Evangélikus Élet, 2015. január-június (80. évfolyam, 1-26. szám)

2015-02-15 / 7. szám

Evangélikus Élet élő víz 2015. február 15. »> 11 „Isten igéje kapcsolja össze hatvanéves házaséletünket” Isten iránti hálával gondolunk az elmúlt hat évtizedre: hogyan kötöt­tünk házasságot, és ebben milyen szerepe volt Isten igéjének. Örömmel tölt el bennünket, hogy Isten gyerme­keiként találkozhattunk egymással a mözsi bibliaórákon. Bizonyságtéte­leink lelki vágyódást ébresztettek bennünk egymás iránt. Úgy gon­doltuk, jó lenne megismerkednünk, mert szükségét éreztük, hogy le­gyen lelki társunk. A bibliaórák ve­zetője, Bállá Rebeka diakonissza testvér féltő szeretettel figyelte mind­kettőnk lelki életét, és arra figyelmez­tetett: ne mi keressünk társat, hanem az Úrtól kérjünk, és azt fogadjuk el. Nemsokára megszületett az elha­tározás: elindulunk az ismerkedés út­ján. Mivel egy ideig még földi távol­ság választott el bennünket (én a pá­pai tanítóképzőben tanultam), leve­lezés útján kezdtünk ismerkedni. Leveleinket mindig lelki tartalommal töltöttük meg. Örömmel számoltunk be a naponként kapott aranymondá­sainkról, áldásaikról, lelki tapaszta­latainkról. Mindketten rendszeresen jártunk bibliaórákra. Ez komoly erő­forrást jelentett számunkra, s az ott kapott áldásokról beszámoltunk egymásnak. Ezek lelkileg közelebb hoztak bennünket egymáshoz. Később már Szegeden tanultunk mindketten, s a szegedi egyetemi bibliaórákra jártunk. így gyakran volt lehetőségünk beszélgetni ar­ról, hogy Isten szerint való-e a kap­csolatunk. Isten igéje világossá tette előttünk, hogy az ő útmutatása szerint kell is­merkednünk, a jövőnket tervez­nünk. Szívünkben ott hangzott a Hozsánna 3. számú éneke, a Bibli­ád, ha felnyitod: „E drága könyv tü­kör neked, / Megláthatod te szíve­det: / Oly szennyes az, s oly elve­szett, / De Jézus által új lehet.” Ezért őszintén vizsgáltuk meg Jézussal való kapcsolatunkat. Tudtuk, hogy együttes életünk csak ővele lehet tiszta és áldott. Tisztázódott Jézus­hoz való viszonyunk, és ez lehetősé­get adott a közös gondolkodásra, a jövőnk tervezésére. Megismerve egymás lelki életét, meggyőződtünk arról, hogy egyfor­mán gondolkodunk lelki dolgokról, közös a Jézussal való kapcsolatunk. Csak ezt követően döntöttünk, hogy az Úr útján járva kötjük össze életün­ket. E döntésünkhöz nemcsak Isten áldását, de a hívő szülők örömteli be­leegyezését is elnyertük. Az Úr előtti felelősséggel megtör­tént az eljegyzés. Boldogan adtunk hálát a mi Urunknak, hogy összeho­zott bennünket. A jegyesség viszont komoly próba­tételt jelentett, különösen akkor, amikor egy évig távol kellett lennünk egymástól. Én már középiskolai ta­nárként dolgoztam egy dunántúli gimnáziumban, leendő feleségemnek pedig Szegeden még be kellett fejez­nie főiskolai tanulmányait. Ez idő alatt különösen fontos volt számunk­ra az ige összekapcsoló, erősítő ere­je. Megőrzött leveleink igazolják, hogy e távoliét alatt is erősíteni tud­tak bennünket az Úrtól kapott bib­liai igéink, amelyek gyakran teljesen megegyeztek. Isten megőrző kegyelme így készí­tett fel bennünket a házasságkötés­re, amely az Úr által megáldott, cso­dálatos és különleges eseménye volt életünknek. Erre a legszűkebb csalá­di körben került sor, de lelki testvé­reinket értesítettük készülő házasság­­kötésünkről. Levelünkben ezt írtuk: „Szeretnénk, ha összekapcsolt éle­tünk Istennek szentelt élet lehetne, hogy tudnánk sugározni az ő szere­tetét az emberek felé. Szeretnénk egész életünkkel az ő dicsőségét szolgálni.” Valamennyi levelünkre kaptunk választ, melyek csodálatos lelkierőt sugároztak felénk. Szinte egyöntetű­en azt fejezték ki: „Legyen boldog, ör­vendező az életutatok, és igazán Is­ten dicsőségét szolgálja!” Milyen csodálatosak az Úrnak útjai! Annyi vigyázó szem kísérte készülő egybe­kelésünket. A láthatatlan imaközös­ségek tizenhárom helyen, Somorjá­­tól Debrecenig imádsággal kísérték fogadalomtételünket. Mindezek ar­ról győztek meg bennünket, hogy iga­zán az Úrtól van házasságkötésünk. Szegeden, a Honvéd téri templom­ban álltunk oltár elé 1955. február 21- én. Ünnepi fogadalomtételünknek hívő egyetemista testvéreink voltak a tanúi. Az útravalóul kapott igék (Ef 5,19-33) egész életutunkra megadták a programot. A több mint hat évtized gyorsan elmúlt. Ezalatt számtalanszor meg­tapasztaltuk mennyei Atyánk meg­tartó, megőrző, gyakran megbocsá­tó szeretetét. Erősítettük egymást, ha elcsüggedtünk; felemeltük egymást, ha egyikünk elesett, de mindig a mi mennyei Atyánk vigyázó szeretete kí­sérte közös életünket, szövetségün­ket. Még a problémák, a próbatéte­lek nehézségei között is éreztük, hogy ő a mi javunkat akarja. Erőfor­rásunk a naponkénti bibliaolvasás volt. Gyakran olvastunk evangéliumi könyveket is. Gyermekeinket Isten áldásaként fogadtuk őszinte örömmel, és igye­keztünk hitben felnevelni őket. A ne­héz időkben egzisztenciánk kockáz­tatása árán is vállaltuk megkereszte­­lésüket, konfirmálásukat. Mégis meg kell vallanunk: voltak erőtlenebb napjaink is, s ilyenkor áldozatok árán is lelki táplálékot kerestünk tá­volabbi gyülekezetekben. Minden hónap végén Szikszai Béni bizonyság­­tételeit, bibliamagyarázatait hallgat­tuk egy budapesti gyülekezetben. Ezek mindig megerősítették lelki életünket. Közben ünnepi alkalom volt szá­munkra a pasaréti templomban Cse­ri Kálmán lelkipásztor igeszolgálatá­val 2005-ben megtartott ötvenéves házassági jubileumunk. Kimondha­tatlan hála töltötte be szívünket, hogy örömünkben osztozott három gyermekünk és családjuk (nyolc uno­kánkkal), testvéri rokonságunk és a még élő hívő tanúnk, összesen hu­szonöt fő. Örömmel énekeltük 264. zsoltárunkat, mert bizonyosan tud­tuk, hogy az Úr mindent oly szépen intézett. Sasszárnyon hordozott, ve­zérelt, és bajunkban védett, áldását mindenben érezhettük. Az igeszol­gálat során Péld 17,17 adott útmuta­tót további életutunkra. Testvéreink a 139. hallelujaénekkel biztattak: „Mindig velem, Uram, mindig velem, / Még ha nem láthat is gyarló sze­mem.” Végül a 462. zsoltár fogalmaz­ta meg kérésünket: „Csak vezess, Uram, végig, és fogd kezem, / Míg boldogan a célhoz elérkezem.” Legyen áldott a mi Urunk, akinek védőszárnyai alatt folytathattuk a következő évtizedben is együttes életutunkat a megújított fogadalom­tételünknek megfelelően, szívünkbe zárva az igét: „Bízzatok az Úrban örökké, mert az Úrban, Jehovában örök kőszálunk van" (Ézs 26,4; Káro­­li-ford.) Ezen a kőszálon maradva sze­retnénk továbbra is az ő dicsőségére élni. Isten legyen segítségünkre! ■ SzencziLászló és Szenczi Lászlóné Sokkal könnyebb megtartani ügyfeleinket, mint újakat szerezni Sok üzleti vezető szívesen vadászik új ügyfelekre. Meglehet, vonzó a zsákmányszerzés élménye, az új le­hetőségek felismerésének izgalma. Si­kerélmény fakad a versenytárs ügy­felének elcsábításából is. Mindez különösen a versengést kedvelőket sarkallhatja. Nyilvánvaló, hogy a növekedéshez szükség van új ügyfelekre. Olykor bő­víteni tudjuk a forgalmat a meglévők körében, de jelentős növekedést ál­talában a vásárlói kör bővítése hoz. Óvatosnak kell azonban lennünk. Ha figyelmünket az új ügyfelekre össz­pontosítjuk, eközben elhanyagol­hatjuk meglévő vevőinket, megren­delőinket. Könnyű lélekkel vehetjük biztosra, hogy hűséges vásárlóink kitartanak mellettünk. Végül is éveken át foglal­koztunk velük. Miért is hagynának el bennünket? Ezzel a hozzáállással azonban nemcsak kiszolgálásuk szín­vonalának csökkenését kockáztat­juk, hanem arról is megfeledkezhe­tünk, hogy más „vadászok” a mi ügy­feleinket cserkészhetik be, miköz­ben mi az övéiket környékezzük meg. Régi piaci és forgalmazási tapasz­talat szerint könnyebb megtartani a meglévő, elégedett vásárlókat, mint újakat találni. Az adományozó ügy­felek hozzájárulásaitól függő, nonpro­fit vállalkozások például tudják, hogy sokkal könnyebb olyan támogatóra hagyatkozni, aki a küldetés iránt már elköteleződött, mint újakat rá­venni a támogatásra. Ezzel újabb kérdés merül fel: kik a vevőink? Akadnak szervezetek, ame­lyek nem csak azokat tekintik vásár­lóknak, akik terméket vagy szolgál­tatást vesznek. Számukra vásárló a munkatárs és a beszállító is. Más szó­val mindenki, akinek szerepe van a vállalkozás sikerében. Ez jó üzleti gyakorlat, de sáfárko­dó tevékenységünk eleme is. Ha Is­ten megáldott jó ügyfelekkel, elvár­ja, hogy értékeljük őket, és viseljük gondjukat is. Jézus mondta: „Sze­resd... felebarátodat, mint maga­dat” (Lk 10,27) Más szóval: úgy bán­junk felebarátainkkal - ügyfeleinkkel -, ahogy szeretnénk, hogy velünk bánjanak. Hogyan érhetjük ezt el? íme, néhány bibliai tanács! Figyeljünk a ránk bízottak igénye­ire. Ha túlzottan az új üzletek megkö­tésére összpontosítunk, elmulaszt­hatjuk meglévő ügyfeleink lényeges igényeinek felismerését. „Ismerd meg juhaidat egyenként, törődj gondosan a nyájakkal, mert a kincs nem marad meg örökké, sem az ékszer nemzedék­ről nemzedékre!” (Péld 27,23-24) Ne éljünk vissza a belénk vetett bizalommal. Ha egy ügyfelet alábe­csülnek vagy elhanyagolnak, mellő­­zöttnek érezheti magát, és a verseny­társak elcsábíthatják. „Ti hagytátok, hogy elszéledjen és szétszóródjon a nyájam, nem vigyáztatok rá. De én számon kérem tőletek gaztetteiteket - így szól az Úr!’ (Jer 23,2) Képzeljük magunkat az ügyfél helyébe. Természetesen mi is ügyfe­lek vagyunk más vállalkozások számá­ra. Mit éreznénk, ha alkalmasint mel­lőznének vagy háttérbe szorítanának bennünket új ügyfelekkel szemben? Ezért mondja Jézus követőinek: „Amit tehát szeretnétek, hogy az emberek ve­letek cselekedjenek, ti is ugyanazt cse­­lekedjétek velük, mert ez a törvény, és ezt tanítják a próféták” (Mt 7,12) ■ Rick Boxx Forrás: Monday Manna HETI LJTRAVALÓ Jézus így szólt a tanítványokhoz: „íme, felmegyünk Jeruzsálembe, és be­teljesedik mindaz, amit a próféták az Emberfiáról megírtak.” (Lk 18,31) Ötvened hetében az Útmutató reggeli s heti igéi felszólítanak, hogy böjtelő­­ben jussunk el lelki vakságunkból Isten műveinek látására, amelyek nagyok és csodálatosak (lásd Jel 15,3). Ehhez kérhetünk isteni bölcsességet (lásd Jak 1,5- 6), s a szent írások is bölccsé tehetnek (lásd 2Tim 3,15). „Áldott legyen az Úr neve örökkön-örökké, mert övé a bölcsesség és az erő.” (Dán 2,20; LK) Kérhet­jük is: Esto mihi!„Légy erős kősziklám, erős váram, segíts rajtam!” (Zsolt 31,3) „Kezedre bízom lelkemet, te váltasz meg engem, Uram, hűséges Isten.” (GyLK 691,6) Jézus a tanítványainak szólt először nyíltan szenvedéséről, haláláról és feltámadásáról, s a sokaságot hívta: „Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét, és kövessen engem!” (Mk 8,34) Luther szerint: „Ész, test s vér képtelen megérteni vagy felfogni, miért kellett a Krisztusnak meg­­feszíttetnie. Bizony, hatalmas és csodálatos dolog, hogy az Emberfia önként, jószántából keresztre megy értünk, betölteni az írásokat. Titok ez, s az is ma­rad.” íme, a nyílt titok: „Isten szeretet” (íjn 4,8; lásd íjn 4,9-10). Pál szerint: „A szeretet soha el nem múlik. (...) Most azért megmarad a hit, a remény, a szere­tet, e három; ezek közül pedig a legnagyobb a szeretet’.’ (íKor 13,8.13) Az Úr Jé­zus ítéletet mond Jeruzsálem felett: „Jeruzsálem, Jeruzsálem..., hányszor akartam összegyűjteni gyermekeidet..., de nem akartátok! íme, elhagyottá lesz a ti házatok’.’ (Lk 13,34-35) Húshagyókedden Jézus így tanít a böjtről: „Kíván­hatjátok-e a násznéptől, hogy böjtöljön, amíg velük van a vőlegény? De jönnek majd napok, amikor elvétetik tőlük a vőlegény, akkor azokban a napokban böj­tölnifognak’.’ (Lk 5,34-35) S hamvazószerdán, a negyven hétköznapi böjt kez­detén Jézusunk ünnepivé minősíti e napokat: „Te pedig ha böjtölsz, kend meg a fejedet, és mosd meg az arcodat, hogy böjtölésedet ne az emberek lássák, ha­nem Atyád, aki rejtve van; a te Atyád... megjutalmaz téged” - akár nyilváno­san is! És mennyei kincsek gyűjtésére ösztönöz: „Mert ahol a te kincsed van, ott lesz a te szíved is’.’ (Mt 6,17-18.21) íme, a Seregek Ura szerint való böjt: „.. .sze­retettel és irgalmasan bánjatok egymással! ...ne tervezzetek egymás ellen ma­gatokban semmi rosszat!” (Zak 7,9.10) Nem csak a zsidók kérdik Jézustól: „Ki vagy te?”Ő egylényegű az Atyával; válasza a hittel van összekapcsolva, s önki­jelentése az Úristen kinyilatkoztatásával (lásd Ézs 43,10-13) azonos: „...ha nem hiszitek, hogy én vagyok, meghaltok bűneitekben. (...) Amikor felemelitek az Em­berfiát, akkor tudjátok meg hogy én vagyok... Amikor ezeket mondta, sokan hit­tek benne’.’ (Jn 8,25.24.28.30) Bélsaccar király lakomáján bálványimádás és is­tenkáromlás folyt, ezért a felséges Isten felíratta ítéletét a falra: „méné méné te­kéi ú-parszín” (Dán 5,25). S ez Dániel megfejtése: Isten megmért, könnyűnek talált, számba vette s felosztotta királyságod. „Mérlegeden, örök Urunk, / Mind könnyűnek találtatunk...” (EÉ 524,2) ■ Garai András

Next

/
Thumbnails
Contents