Evangélikus Élet, 2014. július-december (79. évfolyam, 27-52. szám)
2014-10-26 / 43. szám
ümmsíM 2014. október 26. • 3 Egy elhívott felvidéki Laikusként Krisztus szolgálatában - portré Lóczy Tiborról „Szabályos” interjúra készültem. Ám amikor Lóczy Tiborral, a felvidéki magyar evangélikus misszió főszervezőjével találkoztam, arra kért, hogy ne a szigorúan vett inteijúformában jelenjen meg beszélgetésünk tartalma. „Nem szeretek nyilatkozni, és különben is annyi minden van, amiről társalogni lehet ugyan, de leírni nem szerencsés” — mondta. Kérésének eleget teszek, annál is inkább, mert közben magam is meggyőződtem róla, hogy személyiségét, elhivatottságát talán jobban bemutatja egy — interjúként induló — portré: róla és a felvidéki magyar anyanyelvű evangélikusságról, gondjaikról és örömeikről.- Érzékeny téma a magyarság helyzete - kezdi a beszélgetést Tibor. - Ez régebben sajnos az egyházra, az egyházi munkára is kihatott. Az utóbbi években azonban kétségkívül örvendetes fejleményeknek lehettünk-lehetünk tanúi. Az első lépés a 2012 márciusában megkötött partnerszerződés volt a Magyarországi Evangélikus Egyház és a Szlovákiai Ágostai Hitvallású Evangélikus Egyház között. Ez a dokumentum egyebek között azt rögzítette, hogy ha nincsen magyarul tudó lelkész ott, ahol igény lenne magyar nyelvű gyülekezeti szolgálatra, akkor Magyarországról küldhetnek ki egyházi szolgálatot végző személyt. Ennek az első kézzelfogható eredménye, hogy idén szeptembertől Sajógömörön szolgál Dechertné Ferenczy Erzsébet lelkésznő. így tehát már van egy lelkész, aki a missziót végzi, de a nagyjából tíz-tizenötezer magyar evangélikus mellé még jó néhány magyar lelkész munkájára lenne szükség. Ám én azt vallom, hogy mindig az első lépés megtétele a legfontosabb, és ez az első lépés ilyenformán megtétetett. Bizakodó vagyok tehát a jövőt illetően. Sokan kérdezik: „Ugyan minek töritek magatokat, ha harminc év múlva úgysem lesztek már?” Erre én mindig azt mondom: „Jó, lehet, hogy igazad van, de nekem a mosttal kell foglalkoznom, a mostani igényekre kell tekintettel lennem.” Máskülönben pedig nem hinném, hogy ilyen borúlátónak kellene lennünk. Ahol száz évig nem tűnt el a magyar evangélikusság, ott még jó ideig nem is fog.- Ha Jézus Krisztus üzenete egyetemes, akkor miért annyira fontos, hogy legyen magyar nyelvű szolgálat Szlovákiában ? Nem lehetne mindezeket csak szlovákul végezni, főleg, ha mindenki beszéli a nyelvet? - teszem fel a szándékosan kissé provokatív kérdést.- A valláshoz és az anyanyelvhez érzelmileg viszonyulunk. Hiszem és vallom, hogy minden, így az igehirdetés is az ember anyanyelvén jut csak el igazán a szívéig, tehát az anyanyelven prédikálás az egyetlen módja annak, hogy az üzenet igazán célba érjen. Gondoljunk csak Lutherre, aki ezt szintén megfogalmazta! De ott van a lelkigondozás is: hogyan tudnék egy magyar embert szlovákul lelkigondozni, ha neki épp arra van igénye, hogy az anyanyelvén oszthassa meg valakivel azt, ami a szívét nyomja? Vagy vegyük az óvodát, amely szintén fontos missziói közeg. A három-hat éves gyerekek a magyarlakta területeken még nem beszélnek szlovákul. Lehetne vajon nekik szlovákul hittanórát tartani? Isten igéje, Jézus Krisztus tanítása kétségkívül az első, de közvetlenül utána ott van az anyanyelv, a nemzetiség kérdése, úgy gondolom.- Miből áll a misszió, vannak-e kézzelfogható eredmények, kik végzik pontosan ? - faggatódzom tovább.- Minden napra jut valami tennivaló. Hittanórák, bibliaórák, énekkar, konfirmációi előkészítő és természetesen az istentiszteleti alkalmak. Ezekből persze oroszlánrészt vállal a már nálunk szolgáló lelkésznő; eddig Rusznyák Dezső lelkésszel végeztük a hozzánk tartozó gyülekezetekben. Nagy örömünk, hogy ebben a tanévben tizenkét konfirmandusunk van - igaz, négy gyülekezetből —, hittanra két iskolában negyvenöt gyermeket oktatunk. Mindehhez szükség van laikus (civil) segítőkre. Ezért lenne jó, ha akadnának olyanok, akik nem is csak a magyar nyelvű istentiszteleti alkalmakkor, hanem kimondottan a gyülekezeti munka egyéb területein tudnának aktívan feladatot vállalni, így segítve a nagyobb szlovákiai városokban a lelkészek munkáját. Szám szerint ott sokkal több magyarnak kellene lennie. Ahogy már mondtam, nagy szükségünk lenne magyar lelkészekre, de én itt elengedhetetlenül fontosnak érzem a laikusok szolgálatát is. Nélkülük nem várhatjuk, hogy jól működjön az egyház. A lelkésznek amúgy is rengeteg adminisztratív tennivalója van, és nem is várhatjuk el tőle, hogy egymaga végezze a gyülekezettel kapcsolatos összes feladatot. Ez fizikailag, de lelkileg is túl nagy teher egyedül. A misszió eredményeiről csak számokban tudok beszélni, jóllehet az igazi eredmények legbelül vannak, amelyekről nem lehet tényszerű adatokat közölni. Öt évvel ezelőtt kezdtük el a szolgálatot. Tapasztalható az érdeklődés és a növekedés. A korábbi egy helyett nyaranta már öt tábort szervezünk, köztük több angol nyelvűt, Angliából érkezett önkéntesek segítségével. Kiépültek testvér-gyülekezeti kapcsolatok is. Az évente megrendezett országos missziói napunkra már száznyolcvan-kétszáz körüli résztvevő jön el. Fontosnak tartom a könyvmissziót is. Megállapodásunk van a Luther Kiadóval, de szlovák nyelvű keresztyén irodalmat is terjesztünk. Egy-egy hittanórán - bár számukat tekintve sok van belőlük - kevés gyerek vesz részt. Van, ahol csak egy, van, ahol kettő, néhol öt. Az is feladatunk, hogy cigány gyerekeket megszólítsunk, annak ellenére, hogy ők egészen máshogy szocializálódtak. Mert ha mi nem tesszük meg, akkor megteszik mások, például a Jehova tanúi. Ez is komoly felelősségünk tehát. Minden egyes gyereknek, leendő hittanosnak utána kell menni, és személy szerint kell megszólítani a családot. Lehet stratégiákat kidolgozni, biztosan van értelmük. De nem biztos, hogy mindig ez számít! Azt látom, hogy az emberek egyszerűen alábecsülik az ima erejét. Nem hisszük el, hogy tényleg számít! És ebben a tekintetben is kiemelném a laikusok szerepét. Az imaközösségben is rengeteget tudunk tenni a gyülekezeti élet fellendüléséért. Vitathatatlan, hogy mindez anyagi kérdés is. Hálás lennék, ha esetleg közölné az Útitárs is a számlaszámot, amelyen támogatni lehet bennünket. (Lásd keretes anyagunkban. - A szerk.) De az igazi eredmény a lelkekben dől el. Bár nagyon nehéz helyzetben vagyunk, bibliai példát alapul véve talán Ezékiel érezhette magát hozzánk leginkább hasonlóan, akinek ezt mondta az Úr: „Hirdesd nekik az én igéimet, akár hallgatnak rá, akár nem törődnek vele; hiszen engedetlen nép ez!” (Ez 2,7) Hiszem, hogy az Úr megadja a fejlődést, és a magvetés meghozza a termését. * * * Beszélgetésünk végén csöndesen megkérdeztem még, hogy az Útitárs lap milyen módon tudna ennek a missziónak eszköze lenni. Erre is kapok tippeket. De ez egyelőre maradjon a mi titkunk... Szűcs Petra A felvidéki (szlovákiai) magyar nyelvű evangélikus misszió adatai és számlaszáma: Cappella Polgári Társulás, Gemer, OTP Bank Szlovákia, számlaszám: 11166524/5200. SWIFT kód: OTPPVSKBX, IBAN kód: SK85 5200 0000 00001116 6524. Szlovák állampolgároknak az adó 2%-áról történő rendelkezéskor a társulás statisztikai számát kell feltüntetniük: 45026670. In memóriám Székely Levente „A Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház vezetősége a gyász mély fájdalmával, de Jézus Krisztusba vetett reménységgel, csendesen elfogadva Isten végzését, tudatja, hogy az élet és halál Ura szeptember 6- án, 52 éves korában, 22 év lelkészi szolgálat után magához hívta Székely Levente lelkésztestvérünket” - szólt az egyház által közzétett gyászhír. A tatrangi lelkésztől szeptember 10-én gyászistentiszteleten vettek búcsút a helyi evangélikus templomban, hálát adva a teremtő Istennek munkásságáért. Az alábbiakban a Székely Levente sírjánál elhangzott, Simon László apácai lelkész által elmondott búcsúbeszéd rövidített változatát közöljük. * * * Szomorú szívvel búcsúzunk mindenható Urunkhoz megtért testvérünktől, Székely Leventétől, a hitvestárstól, édesapától, testvértől, rokontól, ismerőstől, lelkésztől és baráttól. Hadd hangozzék a búcsú az apostol szavaival, aki a 2Kor 4,16-ban így szól: „...ha a külső emberünk megromlik is, a belső emberünk mégis megújul napról napra. ” Mi marad az ember után, ha meghal? Gyász, fájdalom, betölthetetlen űr a lélekben? Nemcsak gyász, nemcsak emlékek, nemcsak alkotások vagy romok, hanem mindezeknél egy sokkal felségesebb valami. Istennek egy hozzánk intézett üzenete. Egy gondolat, mely az odalett életnek értelme, igazsága volt, amely a koporsó gyászából is földereng. Egy üzenet, amely a halál némasága mellett is beszél: a belső ember diadaláról. Hirdeti, hogy nem az a mi igazi énünk, amelyik látszik, amely a világhoz kapcsolódik, belőle él, és vele együtt múlik, hanem a belső, elrejtett ember az igazi, amelynek a külső csak cserépedénye. Ez példázza a mi elhunyt felebarátunkat is. Külső embere fáradt, törékeny, de belső embere erős és szabad. Aki ránézett a külsőre, azt hitte, hogy beteg, erőtlen, de aki beszélt vele, érezte, hogy belül más, belül a vívódások ellenére is erő, egyenesség, szókimondás rejtőzik. Mindenható Istenünk kegyelméből 1961. október 23-án született Szásztyúkoson. Gyerekkorát Halmágyon és Fogarason töltötte, és ugyanitt végezte elemi, majd általános iskolai tanulmányait is. Középiskolába Székelyudvarhelyen járt. Ezután hét évig Fogarason, a Kémiai Kombinátban dolgozott. 1987-ben felvételt nyert az Egyetemi Fokú Egységes Protestáns Teológiai Akadémiára Kolozsváron. 1991-ben cserediák volt Magyarországon, az Evangélikus Teológiai Akadémián, ahol sok emberrel ismerkedett meg, és életre szóló barátságokat kötött. 1992-ben a sikeres lelkészi vizsga után Halmágyra kapott kinevezést, és itt teljesített lelkészi szolgálatot három évig. Mindig szeretettel beszélt a faluról, melynek szépségét és lelkészi lakának vendégszeretetét sok bel- és külföldi testvér élvezhette. 1995 szeptemberétől Tatrangon teljesített lelkészi szolgálatot, ahová 1996 októberében lett beiktatva mint parókus lelkész. Gyülekezetei számára testvérkapcsolatokat kötött és ápolt: Magyarországról a nagytarcsai és az orosházi gyülekezettel, illetve a dániai Hoven-Ilderhede gyülekezeteivel. A mindenható Isten életének 53. esztendejében elszólította. Mi most itt állunk szomorúan, a gyász keserű megpróbáltatásával lelkűnkben, megdöbbenve az eltávozás hirtelenségén. Ki gondolta volna, hogy röpke két hét, és aki volt, már nincs. Aki szólt, már néma. Aki családja és barátai mellett állt, most koporsóban fekszik. Aki gyülekezetét vezette, azt most gyülekezete kíséri utolsó útjára. Nehéz, szinte lehetetlen ezt felfogni, a ténynek terhét hordozni. Vigasztalást találni nem lehet sehol, csak Istennél, aki így szól igéjében: „...ha a külső emberünk megromlik is, a belső emberünk mégis megújul napról napra. ” Ahogy a mi testvérünket erősítette 53 esztendőn keresztül, titeket is, gyászoló testvéreim, megerősít belső emberetekben, vigasztalást, erőt ad a holnaphoz. Ebben bízva búcsúzunk, nyugalma legyen csendes, emléke áldott!
