Evangélikus Élet, 2015. január-június (80. évfolyam, 1-26. szám)

2015-02-15 / 7. szám

Evangélikus Élet KRÓNIKA 2015. február 15. » 9 „Hiába menekülsz, hiába futsz” Hetven éve tetőzött a magyarfőváros kálváriája ► Drégely várának ostroma és a szigetvári kitörés után a magyar történelem egyik legvéresebb és legkilátás­­talanabb ütközete vette kezdetét hetven évvel ezelőtt, február 11-én. A budai Várban rekedt német és ma­gyar katonák nem akarták letenni a fegyvert a Vörös Hadsereg előtt, és a Bécsi kapu téri evangélikus temp­lom előtt gyülekeztek. A katonákhoz több ezer civil, feltehetően a budavári evangélikus gyülekezet nagy ré­sze is csatlakozott. Az evangélikusok többsége német származású volt, így ők sem remélhettek kegyelmet a szovjet hódítóktól. A kitörés helyszíne valóságos mészárszékké változott, a becslések szerinti negyvenezer katonából csupán hétszáznyolcvanöt érte el a Mány körüli német vonalakat. A budapesti ostrom tragikus zárófejezetét évtizedekig nem kutatták a történészek, a halottak ma is a Széli Kálmán téren, a Szilágyi Erzsébet fasorban és a budai hegyekben rejtőznek a föld alatt. A BUDAI VÁR VÉDERŐINEK KITÖRÉSI KÍSÉRLETE 1945. FEBRUÁR 11-én 20h A NOJt T fS MAOyAR öftSÉG MftAHCSNÖKAt fÖ#»' ZStm*H A/ 01 ASZ • MSOfí y MAJD A WDAKfSZ* U*0N otrx úmóOÁfío* csatornán nrsznn a oolyaí k*(/SZaki akadémia NM AHAAfÁK flittNt A WOAl MC0VEKC ?, Of fi VKffHtlT oónMft* utur 1 m /near st ts un ?#*> fö AZ ilLthStO MfGSfUWSlTÖ TUZiMN ftCSfTT A budapesti ostromról nagyon kevés magyar és német levéltári dokumen­tum maradt fenn. A korabeli hivata­los iratok nagy része tűz martaléka lett, vagy eltűnt, a hadosztályok hadi­naplói közül például egyetlenegyet is­mer az utókor, melyet a Gellért Szál­ló pincéjében ástak el. A hadinaplót ezután még több mint négy évtizeden át rejtegették megőrzői, csak 1986-ban került a Hadtörténeti Intézet és Mú­zeum levéltárába. Ungváry Krisztián történész hi­­ánypódó monográfiája is csupán 1998- ban jelent meg Budapest ostroma címmel, amely az első átfogó, tudomá­nyos feldolgozása volt a II. világhábo­rú egyik leghosszabb városostromá­nak. A Duna Tv Hagyaték című heti műsora is feldolgozta a magyar fővá­ros kálváriáját, Állva meghalni címmel. Fővárosunkban ötvenkét napig, Var­sóban hatvan napig, Breslauban (régen Boroszló, ma Wroclaw, Lengyelor­szág) hetvenhét napig folytak utcai harcok. Berlin viszont két hét alatt el­esett, a többi európai főváros pedig nem is vált hadszíntérré. Közel húszezer bu­dapesti lakos vesztette életét, az ostrom minden harmadik halottja civil volt. Sztálin már november elején el akarta foglalni a magyar fővárost, hogy a Vörös Hadsereg minél hama­rabb elérje Bécset. Már október 29-én parancsba adta Malinovszkij marsall­nak, hogy menetből, vagyis minden előkészület nélkül foglalja el Budapes­tet. A támadás Budapest előterében megakadt, a szovjeteknek az ostrom kezdetéig, december 26-ig még három nagy rohamot kellett indítaniuk, hogy a várost bekerítsék. Hitler a fővárost erőddé nyilvánította (Festung Buda­pest), szigorúan megtiltva a feladását. Január 18-án esett el a pesti hídfő, a szovjetek a Margitszigeten keresztül ja­nuár 28-án kezdték meg a budai offen­­zívát. A védelmi vonal nem alkotott összefüggő frontot, hanem inkább támpontszerűen harcoltak a védők felaprózódott csoportjai, házról ház­ra, emeletről emeletre. Február 11- ére a Vámegyed és a Víziváros volt már csupán német-magyar kézen. Az ostrom utolsó és legvéresebb szakasza a kitörési kísérlet volt. A né­met haderők budapesti parancsnoka, Karl Pfeffer-Wildenbruch SS-tábornok belátva, hogy a további védekezésre nincs mód, elrendelte a kitörést. A terv szerint a bekerített csapatok a Budai­hegységen keresztül vágták volna át magukat a harminc-harmincöt kilo­méterre (Mány-Zsámbék-Tínnye tér­ségében) húzódó német vonalakig. Kari Pfeffer-Wildenbruch a művelet előtt két órával, 17.50-kor jelentette rá­dióján a következőket: „Élelmisze­rünket felhasználtuk, az utolsó töltény a csőre töltve. Budapest védői, választ­hatunk a kapituláció vagy a harc nél­küli lemészárlás között. Az utolsó harcképes német részekkel, honvédek­kel és nyilaskeresztesekkel együtt of­fenzív módon új harci és ellátási bázist keresek. Február 11-én a sötétedés beálltával kitörök. Kérem felvételün­ket Szomor-Máriahalom térségében. Fényjelzés: kétszer zöld = saját csapat. Erők: németek 23 900, ebből 9600 se­besült, magyarok 20 000, ebből 2000 sebesült, civilek 80 000-100 000.” Az üzenet után összetörte a rádiót, nehogy parancsban megtiltsák neki a kitörést. A nehézfegyverzetet és a gépkocsikat is használhatatlanná tet­ték. A Budapesten rekedt magyar csapatok parancsnoka, Hindy Iván vezérezredes is elküldte utolsó rádió­üzenetét: „A királyi palota kiégett romjai között körülzárt bennünket az ellenség. Elegendő élelmünk és vi­zünk hetek óta nincs. Sorsunkat az Is­tenre bíztuk. Ha túlélitek ezt a poklot, gondoskodjatok hozzátartozóinkról!” A kitörés terve azonban nem érte váratlanul a szovjet csapatokat, a né­met katonaság a háború folyamán nagyon ritkán tette le a fegyvert. Az oroszok is számítottak az akcióra, mert az utolsó napokban evakuálták a lakosságot a Széli Kálmán tér köze­lében fekvő utcákból. Egyes visszaem­­lékezők szerint a nap folyamán a szov­jetek hangszórókból jól hallhatóan Karády Katalin Hiába menekülsz, hi­ába futsz című slágerét játszották, néha meg magyar nyelven a „tudjuk, hogy jönni fogtok, már várunk benne­teket” szöveg hallatszott. A német és magyar harccsoportok a Bécsi kapunál és a Mária téren gyü­lekeztek. A katonák mellett több ezer civil is összezsúfolódva várta a kijutást. Már akkor gránát- és aknaeső hullt a tömegre, az evangélikus templom előtt százával feküdtek a halottak, minden bizonnyal az evangélikus gyü­lekezet is nagy emberáldozátokat szenvedett. A védők az Ostrom utcán ereszked­tek le a Széna térre, hogy onnan az Olasz (ma Szilágyi Erzsébet) fasoron keresztül folytassák a menekülést a né­met vonalakig. A Széli Kálmán tér nap­pali fényben úszott a szovjetek világí­tórakétáitól, és a környező házakból géppuskatűz fogadta a kitörők első cso­portját. Az akció egyik résztvevő­jének, Szántay Lajosnak (Egyetemi rohamzászlóalj) a visszaemlékezése szerint a holttestekből percek alatt ak­kora halom keletkezett, hogy csak pallódeszkák lefektetésével tudtak át­jutni rajta. A kitörési kísérlet első fél órája tel­jes pánikot idézett elő a német és a magyar katonák körében. Az akció irányíthatatlanná vált, az emberek ösztöneiknek engedelmeskedve hol lefeküdtek, hol nekirohantak a gép­puskák tüzének. A kitörők azonban a szovjet katonákat is sokkolták, akik azt tapasztalták, hogy a rohamozok veszteségeikkel nem törődve, „min­den vagy semmi" alapon rohannak a tűzvonalba. Február 12-én reggel a sűrű ködöt ki­használva a megmaradt katonák és ci­vilek két fő irányban haladtak tovább: egyrészt a Hármashatár-hegyen ke­resztül a Nagy-Szénás és Solymár irá­nyába, másrészt a Szabadság-hegyen keresztül Budakeszi irányába. A me­nekülők több kisebb és nagyobb (két­­három ezres) csoportban haladtak. A kitörés tehát annyiból sikerrel járt, hogy mintegy tizenhatezer fő kijutott a várost körülvevő hegyekbe. A szov­jetek hajtóvadászatban üldözték őket, a zsámbéki fennsíkon a menetoszlo­pok könnyű prédának bizonyultak. Az elfogottaknak nem kegyelmeztek, az erdőkben százával feküdtek feltartott kézzel a kivégzettek. Az akció katonai szempontból tel­jes kudarcnak tekinthető, a német vo­nalakat elérő katonák számát a szakiro­dalom mindössze hétszáznyolcvanöt főben állapítja meg. A többiek meghal­tak, hadifogságba kerültek, eltűntek. Mintegy négyezer katona sorsa a mai napig ismereüen. Szondi György és Zrínyi Miklós példáját nem követték a német és magyar parancsnokok. Pfeffer-Wil­denbruch, Hindy és a velük tartó tisz­tek a Vár kazamatáin keresztül próbál­tak a szovjet vonal mögé kerülni. Azonban a Vörös Hadsereg erről az út­vonalról is tudomást szerzett, és vár­ták őket. Az Ördög-árok csatornájá­ban menekülő német és magyar főpa­rancsnokság rövid tűzharc után meg­adta magát, és fogságba esett. Pfeffer- Wildenbruchot a szovjetek huszonöt év kényszermunkára ítélték, de 1955- ben visszaengedték a Német Szövet­ségi Köztársaságba. Hindyt a Népbí­róság 1946-ban halálra ítélte és fel­akasztatta. A kitörésben nem vett részt a védő­sereg egésze, a Várban több okból is visszamaradtak emberek. Voltak ala­kulatok, amelyek nem értesültek a kitörési parancsról, sokan pedig szán­dékosan maradtak, mert biztosak vol­tak az akció kudarcában. Létszámuk vi­szont nem lehetett több ötezer főnél. Több ezer súlyos sebesült az alagútban, a német katonai sziklakórházban (az úgynevezett Lazarettben, melyet a polgári Sziklakórházból alakítottak ki), a nemzeti bank pincéjében várta sorsa beteljesülését. A vezető főorvos és a személyzet elmenekült, a sérültek közül sokan öngyilkosok lettek. Az oroszok a kórház felszámolását végül a sebesültek legyilkolásával (többnyi­re lángszórókkal) és a kórház felgyúj­tásával intézték el. Konkoly-Thege Aladár orvos zász­lós emlékiratai szerint a kórházban po­koli állapotok uralkodtak: „A déli ol­dalon sötéten tátongó bejárat a vár alat­ti pincékbe vezetett, ahol német hadi­kórház volt. Sovány, fáradt kinézésű német orvos jön elő, két egészségügyi katonával. Embereivel csak a halottak elszállítását tudja végezni, más keze­lés itt nincs. (...) A levegő sűrű, fojtó. Genny, vér, rothadás, ürülék, veríték, vizelet, dohányfüst, puskaporszag ke­veredik tömör bűzzé. Ellepi a folyosót, émelyítő, kibírhatatlan. Zseblámpánk fénye képeket szakít ki a homályból. A folyosó két oldalán hosszú sorokban fekszenek a sebesültek fapriccseken, köztük emeletesek is vannak, de sokak­nak a puszta beton jutott. Legtöbben egyenruhában, szíjakkal, lehet, hogy nem üres az oldalfegyver tokja, kézi­gránát is akadhat a zsebekben. (...) Lő­szer maradhatott náluk, mert robba­nások is hallatszanak. (...) Nyögések, sóhajok, alig érthető német panaszsza­vak, imádság, káromkodástöredékek. Dante szépen faragott sorai sterilek eh­hez a pokolhoz képest.” A Széli Kálmán téren, a János-kór­­ház bejárata előtt, a Vérhalom téren és még sok budai utcán és téren méteres halmokba gyűjtötték a holttesteket. Sokakat a lánctalpas harckocsik tapos­tak halálra, néhol véres massza terült el az utcákon. A halottak nagy részét tö­megsírba temették; többségüket a mai napig sem azonosították vagy exhumál­ták. A kitörésben többen haltak meg, mint az ardenneki csata összes német, angol és amerikai áldozata. Buda útjai és parkjai máig ismeretlen halottak sír­helyei, a Széli Kálmán tér nemrég elkez­dett átépítésekor is találtak emberi maradványokat a munkások. Budapest német-magyar védősere­ge több mint száz napon keresztül két hadseregnyi szovjet erőt kötött le. Budapest védőinek is köszönhető, hogy a szovjet csapatok végül csak az Elba folyóig jutottak, és nem teljesít­hették Sztálin akaratát, hogy I. Sándor cár hadai után a Vörös Hadsereg is be­vonuljon Párizsba. ■ WalkóÁdám iebr. 11./Vasárnap. Délelőtt a barlangban istentiszteletet tart Anna testvér. Sok belövés,géjppuak® ropogás iialiik mx elég közelről. Délután -nagy sikoltás hslíik a felső óvóhelyről - 'Szegény Eegedüs Margit rosszul leit/ epilepsziás görcsöket kapott/ ajii a sok kiaerüléé Követkéz ténye. 5 tep egymásután virrasz­tóit és viaskodott a nagy beteg•magárral,ti folyton félre­beszélt és állandóan rendelkezett, 'őst helyette unna testvér jött le virrasztani,hagar ne»i kis rémületére,oert bizony Anna ézigoru apolo.---- hate különös hírek jöttek.Az udvaron lévő "Lázár* tun.” hirtelen 'elköltözőt t. A 3C-iO seöesuTCeT; Jlnt utóDb értssuitunícjátiioraták >.z "71 Le talány-h iv-H- alatt lévő pincébe as ott a többi sebesültekkel együtt sorsukra ■trCgrtakT.A Várban lévő' récétek, rinuy klrohanáors. Ka-gülsgk; állítólag "szabod az ut"Budakeszi felé,ahol felmentő sereget-90 -vártuk, ügy számítjuk 10-15 ka-t kellene át vágni, hogy a 2 csapat egyesüljön.áint reggel éresültüak,ll-kor indult neki egyik csoport és hajnali 5 órakor a másak.Bonéi, megfelelően az egész éjszaka rémes lövöldözéstél volt hangos.Alig aludtunk valamit. 1945- február n-i bejegyzés Bagár Iván budavári segédlelkész naplójából

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents