Evangélikus Élet, 2014. július-december (79. évfolyam, 27-52. szám)

2014-08-10 / 32. szám

Evangélikus Élet élő víz 2014. augusztus 10. » 11 HIÁNYCIKKEK VILÁGA Csodálkozás, ámulat (Jel 15,2-4) Tegyétek kezeteket a szívetekre, és feleljetek őszintén a kérdésemre: mikor csodálkoztatok utoljára? Piros muskátlit ültettünk tera­szunk utcára néző oldalára. A mi­nap megállt egy járókelő, és perce­kig nézte a gyönyörű virágokat. Arcára szinte kiült a csodálkozás. Venezuelában vittek el fiatalok egy hosszú hegyi kirándulásra. Ami­kor nagy fáradsággal felértünk a si­erra, a hegyvonulat csúcsára, hirte­len elénk tárult az Atlanti-óceán a maga lenyűgöző határtalanságával. Barátaim megmosolyogtak első sza­vaim miatt, amelyek szinte automa­tikusan hagyták el az ajkamat: „Is­tenem, de csodálatos!...” Bietigheimben egy toronyház legfelső, 17. emeletén laktunk, ahon­nan esténként a legváltozatosabb naplementékben gyönyörködhet­tünk. Felejthetetlenül egyedi szép­ségű volt mindegyik. Néha percekig ültünk az ablakban, és nem tudtunk betelni ezzel a természeti csodával. Gyakran jutott eszembe az egyik zsoltár mondata: „Ha látom az eget, kezed alkotását..., micsoda a halandó - mondom -, hogy tö­rődsz vele, és az emberfia, hogy gondod van rá?” (Zsolt 8,4-5) Ez az imádkozó egyszerűen elámult azon, hogy van, hogy él, és nemcsak va­lami zugban, hanem Isten tenyerén! * * * Tudunk-e mi még igazán csodálkoz­ni? Ki csodálkozik még azon, hogy naponként „feltámadhat”, felkelhet egy új napra? Kit tölt még el ámu­lattal, ha körülveszi a modern tech­nológia millió vívmánya, s azt ő mintegy „csodatételre” egy gomb­nyomással működtetheti? Kell ezen még csodálkozni? Hát nem csu­pán érteni kell hozzá? No és ki csodálkozik még azon, ha bármikor beavatkozhat születésbe, élete szak­szerű manipulálásába, és maga dönthet - esetleg társadalmi asszisztálással - annak végéről is? Hiánycikk ma a rácsodálkozás készsége közöttünk! Rácsodálko­zás a szépre, a nemesre, a jóra, a rendkívülire. Miért? Valaki azt mondta nekem egyszer, amikor lel­kendezve áradoztam neki valami szépről: „Úriember semmin nem csodálkozik!” Egy másik pedig hoz­zátette: „Sok csodálkozás csak a tu­datlanság jele.” Hiszen mi majd­nem mindent tudunk, csodálko­zással tehát csak a tudatlanságun­kat áruljuk el... . Hívő emberként mindennek sze­retnék a leghatározottabban ellent­mondani! # # * Mindenekelőtt hivatkozom a Szent­írásra, amelynek szerelmese va­gyok. Százával idézhetnék belőle csodálatra méltó eseményeket, meg­örvendeztető vagy hátborzongató történeteket, szívvidító vagy meg­hökkentő kijelentéseket. Ehelyett csak egy vallomást idézek: „Uram, te megvizsgálsz és ismersz engem. (...) Minden oldalról körülfogtál... Csodálatos nekem ez a tudás, igen magas, nem tudom felfogni. (...) Magasztallak téged, mertfélelmetes vagy és csodálatos; csodálatosak alkotásaid, és lelkem jól tudja ezt” (139. zsoltár) Ehhez csak annyit fűznék, hogy nem lehet hívő ember az, aki képte­len a csodálkozásra. Sőt vallom, hogy a hit alapja, feltétele nem más, mint rácsodálkozás Istenre és az ő minden művére. De még jobban eltölt csodálattal az, hogy az Újszö­vetség görög nyelvének nem keve­sebb mint hét szava van a csodálko­zás kifejezésére: az ámulattól a cso­dálaton, a félelemmel vegyes meg­­illetődöttségen át a magánkívülisé­gig, sőt eksztázisig! Lukács sűrítet­te ezeket művészi módon mind egy mondatba, amikor beszámolt Jé­zusnak egy csodájáról. „Ámulatfog­ta el mindnyájukat, és dicsőítették az Istent, megteltek félelemmel, és ezt mondták: Csodálatos dolgokat lát­tunk ma!” (Lk 5,26) Benne van itt te­hát az ámulat, az ebből fakadó di­csőítése Istennek, a félelem és - Lu­kács itt a „paradox” kifejezést hasz­nálja - a minden elvárással ellenté­tes csodatett. Igen, ilyen összetett és hihetetlenül gazdag tapasztalatra tehet szert a csodálkozó ember. Annak a „vallásos” embernek, aki állítólag nem képes a rácsodálkozás­­ra, s a csodákkal sem tud semmit kezdeni, viszont meggyűlik a baja nemcsak a bibliai csodaleírásokkal, de magával Istennel és Jézus Krisz­tussal is. Hiszen nem csak az Ószö­vetség tulajdonít Istennek minden nagy tettet, elkezdve a teremtéstől a végső ítéletnapig bezárólag. Hívő ember csak együtt vallhatja a zsoltá­­rossal: „Az Úrtól lett ez, csodálatos a mi szemünkben.” (Zsolt 118,23) Az Újszövetség pedig Isten legna­gyobb csodájának tartja az ő Fiának emberré léteiét. Amikor a betlehe­mi pásztorok felkeresték az Újszü­löttet és szüleit, gyorsan kikürtölték mindazt, amit ott tapasztaltak. S az emberek reakciója máig sem lehet más, mint amiről Lukács tudósít: „...mindenki, aki hallotta, elcso­dálkozott azon, amit a pásztorok mondtak nekik” (Lk 2,18) Jézus Krisztust magát pedig soha nem értjük meg, ha lefokozzuk, csupán nagy sikerű prédikátort lá­tunk benne. Meg akkor sem, ha két­ségkívül magas erkölcsöt hirdető, morális vagy szociális reformátor­rá zsugorítjuk. Ő vitathatatlanul ez is, de ezen túl csodákat is hajtott végre. Az egyik jelenkori magyar le­xikonban ezt olvastam: „Olyan rendkívüli esemény, jelenség (a cso­da), amelyet a vallásos hit szerint va­lamely természetfölötti lény, erő idézett elő.” Erre csak rá kellene bó­lintanunk! De mi hozzátesszük, hogy ennek a „lénynek” számunk­ra neve van: Jézus Krisztus. Ahogy már az ősi próféta is így jelentette be: „Mert egy gyermek születik né­­künk..., és hívják nevét: csodálatos­nak..” (Ézs 9,6; Károli-fordítás) Nemcsak hogy a neve csodálatos, de csodatevő lett ő maga is. Csoda­tetteivel kapcsolatban mindig azt ol­vassuk, hogy a szemtanúk ámulnak, csodálkoznak, borsódzik a hátuk. És dicsérik Istent a csodálkozás csodá­latos lehetőségéért! Jézus nem vér­szegény prédikátor, taktikázó rend­szerváltoztató, hanem - ha szabad ezt a félreérthető szót használnom - igazi csodadoktor. Egy csodadok­tort pedig nem laboratóriumi gór­cső alá kell vetni, hanem - hálából vagy megilletődötten - rá kell cso­dálkozni, tettein el kell ámulni, meg kell illetődni és mindezért Is­tent dicsőíteni. Az a mi kiváltsá­gunk, hogy ezt a csodálatos csoda­tevőt nevezhetjük a mi Urunknak. Róla már a kereszténység egyik el­ső gúnyolója, a görög Kelzosz is azt írta, hogy ő „a keresztények imádott és csodált Istene”. De vajon mit mondana ez a szkeptikus és kritikus ókori bölcs, ha látná mai, fantáziátlan, sápadt európai kereszténységünket? * * $ A választott igében a Jelenések köny­vének látnoka bemutatja azokat a megdicsőülteket, akik földi életük­ben nem hódoltak be istenellenes hatalmaknak, és most hárfakísé­rettel Istent dicsőítő éneket zenge­nek. Ez a látomás alapja annak a hi­tünknek, hogy majd az örökkévaló­ságban - ha eljutunk oda - mintegy „főfoglalkozásunk” lesz, hogy rácso­dálkozzunk Istenre és csodáira, és ezért vég nélkül énekeljük dicsére­tét. A Szentírás nem fogy ki a ké­pekből, jelekből, szimbólumokból, amelyekkel mindezt a csodálatos ki­látást próbálja számunkra valahogy mégiscsak megfoghatóvá és kívána­tossá tenni. Ennek a reménysége él­tet bennünket! Jó, ha erre vágyakozunk, de nem feledhetjük el, hogy itteni világunk is telis-tele van eseményekkel, for­dulatokkal, amelyeknek előidézésé­ben és hatásában több a csodálni­­való, mint gondolnánk. Hát nem éli át két szerelmes egyfajta csoda­ként, ha - néha teljesen váratlanul — rácsodálkozik egymásra? Ötven­négy éve tartó házasságunk folya­mán feleségemmel mindig is csoda­ként éltük meg, ahogyan mind a ketten - más-más Magyarországról elkerülve - egy nagyon távoli or­szágban csodálkozhattunk rá egy­másra! És milyen csodálatos él­mény az a megtiszteltetés, hogy Isten munkatársai lehettünk. Lehet, hogy megmosolyogtok, mégis el kell mondanom, hogy minden egyes megszületett gyermekünk első meg­pillantása önfeledt csodálkozást váltott ki belőlem! Micsoda sápadt és vérszegény ehhez képest a modern szexológia izzadságszagú erőlködése, hogy a nemzéstől a megszületésig min­dent elbagatellizáljon, és „természe­tesnek” jelentsen ki? Fog-e még tudni a másikra csodálkozni az a mai óvodás vagy kisiskolás, akibe már most bele akarják erőltetni, hogy mindez csupán technika és precíz anatómiai tudás kérdése? Tud-e majd úgy rácsodálkozni min­den újszülöttre, ahogy én a múlt is­tentiszteletre elhozott vagy a ma ke­resztelőre idehozott gyermekre cso­dálkoztam rá?! Remélem, hogy szü­leik is elámultak, amikor gyermekü­ket először pillanthatták meg! Nemrég telefonált egy munka­­ajánlattal idecsalogatott magyar­­országi nő, hogy legyek a tolmácsa. Kérdésemre, hogy hol és milyen ügyben kellene ezt tennem, ezt fe­lelte: munkáltatója kijelentette, hogy ő nem szülő asszonyt hozatott ki, neki dolgozó munkaerőre van szüksége. Gondoskodjék tehát ró­la, hogy megszabaduljon fölösleges „terhétől”. Telefonszámomat is megadta ne­ki, mert - így érvelt - ha egy pap­pal megy oda a tanácsadó hivatal­ba, biztosan engedélyezni fogják az abortuszt. Csak annyit kérdeztem tőle, hogy el tudja-e képzelni, hogy papként asszisztálni fogok egy em­berélet elpusztításához. Mégis elkí­sértem volna, hogy esetleg lelkére beszéljek, és elvittem volna a tanács­adó helyre, ahol köztudomásúlag csak nagyon nagy nehézséggel lehet abortuszra engedélyt kapni. Saj­nos nem jött el a megbeszélt talál­kára... S mindezt most nem valami moralizáló szándék meséltette el ve­lem, hanem az a fájdalom, hogy va­laki nem csodálkozni akar meg­születendő gyermekén, hanem rö­vid úton - gazdasági érdekből - mindenáron szabadulni kíván tőle. # * * Igen érdekesnek vagy inkább jellem­zőnek tartom, hogy magyar nyel­vünknek a csodálkozásra még csak saját szava sincs. Mert a csoda, a csodálkozás szláv nyelvekből át­vett szó. Azt jelentené ez vajon, hogy mi blazírt egykedvűséggel vagy az úgynevezett technikai cso­dákkal megelégedve gyalogoljuk végig ezt a földi utunkat? Eleve nincs már egyáltalán antennánk más jelenségek vételéhez? Ne tegyünk úgy, mintha min­den automatikusan és racionálisan működne, és egész világunk csak többé-kevésbé funkcionáló gépezet lenne! Ugyanakkor meg kell válnunk attól a tévhittől is, mintha csak vi­lágrengető eseményekre, politikai botrányokra vagy a gazdasági kor­rupció kirívó jelenségeire tartogat­nánk a rácsodálkozásunkat. Remé­ny ik Sándor éppen ettől akart óvni egyik nagyon szép versében: „Ne várd, hogy a föld meghasadjon / És tűz nyelje el Sodomát. / A minden­nap kicsiny csodái / Nagyobb és tit­kosabb csodák. // Ne várj nagy dolgot életedbe, / Kis hópelyhek az örömök, / Szitáló, halk szirom­csodák. / Rajtuk át Isten szól: jövök.” Nem tudom ugyan, hogy minden csodálkozásomban Isten jön-e elém. De az biztos, hogy minden csodál­kozásom azzal a tapasztalattal jár, hogy Istent még a csodálkozni tu­dás képességéért is csodálnom szabad. Ha egy okos francia azt állította: „Csak azon volna szabad csodálkoz­nunk, hogy tudunk még csodálkozni” (Francois de La Rochefoucauld), akkor csak helyeselni tudok neki. De azonnal hozzá is kell tennem, hogy ha életünkben rácsodálkozunk a „mindennap kicsiny csodáira”, ak­kor azzal már elkészülünk, mintegy „tréningezünk” a végső, nagy cso­dálatra. Ahol majd - igénk szerint- az üdvözültek nagy seregével együtt énekeljük: „Nagyok és csodá­latosak a te dolgaid, mindenható Úristen...” Hogy ez mint lesz, hogyan lesz, arra nem tudok most válaszolni. De egyik volt hazai püspökünket sze­retném idézni, aki szerint a végső csodálkozás még várat magára. „Ha eljutok az Istent dicsérők seregébe- mondta -, csodálkozni fogok azon, hogy ott olyanokkal találko­zom, akikről ezt nem gondoltam volna. Még jobban azon, hogy hiá­ba keresem azokat, akikről meg voltam győződve, hogy biztosan ott lesznek. S a legjobban azon, hogy magam is ott vagyok.” Jó erre már itt és most ráhango­lódni! Mert a csodák naponkénti észrevétele erősítheti a hitünket és abbeli reménységünket, hogy ott le­hetünk az Istent nagy csodálattal di­csőítők karában. Érdemes azért már most, ha elfelejtettünk, újra megtanulni - csodálkozni. • Gémes István HETI ÚTRAVALÓ „Éljetek úgy, mint a világosság gyer­mekei. A világosság gyümölcse ugyan­is csupa jóság igazság és egyenesség’.’ (Ef 5.8-9) Szentháromság ünnepe után a 8. hé­ten az Útmutató reggeli s heti igéinek kulcsszavai: szeretet és világosság. Aki Isten szeretetének fényébe kerül, ma­ga is világossággá lesz. S Isten gyer­mekei a Krisztus szeretetével szeret­nek; aki az Atya újjáteremtő szerete­tének tanúja e világban! „Az Isten sze­retet: és aki a szeretetben marad, az Istenben marad, és az Isten is őben­ne.” (íjn 4,16; LK) A világ világossá­ga ígéri: akik őt követik, azoké lesz az élet világossága (lásd Jn 8,12). S tanít­ványainak kijelenti Hegyi beszédében: „Ti vagytok a világ világossága’.’ És a küldetésük ma is: „Úgy ragyogón a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket, és dicsőít­sék a ti mennyei Atyátokat!’ (Mt 5,14.16) Pál felszólít: a világosság gyermekeiként járjatok, „mert egykor sötétség voltatok, most azonban vilá­gosságvagytok az Úrban”, s riadót fuj (lásd Ézs 60,1): „Ébredjfel, aki alszol (...), és felragyog neked a Krisztus!’ (Ef 5,8.14) Jakab megállapítja, „hogy a hit cselekedetek nélkül meddő” (Jak 2,20). Ismerjük Pál tanítását: „...kegyelem­ből van üdvösségetek” (Ef 2,5). Luther írja: „A hit egyedül Istent illeti. Ezzel fogjuk fel Isten dolgait. Ebből szüle­tik azután a cselekedet, mellyel fele­barátainknak szolgálunk.” Pál döntés elé állítja Isten gyermekeit, mert csak teljes szívvel lehet az Urat szeretni (lásd 5MÓZ 6,5). „Ne legyetek a hitet­lenekkelfelemás igában, mert... mi kö­ze van a világosságnak a sötétséghez? Vagy mi azonosság van Krisztus és Be­liál között?” (2Kor 6,14.15) A földi és a mennyei bölcsességet is meg kell tudnunk különböztetni egymástól, mert „a felülről való bölcsesség irga­lommal és jó gyümölcsökkel teljes” (Jak 3.17) . Az igazság gyümölcsét a békes­séget teremtők aratják (lásd Ézs 32.17) . Urad téged is figyelmeztet: „Vi­gyázz, hogy a benned levő világosság sötétséggé ne legyen!” Ám ha hit által ő él benned (lásd Gál 2,20), akkor a fényhordozója lehetsz, mert „akkor olyan világos lesz az egész, mint ami­kor a lámpás megvilágít téged a fényé­vel” (Lk 11,35.36). Isten Fia így válaszolt kihallgatásakor Annás1 főpapnak: „Én nyilvánosan szóltam a világhoz: titok­ban nem beszéltem semmit!’ (Jn 18,20) „Én, az Úr, igazat mondok, a valósá­got jelentem ki!” (Ézs 45,19) Figyeljünk az élet igéjére, s kövessük Pál példá­ját: „.. félelemmel és rettegéssel mun­káljátok üdvösségeteket, mert Isten az, aki munkálja bennetek mind a szán­dékot, mind a cselekvést az ő tetszé­sének megfelelően!’ (Fii 2,12-13) Isten engedelmes munkatársai készek akár a mártírhalálra is a másokért végzett szolgálat közben, és kérik: „Áldott Úristen, segíts meg minket, a te ne­vednek dicsőségéért szabadíts meg minden gonosztól!” (GyLK 759) Mert Isten szeretete által a gyermekeivé lettek, együtt tudnak örülni az Úrban mindenkor (lásd Fii 4,4)! Te is kérhe­ted: „Jézus, szent világosságom, / Aki szerettél engem, // Én megváltó Krisztusom, / Add, hogy én is szeres­selek, / S mindvégig a tied legyek!” (EÉ 368,1.4) ■ Garai András

Next

/
Thumbnails
Contents