Evangélikus Élet, 2015. január-június (80. évfolyam, 1-26. szám)

2015-01-04 / 1. szám

evangélikus hetilap ♦ www.evangelikuselet.hu 80. évfolyam, 1. szám ■ 2015. január 4. ■ Az esztendő első vasárnapja Ára: 275 Ft „Milyen jó, hogy a keresztyén életben eleve nem is kell mást várni, mint azt, hogy ha valaki tiszta szívből hisz Istenben, bízik a Krisztus által megszerzett kegyelemben, és odaadóan szolgálja az evangélium ügyét, akkor annál több akadállyal, áskálódással, rosszindulattal és az ezekkel járó kellemetlenséggel kell szembenéznie!” Az esztendő első vasárnapja !► 2. oldal „Vajon mi lett volna, ha a keleti bölcsek mégis Jeruzsálemben maradnak? Ha végül nem igazítják útba őket a nyugati bölcsek: Izráel írástudói? Mi­re mentek volna intellektusukkal, csillagászati számításaikkal, ha nem kap­nak az írásból útmutatást? És mi lett volna, ha néhány írástudó emléke­iben nem sejlik föl a régi mikeási ígéret?” Vízkereszt ünnepe !► 11. oldal Amikor mennyé változik a pokol... !► 3. oldal Találkozni a jászolnál W- 4■ oldal Lebombázott budai templomok W- 5. oldal Vízkereszt - a külmisszió ünnepe w 13. oldal Szilveszteri görbe tükör ^ 14. oldal EvÉlet-naptár » 8-9. oldal A 2015. ÉV IGÉJE: „Fogadjátok be egymást, ahogyan Krisztus is befogadott titeket Isten dicsőségére Hogyan? Ahogyan... A 2015-ös esztendő igéje valódi „lózung” igazi vezérige, amely irányt, programot adhat az előttünk álló háromszázhatvanöt napra: fo-_ gadjuk be egymást! Milyen szép gondolat, kü­lönösen is így karácsony közelében, amikor annyit, de annyit hallottunk és beszéltünk a se­gítő szerétéiről, arról, hogy „jónak lenni jó”. Fi­gyelve a televíziós híradásokat, néha már szin­te az volt a benyomásom, hogy 2014-ben a kü­lönböző segélyszervezetek „rendezték” a kará­csonyt hazánkban... Félreértés ne essék, minden elismerésem azö­­ké, akik valóban mások táplálásán, megsegíté­sén fáradoztak az elmúlt hetekben. De azért szögezzük le: van abban valami megszokhatat­­lanul és megmagyarázhatatlanul nyugtalanító, hogy huszonöt évvel a rendszerváltás után, ami­kor naponta halljuk, hogy „az ország jobban tel­jesít” még mindig ott tartunk, hogy hosszú so­rok kígyóznak egy tál meleg ételért. Pedig nin­csen háború („csak” a szomszédban...), nem sújtotta semmilyen természeti csapás hazán­kat, mégis rengeteg a be nem fogadott, el nem fogadott, kallódó, vegetáló ember, akinek min­dennapi betevő kenyere, úgy tűnik, még min­dig mások, netán éppen a mi kampányszerű jó­tékonykodásunktól függ. Vajon meddig lehet, meddig szabad és meddig kell telefonos adományokból, cipős­­doboznyi alamizsnából életben tartani több­ségükben talán még életerős, munkaképes em­bereket?! Nem lehet szőnyeg alá söpörni ezt a kemény kérdést. El kell jutni a gyökerekig, feltárva a testi-lelki nyomor valódi okait. Nem kerülhetjük meg saját felelősségünket sem a szegénység elleni küzdelemben. Erre fi­gyelmeztetett Ónody-Molnár Dóra elgondol­kodtató írása éppen karácsony előtt Az egyhá­zak hallgatnak címmel [Népszabadság, 2014. december 22.). Régi rossz reflex, hogy felsőbbrendű sértő­döttséggel elengedjük a fülünk mellett az ilyen kritikus hangot. De kérdés, hogy vajon évi igénk merészen tág értelmezésébe nem fér-e bele az is, hogy meghallunk, netán megfontolunk más hangot is. S önkritikusan elgondolkodunk azon, amit a cikk utolsó bekezdésében olvas­hatunk: „Nem kétséges, hogy az egyházak számos programmal segítik a szegényeket a te­repen. Csendben, titokban, tettekkel. Az álta­luk kimondott hangos szó azonban elérhetné azt is, hogy kevesebb tettre legyen szükség. Töb­bet érne ma egy megfúrt szegényellenes tör­vény, mint holnap tíz karitatív misszió.” Lehet vitatkozni ezzel az érveléssel, de a hall­gatás egyenlő a közönyös megalkuvással. Ne feledjük: Jézus segítő szeretettel fordult az akkori társadalom peremére szorultak felé, ugyanakkor soha nem hallgatta el a hatalmat gyakorló világi és vallási vezetők és a gazdagok felelősségét... Hogyan fogadjuk be egymást? Ahogyan Jé­zus... Aki nem féltette népszerűségét, nem ke­reste a hatalmasok kegyeit, egyedül Isten dicső­ségére szólt és cselekedett mindent. Bizony, van mit tanulnunk ezen a területen is a Mestertől! Erre kaptuk a kegyelem újabb, immár 2015. esztendejét, amelyben tanítványai lehetünk! ■ Gáncs Péter 80. évfolyam - árral szemben Hahó! Van ott még valaki? Úgy értem, akad még, aki nemcsak megveszi, hanem olvassa is hetilapunkat?... Tu­dom, illetlen dolog azoknak szegezni ezt a kérdést, akik épp kezükben tartják újságunk idei első számát. Ám a nekik szóló kérdés még udvariatla­nabb: „Van ott valaki, aki nem­csak olvassa a lapot, hanem meg is vásárolja, netán elő is fi­zet rá?!” Merthogy - miként te­levíziós produktumoknál a né­zettség - sokak szemében a hit­életi sajtótermékek esetében is a példányszám a legfőbb érték­mérő. És hiába tudjuk, hogy van olyan település, ahol egyet­len (sic!) előfizetett lappéldány vándorol kézről kézre hetente, meg hogy hasonló a gyakorlat nem egy szeretetotthonunk­ban, az efféle „szorzók” a kimu­tatásokban nem értelmezhetők. Az egyházunkhoz tartozók fogyatkozásáról tanúskodó 2011. évi népszámlálási adatok is­meretében persze aligha okoz­hat bárkinek meglepetést, hogy az elmúlt években az immár matuzsálemi korba lépett Evan­gélikus Élet előfizetőinek tábo­ra sem növékedett... Bár a mé­diumok szerkesztőit gyakorta meg sem hívják egyházunk saj­tóbizottságának üléseire (?!), a médiáért felelős püspök és kö­re a központosításban, az „in­tegrációban” véli megtalálni a megoldást e munkaág „haté­konyságának növelésére” A koncepcióra ugyan még nem adta végső áldását az or­szágos presbitérium, ám a Lu­ther Kiadó égisze, illetőleg Cso­­ma Áron református lelkész igazgatása alatt lényegében már múlt év augusztusa óta „gyakorlatozik” az EISZ, azaz az Evangélikus Információs Szolgálat. Ennek „hozadéka” pillanat­nyilag még csak annyi, hogy az EvÉlet úgyszólván teljes anya­gát át kell adnunk a Fabiny Tamás püspök által megál­modott egyházi honlap szer­kesztőjének, aki azután az álta­lunk „rendelt” és gondozott cikkeket - rendszerint még a nyomtatott lapszám megjelené­se előtt - teljes terjedelmükben közzéteszi a világhálón. Hogy ez a technika mennyiben ösztönöz a nyomtatott példányok meg­vásárlására, azt talán nem ne­héz megítélni, ám ha elhisszük, hogy nem az EvÉlet elsorvasz­tása, hanem az üzenet minél szélesebb körhöz történő eljut­tatása a cél, akkor szavunk sem lehet. Legfeljebb ezt a sietséget furcsállhatjuk... Ám tegyük még félre a „ké­zi vezérléssel” a szerkesztősé­gek viszonylagos autonómiájá­nak felszámolásával kapcso­latos félelmeket, hiszen - leg­alábbis az EvÉlet esetében - a havonta ülésező szerkesztőbi­zottság és az évente „elszá­moltató” sajtóbizottság amúgy is folyamatos - és tulajdonkép­pen: igényelt - kontrollt jelent. Tetszik, nem tetszik: olykor ma már a templompadban is okostelefont szorongatnak az imára kulcsolódó kezek... Számunkra sokkal inkább az ad okot aggodalomra, hogy főként azok szorgalmazzák - egyebek mellett - az Evangélikus Élet megreformálását, akik saját bevallásuk szerint sem nagyon olvassák a lapot. Kivéve persze saját írásaikat, no meg a róluk szóló, őket közvetlenül érintő cikkeket. Amúgy viszont újsá­gunkat - az egyéb nyomtatott sajtótermékekhez hasonlóan- legfeljebb átlapozzák, átné­zik. (Tisztelet a kivételeknek és azoknak, akik legalább nem becsmérlik az általuk nem is­mert orgánumokat...) Meg kell, hogy nyugtassam (illetve: ki kell, hogy ábrándít­sam) viszont azokat, akik riad­tan (vagy épp kárörvendőn) azt hinnék, hogy ebben a jubileu­mi évfolyamot indító vezér­cikkben az illetékes (egyház)ve­­zetők ellen támad a felelős szerkesztő. Az imént leírt aggály sajnos nem valódi kritika, mert nem is igen volna védhető. Azért „saj­nos” mert a magunk részéről természetesen sajnálatos tény­ként vesszük tudomásul, hogy a nyomtatott sajtó általában is veszít(ett) vonzásából. Hiva­talosabb megfogalmazásban: a médiafogyasztási szokások­ban paradigmaváltás követke­zett be. Nem egyszerűen az internet térhódítására kell gon­dolnunk, hanem arra a szem­léletváltásra, amelynek követ­kezményeként a vizualitás lett az üdvözítő. És igen, a gyorsu­ló időből mára ,,pörgős élet” lett, amely az információkhoz való - s ehhez még csak túlter­helt egyházvezetőnek sem kell lenni - ténylegesen más vi­szonyulást hozott divatba. Minden tiszteletünk azoké, akik ellen tudnak állni a trend­nek (már csak azért is, mert túlnyomó többségük van tisz­tes korban), ám figyelmen kí­vül hagyhatjuk-e azokat, akik - a korszellemmel szinkronban- mindinkább beérik a „lát­­ványfogyasztással”? Tetszik, nem tetszik: olykor ma már a templompadban is okostele­font szorongatnak az imára kulcsolódó kezek... Hogyan is írja a zsoltáros? „Életünk ideje hetven esztendő, vagy ha több, nyolcvan eszten­dő. ..” (Zsolt 90,10) És egy heti­lapé?... Nos, amíg lesz, és ele­gendő (?) számban lesz előfize­tője a most 80. évfolyamába lé­pett Evangélikus Életnek, addig bizonyára a látványosabb dol­gokat preferáló döntéshozók is méltányolják a - ma még azért változatlanul - több ezer „nyil­vántartott” olvasó (talán nem indokolatlan) hűségét és igényét a strukturált írásokra. Ugyanakkor komoly kihí­vás, hogy nekünk az ifjabb ge­nerációkra is figyelmeznünk kell, miközben tudvalevő, hogy jelenleg már a középnemze­dékhez tartozók többségének is a digitális tartalom az úgy­szólván kizárólagos informá­cióforrása... Mára persze az is kiderült, hogy ennek előállítá­sa sem feltétlenül olcsóbb, de lesz ez még drágább is. (Hahó! Van még, aki „veszi a lapot”?) Izgalmas év(ek) elé néz tehát az egyetlen magyar nyelvű evangélikus hetilap. A jubileu­mi esztendő egy változást már­is hozott. Az országos iroda épületének tervezett felújítása miatt szerkesztőségünk is a szemközti irodaházba, az Üllői út 25. alá költözött, közös föld­szinti légtérbe egyházunk töb­bi médiumának (tévé, rádió, in­ternet) szerkesztőségével. Ese­tünkben így máris értelmet nyert az Útmutató ez évi igé­je (Róm 15,7), hiszen egyszer­re vagyunk befogadók és befo­gadottak ... (Mellesleg a „régi” szerkesztőség helyiségeiben tartott végső mustrán a szer­kesztőnek utoljára történetesen azért a könyvjelzőért sikerült lehajolnia, amelynek hátolda­lán a 2013. évi ige volt olvasha­tó: „Mert nincsen itt mara­dandó városunk.. - Zsid 13,14) Amikor 2015 első lapszámá­ban hálát adunk az Úrnak nyolc évtizeden át megtartó kegyel­méért, és változásokat való­színűsítve mondunk köszöne­tét hűséges olvasóinknak - hű­séges szolgálatukért pedig szer­zőinknek, szerkesztőinknek, rovatgazdáinknak -, szabad legyen e helyütt is felhívnunk a figyelmet a lapunkból kivehe­tő falinaptár igéjének változat­lan érvényességére. Amíg te­hetjük, addig mi „nem magun­kat prédikáljuk...” (2K0L 4,5a). Hahó! Van ott, aki...? ■ T. Pintér Károly, az Evangélikus Élet elmúlt tizennégy évfolyamát jegyző fríc" —1

Next

/
Thumbnails
Contents