Evangélikus Élet, 2014. július-december (79. évfolyam, 27-52. szám)
2014-10-26 / 43. szám
2 • 2014* október 26. ÚT, UTAK A BIBLIÁBAN Út Jézus példázataiban ÚT/TfíRS^j Három olyan példázata van Jézusnak, amelyben utalás történik az útra. Az egyik a magvetőről, a másik a nagy vacsorára való meghívásról, a harmadik az éjjel felzavart barátról szól. Mind a három kiemelt fontossággal bír Jézus igehirdetésében. Ezzel nemcsak az Isten országának meghirdetését célozza meg, hanem a saját missziója fogadtatásának, illetve elutasításának esélyeiről is szól. Sőt ezen túl olyan biztatás csendül meg bennük, amelyre - úgy tűnik - már a saját tanítványi körének is igen nagy szüksége volt. Amit Jézus tett, az nem mindenütt és nem mindenkinél találkozott megértéssel. Már csak ezért is fontos nála a bátorítás szempontja. Amit ő tett, az Isten műve, amelynek sikere nem emberektől függ, hanem a kegyelmes mennyei Atya szent akaratától. Fölösleges azért minden aggódás. A magvetés (Mk 4,3-9) Ez a példázat nyilván Jézus működésének tetőpontján hangozhatott el. Legalábbis Márk szerint tömegek tódultak hozzá. A sokaságot csak úgy tudta áttekinteni, hogy csónakba szállt, és onnan tanította őket. Feltételezhetjük, hogy az érdeklődő sokasággal egyenlő arányban nőtt a gyanakvók és szkeptikusok száma is. Talán még a legközvetlenebb tanítványi kör sem volt igazán meggyőződve afelől, hogy Jézus nagy munkája egyöntetű, átütő sikert hozhat. Úgy tűnik, hogy Jézus éppen ezért tartotta szükségesnek e példázat elmondását. Vannak, akik a magvető elnevezést tévesnek találják, hiszen itt nem is a magvetőről, hanem a háromféle talajról és az útról van szó. Mindkét megközelítés csak részben igaz: végeredményben itt nem másról van szó, mint az elhintett mag és a talaj találkozásáról, illetve az elhintett mag sorsáról. Mielőtt azonban a háromféle talaj bemutatására került volna sor - meglepő módon -, először az útra hullott mag sorsáról szólt Jézus. Az út talaj ugyan, de semmiképpen nem termőtalaj. Az útra szórt magot hamarosan felkapkodják a szemfüles madarak. Gyermekkoromban mély benyomást tett rám a vetéskor a szántóföld fölött kerengő hatalmas varjúraj. Akkor nagyapám még kézzel szórta - nyakába akasztott tarisznyájából - a magot, s bizony igyekeznie kellett a gyors elboronálásával, ha nem akarta, hogy a fölötte kerengő varjak megtizedeljék. Az út járásra, közlekedésre való. Már csak ezért is kár minden ráhullatott szemért. Járókelők eltapossák, szekerek, kocsik pedig még szét is morzsolják. Micsoda nagy kár érte hát a gazdát, ha figyelmetlen volt, és a szántóföld mellett futó útra is rászórta az értékes magot! A meglepő azonban az, hogy az útra hullott mag sorsán Jézus sem nem siránkozik, sem nem sajnálkozik. Ha a példázatot Jézus igehirdetésének egészében nézzük, sehol ennek nyomát nem találjuk. Éppen az ellenkezőjét kívánta vele hangsúlyozni. Szkeptikusoknak, félénkeknek ezt a váratlan hírt kell megtanulniok: az a nagyvonalúság és szinte pazarlásszámba menő bőkezűség, amellyel Isten még az útra hullás kockázatát is vállalja, egyáltalán nem katasztrófát jelent. Isten nem számolja kicsinyesen a magot. Az útra hullott veszteség semmiképpen meg nem akadályozza a bőséges termést. A nagy ellentét tehát itt nem is abban van, hogy út és szántóföld, hanem abban, hogy minden emberi szkepticizmussal szemben áll Isten kockázatvállalása és munkájának mégis bekövetkező sikere. Az útra vetett magok sorsa lehet mégannyira kétséges, illetve biztosan elvetélt is. De mi az az Isten mérlegén, amelyre aratás után a terméssel telt zsákok kerülnek? Jézus üzenete kettős: bízzunk Isten magától értetődő bőkezűségében és kockázatvállalásában. És ne aggódjanak a tanítványok Isten magvetésének eredményessége felől. Ugyanakkor vizsgálják meg magukat, hogy ők maguk nem álltak-e ellent mag és talaj találkozásának azáltal, hogy - bár közvetlenül a forrásból meríthettek - maguk is kemény, magot befogadni nem képes „útembereknek” bizonyultak? Nem kevés kutatónak az a véleménye, hogy a Mk 4,10-20-ban található példázatmagyarázatot már nem Jézus, hanem a későbbi gyülekezet fogalmazta meg. Akárhogy áll is a dolog, ha komolyan vesszük Jézus példázatát, hamar rájövünk arra a szomorú valóságra, hogy az út esetében nem történik találkozás a mag és a talaj között. S ennek oka a keményszívű „útember”. Mert van ilyen, akibe hiába szórja Jézus az Isten országának magját. Keménységük és a befogadására való képtelenségük megakadályozza a találkozást. így pedig termés sem lesz. Foszlós, tápláló kenyér meg aligha. Hívás a nagy vacsorára (Lk 14,16-24) Ugyancsak Jézus ismert példázatai közé tartozik a nagy vacsorára való meghívásról szóló. Talán így jobb az elnevezése, mint ha csak nagy vacsoráról szólót mondanánk. Az egészben csak a legvégén van szó a tulajdonképpeni vacsoráról, különben minden a meghívás, elutasítás, sikertelen toborzás körül forog. A hangsúly tehát a meghíváson van. Jézus úgy is értelmezte a saját munkáját, hogy azon keresztül Isten hívása hangzik el. Isten utánajár az embernek, és szeretné vele megalkotni, megélni a (messiási) gyülekezeti közösséget. Gazdag ember a meghívó. Lukács szerint szolga fölött rendelkezik, akit elküld, hogy - a már korábban kiküldött meghívásra - emlékeztesse a meghívottakat: kész a vacsora, jöjjetek! Végső soron nem másról van szó, mint arról, amit Jézus különben is hirdetett: Isten az ő közösségébe hív, jöjjetek, ünnepeljünk együtt. De a meghívottak legtöbbje - tulajdonképpen hajuknál fogva előrángatott érvekkel - visszautasítja a meghívást, nem is gondol a lakomára való elmenetelre. Mintha csak Jézus helyzetének hű képe lenne itt megjelenítve. Valószínűleg előbb-utóbb neki is az lehetett a tapasztalata, hogy bár sokan hallották a hívását, csak kevesen hallották meg és követték. Dolgavégezetlen tett jelentést a példázatbeli szolga, s ez ura heves haragját váltotta ki. Ezért a következő parancs: a város utcáira és szorosaira kell elmennie, hogy a szegényeket, csonkabonkákat, sántákat és vakokat hozza be. Hogy csinálta ezt a szolga, és mennyi erejébe és idejébe került e nagy terelés? - nem tudjuk. Csak a következő jelentést olvassuk: „ Uram, megtörtént, amit parancsoltál, de még van (üres) hely. ” Ez nem felel meg az úr céljának: „hogy megteljék a házam”. Ezért az újabb rendelkezés: a szolgának utakról és ösvényekről kell az embereket behozni. Akár kényszerrel is. Ez is a példázat valószínűtlen vonásához tartozik, de még mindig szelídebb, mint a Máté-féle változat, amelyben a szolga megöléséről, gyilkosok elleni hadjáratról és városok felégetéséről van szó (Mt 22,3-10). Két párosítással van tehát dolgunk: a város utcái és útjai, valamint az utak és az ösvények. Az első pár városi környezetet jelöl meg, széles utcákkal és szűk sikátorokkal. A pár második tagjának megfelelő görög szó (rümasz) eredetileg lendületet, nekifutást, hevességet jelent. Talán utalás ez arra, hogy a nagyvárosok zugai, sikátorai szinte mágnesként vonzzák magukhoz a „kétes” elemeket: csavargókat és koldusokat. Érdekes, hogy Jézus ugyanezt a szót használta, amikor egyik beszédében kipellengérezte a böjtötöket és imádkozókat, akik „kürtöltetnek” maguk előtt, hogy lássák és dicsérjék őket (Mt 6,2). A második szópárban utakról és ösvényekről van szó. Ezek inkább vidékre utalnak. A pár második tagjának görög szava (fragmosz) kerítést, sáncot, falat jelent. A négy szóval Jézus átfogja a legkülönbözőbb utakat, amelyekről Isten elhívja az embereket. Lehetnek bármely úton, bármilyen helyzetben, Isten ajánlata és hívása nekik is szól. O nem válogatós, ezt azzal is bemutatja, hogy ha az eredetileg meghívottak részéről kosarat kapott is, nem átallta házát megtölteni a társadalom szemében senkikkel, megvetettekkel. Nyilván ennek az üzenetnek meghallása késztette Pál apostolt, hogy Korinthusba ilyeneket írjon: „És a világ nemtelenen és megvetettjeit választotta ki magának az Isten, és a semmiket, hogy a valamiket megsemmisítse. Hogy ne dicsekedjék ő előtte egy test sem. ” (iKor 1,28-29; Károli-fordítás) Az életnek nincs olyan útja, amelyről Isten ne lenne kész begyűjteni, meghívni vendégeit. Minden korlátozás és behatárolás nélkül. Tárt karokkal váija a begyűjtötteket és bekényszerítetteket is, hogy megteljék a háza. De kívül maradnak mindenképpen a hívását elutasítók. Ok magukra kell vessenek, mert méltatlanoknak bizonyultak az isteni meghívásra. Az éjjel felzavart barát (Lk 11,5-8) Amennyire fontos üzenetet közvetített az előző két példázat, éppolyan szerényen húzódik meg az éjjel felzavart barátról szóló. Lukács mintha csak illusztrációként - kicsit elrejtve - használná fel az imádságkatalógusában. Azonfelül is tulajdonképpen igazán hétköznapi esetről van szó: váratlan vendéget kap valaki, ami felkészületlenül éri. Mi sem természetesebb, mint hogy zavarában a szomszédjához fordul: három kenyeret kér tőle. De éjfélre jár, s ez bizony nem látogatási idő. Mégis felzörgeti a barátját, és el is mondja, hogy miért\ „...mert az én barátom én hozzám jött az útról, és nincs mit adjak ennie. ” Ez a görög kifejezés (ex hodu) azonban többet is elárul: azt jelzi, hogy az a bizonyos vendégségbe jött barát úton volt valahová, de azt megszakítva tett itteni barátjánál látogatást, bár az éjféli megjelenés nem éppen ildomos. A kifejezés nagyon úgy hangzik, mint az exodus, tehát a kivonulás szava. Ezt a szót speciális kifejezésként használták a zsidók Egyiptomból való kivonulásának megnevezésére. Ez adta meg Mózes második könyvének a latin címét is: Exodus. A példázat elnevezéséről is lehet vitatkozni. Egyesek az éjjel kérő barát példázatának nevezik. Helyesebbnek látszik azonban arról elnevezni, akit felzargatnak. O az, aki - minden tárgyi nehézségen felülemelkedve - nem tehet mást, mint hogy eleget tesz a zörgető kérésének. Hogy annak gátlástalansága miatt enged, vagy mert a keleti embernél megszokott udvariassági szokást nem akarja megsérteni? - azt a mesélő a példázat mindenkori olvasójára bízza. Lényeg az, hogy segítőkészsége világos utalás arra az Úrra, aki még az útról bejöttre is tekintettel van, és segít neki. Ezt az Úrnak való szolgálatot nem tagadhatja meg. Aki felzörgeti a barátját, végül is nem magának kéri a kenyeret, hanem a vendégének. O csak közvetít, közbenjár, de azzal a bizonyossággal, hogy a megkért nem utasítja el a kérését. Az útról jött szükségállapotot idézett elő a megjelenésével, de a meglátogatott barát jóságára és segítő szándékára számíthat, akárcsak a vendéglátója. Valószínűleg igazuk van az írásmagyarázóknak, hogy Jézus a biztosan meghallgató Atyáról tartott leckét e példázattal a tanítványainak: ilyen a ti mennyei Atyátok. Szó se lehet róla, hogy ne kelne fel, ne nyitna ajtót, s ne teljesítené a kérést! Kár lenne emellett megfeledkezni az „útról jövőről”: elvégre ő az egész cselekménylánc kiváltója. A Jézus Krisztus által meghirdetett és megismertetett Atyához még az ilyenek is bizalommal fordulhatnak. És nem csalódnak, bármilyen úton vannak, és bármikor szakítják meg útjaikat. Hát nem eleven példája ez az eset Jézus szava beteljesedésének? „...azt, a ki hozzám jő (bármilyen útról), semmiképen ki nem vetem." (Jn 6,37) Ezt a bizonyosságot kapják Jézus úton levő követői. Gémes István Munkácsy Mihály: Karlsbadi fasor ,4#,. ri! .; i ' é< - , V> ' miners * ■ : - ' 4 i v \ * , * , •? s v#'-T & : ‘ r;"‘ >3f pt >1 Vincent van Gogh: A magvető Csontváry Kosztka Tivadar: Templomtéri kilátás a Holt-tengerre Jeruzsálemben
