban leesett az állam. Gyönyörű, tiszta tekintetű, fényes hajú, sudár leányka állt előttem tetőtől talpig cigány népviseletben. Mosolygott, mint aki ajándékot készül átadni. Először rá sem ismertem, pedig régóta követem ennek a gyereknek az életét. Évek óta ismerem. Látogattam már a családját, tudom, honnan jön, miért olyan, amilyen. Sokgyerekes családból, nehéz körülmények közül, nem túl jó képességekkel. Régóta nyesegetem, terelgetem, és nem hagyom rá minden szavát, tettét, valahogy mégis mély szeretet alakult ki közöttünk az évek során. Olyan hittanos lett, aki - reménységem szerűit - már valami kis igemagot nevelget a szívében. Ezen a településen csak négy osztály van az iskolában. Ha minden a maga rendjén megy, már régen nem járhatna ide, ám a helyzet úgy hozta, hogy még mindig alsó tagozatosként - velünk farsangol. Mi több, készült is. Pontosabban készültek. Összeálltak néhányan, megbeszélték, elpróbálták az elmúlt hetekben többször is a műsorukat, aztán valahogy senki más nem jött el rajta kívül. Talán ő is tétovázott. Egy cigány lány cigány lánynak öltözve cigány táncokat táncol. Érdekes ez? Figyelemre méltó? Vagy nevetséges? Nem lehetett egyszerű kérdés. Végül mégis elhatározta magát. A haját megmosta, hullámosra fésülte. A hétköznapi ruhát ünneplőre cserélte: a blúza színes, a szoknyája tarka virágos, a nyakában gyöngyös kendő, a karján meg az a karkötő, amelyet együtt készítettünk egy hittanon. Színben éppen illik az összeállításhoz. Ott állt hát a mezítlábas a színpadon, teljes díszben, arcán ünnepélyes mosollyal. Két kezét kecsesen emeli fel, a zenére libben a szoknyája, piciket lép, szaporán fordul, minden mozdulata a helyén van. Mind döbbenten bámuljuk, aztán önfeledt, fergeteges taps tör ki, végigkísérve a színpadon egymagában táncoló mezítlábas lány gyönyörű műsorát. Villognak a vakuk, és felállnak az emberek. A kislány fürdik a sikerben, ragyog az arca, mosolyog a szeme. Alig hagyjuk lejönni a színpadról a tánc végén, olyan nagy az ünneplés. Aztán mégis lesétál a kis falépcsőkön, és leül egy padra, mindenkitől elhúzódva - egyedül. Egy pillanatra az egyetlen cigány kislány osztályba illeszkedéséről szóló döbbenetes gyerekkönyv, Az utolsó padban jut eszembe. De itt most egészen más a helyzet. A teremben rengeteg cigány gyerek van. Nem ebben van a hiba. A családtagjai nincsenek itt. Az övéi közül senki sem látta a sikerét. Sem a szülei, sem a testvérei. Talán igaz sem volt... Ketten indulunk el felé a napközis tanárnővel. Egyszerre ereszkedünk le mellé az alacsony padra. Átfogjuk a vállát, megcsodáljuk a ruháját, kimondjuk, micsoda remek tánc volt, és milyen bátor dologinak tartjuk, hogy egyedül is kiállt előadni. Megdicsérjük, milyen csinos ma, és őszintén örülünk, hogy ilyen sikere volt. A kislány felragyog. Valahogy egyetlen csúnya szó sem hagyja el a száját, úgy viselkedik, mint egy igazi primadonna. Méltósága van, mosolyog, és mindentudóan hallgat. A cipőjét nem hajlandó még fölvenni, mert az nem lenne „autentikus” (ahogy tőlünk hallotta), de nem is fázik. Belülről jólesően melengeti valami. Talán a szeretet...
