Evangélikus Élet, 2015. január-június (80. évfolyam, 1-26. szám)
2015-01-04 / 1. szám
evangélikus hetilap ♦ www.evangelikuselet.hu 80. évfolyam, 1. szám ■ 2015. január 4. ■ Az esztendő első vasárnapja Ára: 275 Ft „Milyen jó, hogy a keresztyén életben eleve nem is kell mást várni, mint azt, hogy ha valaki tiszta szívből hisz Istenben, bízik a Krisztus által megszerzett kegyelemben, és odaadóan szolgálja az evangélium ügyét, akkor annál több akadállyal, áskálódással, rosszindulattal és az ezekkel járó kellemetlenséggel kell szembenéznie!” Az esztendő első vasárnapja !► 2. oldal „Vajon mi lett volna, ha a keleti bölcsek mégis Jeruzsálemben maradnak? Ha végül nem igazítják útba őket a nyugati bölcsek: Izráel írástudói? Mire mentek volna intellektusukkal, csillagászati számításaikkal, ha nem kapnak az írásból útmutatást? És mi lett volna, ha néhány írástudó emlékeiben nem sejlik föl a régi mikeási ígéret?” Vízkereszt ünnepe !► 11. oldal Amikor mennyé változik a pokol... !► 3. oldal Találkozni a jászolnál W- 4■ oldal Lebombázott budai templomok W- 5. oldal Vízkereszt - a külmisszió ünnepe w 13. oldal Szilveszteri görbe tükör ^ 14. oldal EvÉlet-naptár » 8-9. oldal A 2015. ÉV IGÉJE: „Fogadjátok be egymást, ahogyan Krisztus is befogadott titeket Isten dicsőségére Hogyan? Ahogyan... A 2015-ös esztendő igéje valódi „lózung” igazi vezérige, amely irányt, programot adhat az előttünk álló háromszázhatvanöt napra: fo-_ gadjuk be egymást! Milyen szép gondolat, különösen is így karácsony közelében, amikor annyit, de annyit hallottunk és beszéltünk a segítő szerétéiről, arról, hogy „jónak lenni jó”. Figyelve a televíziós híradásokat, néha már szinte az volt a benyomásom, hogy 2014-ben a különböző segélyszervezetek „rendezték” a karácsonyt hazánkban... Félreértés ne essék, minden elismerésem azöké, akik valóban mások táplálásán, megsegítésén fáradoztak az elmúlt hetekben. De azért szögezzük le: van abban valami megszokhatatlanul és megmagyarázhatatlanul nyugtalanító, hogy huszonöt évvel a rendszerváltás után, amikor naponta halljuk, hogy „az ország jobban teljesít” még mindig ott tartunk, hogy hosszú sorok kígyóznak egy tál meleg ételért. Pedig nincsen háború („csak” a szomszédban...), nem sújtotta semmilyen természeti csapás hazánkat, mégis rengeteg a be nem fogadott, el nem fogadott, kallódó, vegetáló ember, akinek mindennapi betevő kenyere, úgy tűnik, még mindig mások, netán éppen a mi kampányszerű jótékonykodásunktól függ. Vajon meddig lehet, meddig szabad és meddig kell telefonos adományokból, cipősdoboznyi alamizsnából életben tartani többségükben talán még életerős, munkaképes embereket?! Nem lehet szőnyeg alá söpörni ezt a kemény kérdést. El kell jutni a gyökerekig, feltárva a testi-lelki nyomor valódi okait. Nem kerülhetjük meg saját felelősségünket sem a szegénység elleni küzdelemben. Erre figyelmeztetett Ónody-Molnár Dóra elgondolkodtató írása éppen karácsony előtt Az egyházak hallgatnak címmel [Népszabadság, 2014. december 22.). Régi rossz reflex, hogy felsőbbrendű sértődöttséggel elengedjük a fülünk mellett az ilyen kritikus hangot. De kérdés, hogy vajon évi igénk merészen tág értelmezésébe nem fér-e bele az is, hogy meghallunk, netán megfontolunk más hangot is. S önkritikusan elgondolkodunk azon, amit a cikk utolsó bekezdésében olvashatunk: „Nem kétséges, hogy az egyházak számos programmal segítik a szegényeket a terepen. Csendben, titokban, tettekkel. Az általuk kimondott hangos szó azonban elérhetné azt is, hogy kevesebb tettre legyen szükség. Többet érne ma egy megfúrt szegényellenes törvény, mint holnap tíz karitatív misszió.” Lehet vitatkozni ezzel az érveléssel, de a hallgatás egyenlő a közönyös megalkuvással. Ne feledjük: Jézus segítő szeretettel fordult az akkori társadalom peremére szorultak felé, ugyanakkor soha nem hallgatta el a hatalmat gyakorló világi és vallási vezetők és a gazdagok felelősségét... Hogyan fogadjuk be egymást? Ahogyan Jézus... Aki nem féltette népszerűségét, nem kereste a hatalmasok kegyeit, egyedül Isten dicsőségére szólt és cselekedett mindent. Bizony, van mit tanulnunk ezen a területen is a Mestertől! Erre kaptuk a kegyelem újabb, immár 2015. esztendejét, amelyben tanítványai lehetünk! ■ Gáncs Péter 80. évfolyam - árral szemben Hahó! Van ott még valaki? Úgy értem, akad még, aki nemcsak megveszi, hanem olvassa is hetilapunkat?... Tudom, illetlen dolog azoknak szegezni ezt a kérdést, akik épp kezükben tartják újságunk idei első számát. Ám a nekik szóló kérdés még udvariatlanabb: „Van ott valaki, aki nemcsak olvassa a lapot, hanem meg is vásárolja, netán elő is fizet rá?!” Merthogy - miként televíziós produktumoknál a nézettség - sokak szemében a hitéleti sajtótermékek esetében is a példányszám a legfőbb értékmérő. És hiába tudjuk, hogy van olyan település, ahol egyetlen (sic!) előfizetett lappéldány vándorol kézről kézre hetente, meg hogy hasonló a gyakorlat nem egy szeretetotthonunkban, az efféle „szorzók” a kimutatásokban nem értelmezhetők. Az egyházunkhoz tartozók fogyatkozásáról tanúskodó 2011. évi népszámlálási adatok ismeretében persze aligha okozhat bárkinek meglepetést, hogy az elmúlt években az immár matuzsálemi korba lépett Evangélikus Élet előfizetőinek tábora sem növékedett... Bár a médiumok szerkesztőit gyakorta meg sem hívják egyházunk sajtóbizottságának üléseire (?!), a médiáért felelős püspök és köre a központosításban, az „integrációban” véli megtalálni a megoldást e munkaág „hatékonyságának növelésére” A koncepcióra ugyan még nem adta végső áldását az országos presbitérium, ám a Luther Kiadó égisze, illetőleg Csoma Áron református lelkész igazgatása alatt lényegében már múlt év augusztusa óta „gyakorlatozik” az EISZ, azaz az Evangélikus Információs Szolgálat. Ennek „hozadéka” pillanatnyilag még csak annyi, hogy az EvÉlet úgyszólván teljes anyagát át kell adnunk a Fabiny Tamás püspök által megálmodott egyházi honlap szerkesztőjének, aki azután az általunk „rendelt” és gondozott cikkeket - rendszerint még a nyomtatott lapszám megjelenése előtt - teljes terjedelmükben közzéteszi a világhálón. Hogy ez a technika mennyiben ösztönöz a nyomtatott példányok megvásárlására, azt talán nem nehéz megítélni, ám ha elhisszük, hogy nem az EvÉlet elsorvasztása, hanem az üzenet minél szélesebb körhöz történő eljuttatása a cél, akkor szavunk sem lehet. Legfeljebb ezt a sietséget furcsállhatjuk... Ám tegyük még félre a „kézi vezérléssel” a szerkesztőségek viszonylagos autonómiájának felszámolásával kapcsolatos félelmeket, hiszen - legalábbis az EvÉlet esetében - a havonta ülésező szerkesztőbizottság és az évente „elszámoltató” sajtóbizottság amúgy is folyamatos - és tulajdonképpen: igényelt - kontrollt jelent. Tetszik, nem tetszik: olykor ma már a templompadban is okostelefont szorongatnak az imára kulcsolódó kezek... Számunkra sokkal inkább az ad okot aggodalomra, hogy főként azok szorgalmazzák - egyebek mellett - az Evangélikus Élet megreformálását, akik saját bevallásuk szerint sem nagyon olvassák a lapot. Kivéve persze saját írásaikat, no meg a róluk szóló, őket közvetlenül érintő cikkeket. Amúgy viszont újságunkat - az egyéb nyomtatott sajtótermékekhez hasonlóan- legfeljebb átlapozzák, átnézik. (Tisztelet a kivételeknek és azoknak, akik legalább nem becsmérlik az általuk nem ismert orgánumokat...) Meg kell, hogy nyugtassam (illetve: ki kell, hogy ábrándítsam) viszont azokat, akik riadtan (vagy épp kárörvendőn) azt hinnék, hogy ebben a jubileumi évfolyamot indító vezércikkben az illetékes (egyház)vezetők ellen támad a felelős szerkesztő. Az imént leírt aggály sajnos nem valódi kritika, mert nem is igen volna védhető. Azért „sajnos” mert a magunk részéről természetesen sajnálatos tényként vesszük tudomásul, hogy a nyomtatott sajtó általában is veszít(ett) vonzásából. Hivatalosabb megfogalmazásban: a médiafogyasztási szokásokban paradigmaváltás következett be. Nem egyszerűen az internet térhódítására kell gondolnunk, hanem arra a szemléletváltásra, amelynek következményeként a vizualitás lett az üdvözítő. És igen, a gyorsuló időből mára ,,pörgős élet” lett, amely az információkhoz való - s ehhez még csak túlterhelt egyházvezetőnek sem kell lenni - ténylegesen más viszonyulást hozott divatba. Minden tiszteletünk azoké, akik ellen tudnak állni a trendnek (már csak azért is, mert túlnyomó többségük van tisztes korban), ám figyelmen kívül hagyhatjuk-e azokat, akik - a korszellemmel szinkronban- mindinkább beérik a „látványfogyasztással”? Tetszik, nem tetszik: olykor ma már a templompadban is okostelefont szorongatnak az imára kulcsolódó kezek... Hogyan is írja a zsoltáros? „Életünk ideje hetven esztendő, vagy ha több, nyolcvan esztendő. ..” (Zsolt 90,10) És egy hetilapé?... Nos, amíg lesz, és elegendő (?) számban lesz előfizetője a most 80. évfolyamába lépett Evangélikus Életnek, addig bizonyára a látványosabb dolgokat preferáló döntéshozók is méltányolják a - ma még azért változatlanul - több ezer „nyilvántartott” olvasó (talán nem indokolatlan) hűségét és igényét a strukturált írásokra. Ugyanakkor komoly kihívás, hogy nekünk az ifjabb generációkra is figyelmeznünk kell, miközben tudvalevő, hogy jelenleg már a középnemzedékhez tartozók többségének is a digitális tartalom az úgyszólván kizárólagos információforrása... Mára persze az is kiderült, hogy ennek előállítása sem feltétlenül olcsóbb, de lesz ez még drágább is. (Hahó! Van még, aki „veszi a lapot”?) Izgalmas év(ek) elé néz tehát az egyetlen magyar nyelvű evangélikus hetilap. A jubileumi esztendő egy változást máris hozott. Az országos iroda épületének tervezett felújítása miatt szerkesztőségünk is a szemközti irodaházba, az Üllői út 25. alá költözött, közös földszinti légtérbe egyházunk többi médiumának (tévé, rádió, internet) szerkesztőségével. Esetünkben így máris értelmet nyert az Útmutató ez évi igéje (Róm 15,7), hiszen egyszerre vagyunk befogadók és befogadottak ... (Mellesleg a „régi” szerkesztőség helyiségeiben tartott végső mustrán a szerkesztőnek utoljára történetesen azért a könyvjelzőért sikerült lehajolnia, amelynek hátoldalán a 2013. évi ige volt olvasható: „Mert nincsen itt maradandó városunk.. - Zsid 13,14) Amikor 2015 első lapszámában hálát adunk az Úrnak nyolc évtizeden át megtartó kegyelméért, és változásokat valószínűsítve mondunk köszönetét hűséges olvasóinknak - hűséges szolgálatukért pedig szerzőinknek, szerkesztőinknek, rovatgazdáinknak -, szabad legyen e helyütt is felhívnunk a figyelmet a lapunkból kivehető falinaptár igéjének változatlan érvényességére. Amíg tehetjük, addig mi „nem magunkat prédikáljuk...” (2K0L 4,5a). Hahó! Van ott, aki...? ■ T. Pintér Károly, az Evangélikus Élet elmúlt tizennégy évfolyamát jegyző fríc" —1