Evangélikus Élet, 2014. július-december (79. évfolyam, 27-52. szám)
2014-08-10 / 32. szám
io •« 2014. augusztus 10. FÓKUSZ Evangélikus Élet Kisslaki László A négylábú vőfély Borbíró Gáspárt még a tél végén hozta a sebesültszállító vonat Brassóba, miután már nem tudtak mit kezdeni vele a tábori felcserek. Gáspár úgy érkezett, hogy csak a két fekete szeme csillogott ki a gézlabdából. Mikor rá két hónapra, a sokadik operáció után végleg levették arcáról a kötést, és a tükörbe nézett, belejajdult fájdalmába:- Milyen asszonyt kapok én ilyen pofával? - És megeredtek a könnyei. Bajtársai viszont nagyon irigyelték a sebesülése miatt. Cseréltek volna is vele, hogy ilyen szerencsésen véget ért számára a háború.- Fogok még táncolni a lagzidon, Gáspár - vigasztalta Szász Gyuri, mikor a sebesültben felismerte hajdani osztálytársát. Őt a parókiája helyett a véletlen, na meg a püspöke küldte a kórházba szolgálni. * * * Borbíró nem ment vissza világ csúfjára a falujába, ahonnan berukkolt. Kapott egy tanyát a sajátja helyett egy távoli faluban, valahol Brassó környékén. Igaz, a lelkész is hathatósan kilincselt a felsőbbségnél... Egyébként Gyuri csak névrokona volt annak az evangélikus lelkésznek, aki Hétfaluban halt a hitéért negyvennyolc karácsonyán. Gáspár mikor megérkezett új falujába, kiszállt az állomáson, és megvárta, míg a vonat elkattogott az útjára. Már a masina füstjét is szétvitte a szél, de ő még csendben ücsörgött egy kisárgult pádon, míg magára maradt. Csak a spárgával átkötött kofferje bújt félénken a lábához. Az állomásról az első útja egyenesen a községházára vezetett. Az a néhány ember, akivel találkozott, zavartan fordította el a fejét, mikor a közelébe ért. A hivatalban a jegyző úr finom, világot látott ember volt, de ő is megdöbbent, mikor Gáspárra nézett. Aztán összeszedte magát, odaadta a birtokpapírokat és egy kuvertában a vitézségi ezüstmedált is. Az arany csak posztumusz járt. * * * Az első napok csak avval teltek, hogy szemügyre vegye új tanyáját. Kissé elhanyagolt volt a porta, és a földek is parlagon hevertek. Igaz, legeltetni lehetne rajta, ha lenne mit. A parányi erdejében sok helyt keresztbe csavarodva feküdtek a vihar tépte fák. Jó lesz neki téli tüzelőnek. A következő napokon illő módon sorra látogatta a szomszédos tanyákat, de ezekből a vizitációkból mindig szomorúan jött haza. Nagyon is megérezte a leplezett irtózatot az arcokon, és már aggódva indult a legközelebbi látogatásra. Megfogadta, ahogy eleget tett az illendőségnek, többé nem jár el sehová, szenvedni egyedül is tud. Gáspár legutoljára hagyta Varga Imre, a legközelebbi szomszéd portáját. Egy délután, mikor a forróság alábbhagyott, hozzájuk is átment. A gazda nem borzadt el tőle - maga is háborút járt -, csak a felesége ment ki hamar Margit lányával a nyári konyhába, mert sírni lett kedvük egy kicsit. Margit jött vissza először a tisztaszobába, ahol a két férfi csendesen pálinkázott. Leült a hokedlire, és hallgatta Gáspár beszédét. Ahogy a férfi halk hangát figyelte, lassan-lassan már nem is találta olyan ijesztőnek a forradás barázdálta arcot. A katona zavarba jött, mert a lányra se nézve magán érezte a tekintetét. Gáspár motyogott valamit, hogy ideje búcsúzni, mert hajnalban fáért menne az erdőbe. Illendőségből ivott még egy stampedlivel, s elbúcsúzott a családtól. Hazafelé elhatározta, hogy csak akkor fog átmenni, ha segíteni hívják. Még ábrándozni sem mert Margitról. Mért mélyítse szívében az űrt? Aztán csak a földjén dolgozott. Esténként még tett-vett otthon, és elolvasgatott a petróleumlámpa mellett, míg jótékony álomba nem rogyasztotta az asszony utáni vágyakozás. A vasárnapi istentiszteleten kívül nem járt ő aztán senkihez. Imréhez is csak dologidőben ment át, mikor nagy szükség volt a Varga-tanyán Gáspár kezére. Ilyenkor is igyekezett Margitot kerülni, pedig a szíve húzta volna a lányhoz. Hiányzott neki a baráti társaság is, mert míg emberi arca volt, szerették vidám, könnyen nótára kapható kedvét, amelyet szegénysége sem tett keserűvé. * * * Lassan teltek a hónapok. Az ősz lombjait vesztve egyezkedett a téllel, hogy jönne-e idén korábban, mert valahogy már mehetnékje van pihenni. A tél rábólintott, már ők se tudták, hány millió éve adják át egymásnak a szolgálatot. Ezért történhetett, hogy egy októberi éjjel váratlanul lezuhant a hó, és hajnalra már dunyhaként feküdte a vidéket. Gáspár átlábalt a Varga-portára segíteni, hogy legalább az istállókig eltakarítsák a havat. Már messziről meglátta Margitot. A lány nagykendőbe bugyolálva éppen a disznóól előtt hányta a váratlan égi áldást, mert az állatok igencsak visítoztak a moslék után. A gazda a kútnál lapátolt, és boldogan félrerakta a szerszámot, mikor Gáspár ráköszönt. Aztán az asszony is megjelent az ajtóban, s egy nyelet pálinkával üdvözölte Gáspárt - csak úgy üvegből, mert munka közben úgy dukál. Jóval később, mikor a legény becsattintotta bicskáját a reggeli után, hiába marasztalták jó szívvel - mit csinálna otthon ilyen időben? De Gáspár csak szabadkozott, hogy másnap korán kell kelnie. Megint fáért megy az erdőbe, aztán meg Bierhuber hentesnek kell hazafuvarozni hét süldőt Botfaluból. Vargáék nem erőltették tovább. Margit kikísérte a kiskapuig. Mindketten zavartan topogtak a hóban. Fájt a legénynek búcsúzni. Csak a magányos háza várja a hó alatt. Rögvest megy - gondolta, de még nem akartak a lábai elindulni. A lány hirtelen, halk szóval megtörte a csendet:- Mért kerül maga engem? Gáspárt villámcsapásként érték Margit szavai. Ilyet is csak asszony kérdezhet. Hát nem sejti? Hogyhogy nem érti meg, hogy csak a kínjait növelné, ha gyakrabban látná? Ah, fenét! - legyintett. Úgyse értené meg... Gáspár már nem gondolt semmire. Mióta elszállt a lány hangja, csak állt szótlan, mozdulatlan. Felettük elpattant egy megfagyott ág a kopasz almafán, később meg egy öreg holló is belekárogott a csendbe nagy vidáman, mert egeret látott, aki feledte, hogy alatta fehér már a föld.- Gáspár, mért kerül maga engem? - kérdezte ismét Margit, de most már megragadta a legény kezét, s kényszerítette, hogy ránézzen. Mélyfekete szemében a megértésen és a szereteten kívül részvét is csillogott, mert ráérzett a legény szenvedésére.- Nem hiszem, Margit, hogy ha vacsoráitok, a képemet is kívánjátok hozzá bámulni.- Ne beszéljen így! Mindig szeretettel látjuk. Én meg pláne... - De elakadt a hangja, mert maga is belepirult. Hiszen ez majdnem egy vallomás. Zavarában csizmás lábával rajzolgatott a hóba, s lesütött szemmel bámulta az eredményt.- Mit ácsorogtok? Rátok fagy a kabát! Gyertek be! - kiáltotta oda Vargáné asszony, s kiszórta a lapátra kotort hamut a hóra.- Maga meg, Gáspár, itt marad ebédre. Paprikás csirke lesz. Az erdeje megvárja! — És mosolyogva hátravitte a vészhírt a tyúkólba. * # # Már öreg este volt, Gáspár a priccsén kissé beborozva, hanyatt fekve bámulta a mennyezetet. Szívét majd szétvetette a boldogság. Már az ebéd alatt jó volt érezni a gazda és az asszony szeretetét. Margit szeme is, ahogy ránézett, csak úgy szórta rá a forró csillagokat. Szinte csoda, hogy nem kapott lángra a ruhája. Gáspár egész éjjel ábrándozott kettőjük jövőjéről. Visszatért vidám énje, s fejében egyre-másra jobbnál jobb ötletek versengtek egymással. De amint bevillant Margit arca, kisöpört minden mást maga mellől. Észre sem vette, hogy elaludt. Vagy nem is aludt, csak az álom határán ábrándozta át az éjszakát? Másnap kora reggel, ahogy kinyitotta a szemét, agyába villant a bizonyosság. Tényleg igaz! Este lánykérőbe megy! Öröme átragadt a lóra is. Dacára a harapós hidegnek, táncolva hagyta magát befogni, s úgy tűnt, mintha cinkosan rákacsintott volna. Délután, mikor beszekerezte a visító társaságot Bierhuber udvarába, a hentes szeretettel gratulált a mátkájához. Szélsebesen száll a hír a tanyák világában. Csak a Jóisten tudja, hogy mi módon. Gáspár szabadkozott, hogy még csak este megy lánykérőbe, s még nem is biztos, hogy adják a lányt, majd váratlan elnevette magát.- Mennyiért adná azt? - mutatott rá a legkisebb süldőre. A hentes értetlenül mosolygott, mert először hallotta nevetni az örökké komor legényt.- Ajándékért nem jár pénz. - Avval már nyalábolta is vissza a malacot a szekérre. Kora este, mikor átment Vargáék portájára, megállt a verandán, és kivette a pokrócból a süldőt, amit eddig cipelt. Szegény már az út elején annyit ordított, hogy most már közömbösen tűrte, hogy legyen, ahogy rendeltetett. Gáspár felemelte a hóna alatt, de még a fülénél rögzítette a félrecsúszott kalapot, majd belerúgott a pitvaroszlopba, hogy csak úgy dongott. Mikor Imre kinyitotta az ajtót, majdnem hanyatt esett meglepetésében. Egy árvalányhajas, pörge kalapos disznó meresztette rá a szemét!- Ez a vőfélyem. Ne higgyétek, hogy senkim sincs - mondta Gáspár, majd az arca elé emelve a süldőt ékesebben folytatta: - Ezennel tisztelettel megkérem Borbíró Gáspár számára lányod, Varga Margit kezét. Közben a kisdisznó kalapja fél szemére csúszott, csak a ruhaszárító csipesz fogta a füléhez. A legény odaadta az asszonynak a szokatlan követet, hogy vigye ki az ólba, és szótlan átölelte Imrét. Margit - ahogy illik - csak vonakodva nyújtotta a kezét. Mit tesz az? - hiszen előző este már titokban eldöntötték a sorsukat. És egy csókkal meg is pecsételték. Mikor az örömanya is visszatért, elővette a kristálypohárkákat, amelyeket még öregapja hagyott rá. Nem kellett öt. A négylábú vőfély sosem ivott alkoholt. Mikor Gáspár késő éjjel hazafelé ballagott, eltűnődött: nem igaz, hogy az emberek sorsával csak a vak véletlen játszik kedve szerint - hisz akkor értelem nélküli lenne a lét. Még jó, hogy az Úr számon tart minden lelket, csak éppen nem értjük terveit. Tán jó is ez így - de túlságosan boldog volt ahhoz, hogy a vállát vonogassa. Aztán hazáig már csak a levelet fogalmazta Szász Gyurinak, amelyben a lagziba hívja a lelkészt. SZABÓ GYÖRGY ISTVÁN RAJZA
