Evangélikus Élet, 2014. július-december (79. évfolyam, 27-52. szám)
2014-08-10 / 32. szám
2 -m 2014. augusztus 10. FORRÁS Evangélikus Élet SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 8. VASÁRNAP - JN 8,37-45 Vagy-vagy kérdés A VASARNAP IGEJE Oratio oecumenica Istenünk, aki szereteteddel magadhoz öleled a mindenséget, és ránk is bőségesen árasztod áldásodat, add, hogy gyermeki bizalommal forduljunk hozzád könyörgésünkkel! Könyörülj egyházadon, szánd meg népedet! Igéddel és irgalmad éltető erejével formálj bennünket testvéri közösséggé, hogy küldetésünket betöltve só és világosság legyünk a világban! Tégy bennünket hegyen épült várossá, amelyen messziről felismerhetők szereteted jelei! Jézus Krisztusért kérünk, Urunk, hallgass meg minket! Könyörgünk gyülekezetünkért. Újítsd meg hitünket, erősítsd reménységünket, hogy a hétköznapok küzdelmeiben se feledkezzünk meg a segítségre szoruló embertársaink iránti szeretetről! Jézus Krisztusért kérünk, Urunk, hallgass meg minket! Irgalmadba ajánljuk beteg, magányos, szomorkodó testvéreinket és mindazokat, akik szerettük ápolásában fáradtak el. Óvd meg őket a kishitűségtől, a zúgolódástól! Segíts, hogy atyai kezedből békességgel fogadják el keresztjüket! Jézus Krisztusért kérünk, Urunk, hallgass meg minket! Hallgass meg minket, Urunk, és áldj meg minket, hogy akaratod szerint éljünk, amíg elhozod örök országodat szent Fiad, a mi Urunk, Jézus Krisztus által. Ámen. SEMPER REFORMANDA „Kegyelem és békesség az Úrban! Kedves Káthém! Reméljük, hogy ezen a héten hazatérünk, ha Isten is úgy akarja. Isten nagy kegyelmet tanúsított itt, mert az uraságok tanácsosaik által majdnem mindenben megegyeztek, két-három cikkely kivételével, ezek között van az, hogy a két testvér, Gebhard es Albert grófok újra testvérek lesznek, amit ma szeretnék elérni. Meghívom őket magamhoz látogatóba, hogy egymással is álljanak végre szóba. Eddig ugyanis némák voltak, csak írásaikkal bosszantották egymást kölcsönösen. Az ifjú uraságok különben vidámak, bohócsipkában együtt szánkáznak, a kisasszonyok úgyszintén, maskarában járnak egymáshoz, és derűsek, Gebhard gróf fia is. Ebből értjük meg, hogy Isten az imák meghallgatója.” H Luther levele feleségének, 1546.február 14. (Csepregi Zoltán fordítása) Vagy Isten gyermekei vagyunk, vagy az ördög fiai. Más lehetőség nincsen. A kettő között nincs arany középút. Ez a summája annak, amit Jézus a mai evangéliumban az ellenségeivel folytatott vita hevében állít. Majd tükröt is tart hallgatói elé, amiből megtudhatják, melyik táborba tartoznak: aki szívesen hallgatja az ő igéjét, mint az élet beszédét, az Isten gyermeke. Aki viszont hallgatni sem bírja, az az ördögtől való. Luther ezt így értékeli egyik prédikációjában: „Isten legnagyobb csapása rajtunk, hogy ez a súlyos és rút bűn ma is megtalálható a társadalom minden rétegében. Hányán vannak - nemcsak a magas rangú urak, hanem az alacsony sorú nép között is -, akik magukba szállnak és megrettennek, ha figyelmezteted őket, hogy bizony nem szép tőlük, sőt aligha vannak Istentől, ha rendre elmulasztják a prédikációt, vagy ha mégis meghallgatják, akkor sem sokat tanulnak belőle? Hányán változtatják meg erre a magatartásukat? A legtöbben félvállról veszik a dolgot, és így felelnek: Minek nekem prédikáció? Tudom én magamtól is, amit tudnom kell! Ha pedig ezután még arra is figyelmezteted, hogy más lélekkel kell betöltekeznie, ha üdvözülni akar, akkor tapasztalni fogod, hogy a jó szándékú intelmed még jobban felbőszíti, és jó tanácsaidat ilyen vagy hasonló gorombaságokkal utasítja el: Hagyj nekem békét, erre meg amarra! És még meg is fenyeget, hogy tud ő más húrokat is pengetni, ha nem hagyod abba. Isten rettenetes csapása ez rajtunk, amiben büntető haragja nyilvá-A Szentháromság ünnepe utáni 8. vasárnap „csupán” egy a sok látszólag „ünneptelen félévbeli” vasárnapból. Pedig minden vasárnap ünnep, méghozzá Krisztus feltámadásának ünnepe, s minden vasárnapnak megvan a maga önálló mondanivalója, amely szépen kirajzolódik az igékből, az énekekből, a liturgikus szövegekből - és természetesen az imádságokból. A zsoltár keretverse a 117. zsoltárt idézi: „Nagy az Úr szeretete irántunk, és hűsége örökké tart.” A nap témája ez: Isten gyermekei Krisztus szeretetével szeretnek. A vasárnap egész karakterét meghatározó evangéliumot (óegyházi evangélium) Máté evangéliumának 7. részéből olvassuk: a hamis prófétákról és Isten akaratának cselekvéséről. Most azonban nem az egész liturgia dramaturgiai ívét szeretnénk felvázolni, hanem arra az imádságra koncentrálni, amely vasárnapról vasárnapra összegyűjti az adott ünnep legfontosabb mondanivalóját. A vasárnap kollekta imádsága így hangzik hát: „Örök Isten, akinek gondviselő bölcsessége sohasem téved! Távolítsd el tőlünk azt, ami árt nekünk, és add meg azt, ami javunkra van, az Úr Jézus Krisztus által, aki veled és a Szentlélekkel Isten, él és uralkodik mindörökkön-örökké. Ámen.” A kollekta imádság mindig ilyen tömör, lényegre törő, szinte szófukar, mégis hallatlanul sokat mond. Magyarul alig tudjuk visszaadni azt a tömörséget, amelyet a bizonyságtevők fellegének tagjai majd másfél ezer évvel ezelőtt a latin nyelv szikár nyelvtani szerkezetével el tudtak mondani. (Ha még vannak latinul tudó olvasóink - s tudom, hogy vannak, nul meg. A keresztény szív méltán retteg attól, hogy ilyen bűnbe essen, nehogy ránehezüljön ez a súlyos ítélet: aki nem hallgatja Isten igéjét, az nem Istentől van, hanem az ördög gyermeke. (...) De ezt nem szabad úgy értenünk, mintha az ördög teremtette volna őket, és adott volna nekik szájat, szemet, értelmet és más egyebet. Nem, mert ők is Isten teremtményei, és Isten őket is ellátta ajándékaival. Jól meg kell tehát különböztetnünk a dolgok lényegét a használatuktól. A hazugnak és csalónak jó nyelve van ugyan, amit Istentől kapott, mégis ahogy a nyelvét használja, az az ördögtől van. Az ilyen ember a nyelvét az ördög szolgálatába állította, és Isten ellen használja. (...) Ezzel szemben akkor vagyunk Istentől, ha fülünket jól használjuk: ha szívesen hallgatjuk az igehirdetést, és nyitott szívvel fogadjuk a dorgálást is, ha vétkeztünk. És ha Istentől vagyunk, akkor a nyelvünket is csupa jóra használjuk: segítségével imádkozunk, prédikálunk, tanítunk és vigasztalunk. Fülünk és nyelvünk tehát akkor van Istentől, és akkor jó igazán, ha Isten tetszése szerint élünk vele. (...) Néha még velünk is előfordul, hogy meggondolatlanul átkozódunk, ahelyett hogy imádkoznánk, vagy haragszunk, amikor barátságos indulat illene hozzánk. Ez semmivel sem menthető. A késedelem nélküli megtérés mindezt mégis jóváteheti, amennyiben beismerjük, hogy méltatlanul viselkedtünk, és Istenhez esedezünk bocsánatért és kegyelehisz több ilyet ismerek -, hadd olvassák mai imádságunk eredetijét úgy, ahogy vagy félezer évvel az egyházszakadások előtt eleink együtt megszólaltatták: „Deus, cuius providentia in sui dispositione non fallitur: te supplices exoramus; ut noxia cuncta submoveas, et omnia nobis profutura concedas. Per Dominum nostrum Jesum Christum...”) Az egyház imádkozik. Az egész egyház. S ezt hallatlanul fontos tudatosítanunk. Szükséges, nélkülözhetetlen a személyes imádság, de amikor az egyház imádkozik, akkor abban különös erő van. S ez az imádság is ezrek és milliók ajkán csendült már fel a hosszú évszázadok során, hiszen a kollekták az egyház imádságkincsének legősibb rétegéből valók. Kis közösségek, nagy tömegek és egyedül elcsendesedő emberek egyaránt imádkozták ezeket a kollektákat. Már a megszólítás is imádság, méghozzá hitvalló imádság. Bevallom, sokáig nem is figyeltem a megszólításra, formálisnak tartottam. Valamiféle udvariassági formulának, amelyből tovább kell lépni, afféle kötelező kelléknek a bevezetéshez. Ma már tudom: a megszólítás nagyon-nagyon fontos. Benne van a tudásunk, az Istenről való információnk, de benne summázódik a reménységünk, a vágyunk, a bizonyosságunk is. A megszólítás hitvallás - ezen a vasárnapon is: „Örök Isten, akinek gondviselő bölcsessége sohasem téved...” Mi, múlandó emberek azt szólítjuk és szólíthatjuk meg, aki egyedül örök. Aki nincs - mint mi - bezárva az idő rabságába, aki az örök jelenben él. Ő az, aki nemcsak útnak indította a teremtett világot, mért. Mert az ilyen megbotlás és elesés is vétek ugyan, de ezért még senki sem mondhatja ránk, hogy ördög szállt meg bennünket, vagy hogy az ördögtől vagyunk, mert a bűnbánat által újra Istenhez térünk, és az a komoly szándék vezérel bennünket, hogy bűneinket elhagyjuk. . Viszont azok valóban az ördög fiai, akik - ha gonoszságukra figyelmeztetjük és megintjük őket - büszkén és gőgösen odavetik: Mit bánom én? És az intelmet semmibe véve ott folytatják, ahol abbahagyták. Az ilyen emberek az ördögtől vannak, s minél tovább maradnak gonoszságukban, annál konokabbak lesznek, mert az ördög nem hagy nekik békét. Először csak megutálják Isten igéjét, később pedig káromolják, szidják és átkozzák is. Végül pedig ugyanazt teszik, mint amit a zsidók tettek: köveket ragadnak, és gyilkolni akarnak. Az ördögnek tehát ezek az ismertetőjelei: Isten igéjét nem hallgatja, hanem gyalázza és káromolja; másoknak szenvedést okoz, és a prédikátorokat halva szeretné látni. Erről ismerhetjük meg az ördögöt és a fiait. Mert gyilkos ő és hazug kezdettől fogva, Istent és Isten igéjét pedig megveti. Őrizkedjetek tehát attól a bűntől, hogy Isten igéjét megvessétek! (...) A mai evangéliumból tehát legfőképpen azt kell megtanulnunk, hogy szilárdan az igéhez kell tartanunk magunkat. Hallgassuk is mindig örömmel, és fogadjuk hívő lélekkel. de mind a mai napig gondját is viseli. Személyesen is fogalmazhatjuk: nem hagyott és nem hagy minket magunkra, hanem előteremti s megadja nekünk mindazt, amire valóban szükségünk van. De amíg egy társát gondozó ember lehet - legjobb indulata és igyekezete ellenére - ügyetlen, olykor meggondolatlan, s tévedhet is, amikor gondozottja igényeit és szükségét méri fel, addig Isten bölcsen viseli gondunkat, és bölcsessége sohasem téved. Szinte elképzelhetetlen biztonságot ad nekünk ez az egyetlen szó: sohasem. A legkisebb hiba bárhol becsúszhat ott, ahol emberek vannak, de Istennél sohasem. Tudja, látja, mire van szükségük gyermekeinek, és idejében megadja. Emlékezhetünk a 104. zsoltár tanúságtételére az egész élővilággal kapcsolatban: „...idejében ad nekik eledelt.” (27-28) És jól ismerjük Jézus szavait a Hegyi beszédből: „...ne aggódjatok..., hogy mit egyetek, vagy mit igyatok... Ha pedig a mezőfüvét (...) így öltözteti Isten, nem sokkal inkább titeket...?” (Mt 6,25-34) S itt újra fel kell idéznünk azt a tényt, amelyet mélyen gondolkodó emberek minden korban megpróbáltak tudatosítani. A világ megannyi baja közepette a megoldás visszatérni a gondviselő Istenhez. Ez nem ölbe tett kézzel való üldögélést jelent, hanem azt, hogy figyelünk arra az Istenre, aki gondviselő bölcsességében sohasem téved. Az ő akarata szerint, az ő igéje szerint keressük a megfelelő megoldásokat, használjuk a tőle kapott megoldáskészleteket. Egyetlen mondat az imádság megszólításából, és mennyi mindent takar! Ha ezt tesszük, úrrá leszünk bűnön, halálon, ördögön és poklon. (...) Mert az ördöggel, a bűnnel és az örök halállal szemben nincs más segítségünk, csak az, ha Jézus Krisztus igéjéhez tartjuk magunkat.” Ma persze mindez nagyon korszerűtlenül hangzik. Hiszen ma a hívő keresztények között is egyre többen vannak, akik hallani sem akarnak az ördög létezéséről. Az örök kárhozatot pedig Isten szeretetével összeegyeztethetetlennek tartják. De nem azt jelenti-e mindez, hogy ma a keresztények többsége hallani sem bírja Jézus igéjét? Nietzsche azt állította, hogy „Isten halott”. Jézus szavainak tükrében viszont az derül ki, hogy a mai kereszténység hite halott. De mi lesz, ha a holt hitű kereszténységnek az élő Isten hatalmával kell egy napon szembenéznie? Mivel mentheti magát? Az apostolokra és a régi atyákra nem hivatkozhat, miként Jézus egykori ellenfelei is hiába mondták, hogy Ábrahám leszármazottai. Isten Szentlelke vagy lángra lobbantja bennünk azt az élő hitet, amelynek tüze az apostolokban, a régi atyákban és reformátor eleinkben is lobogott, vagy fölöttünk is elhangzik Jézus ítélete: „Miért nem értitek az én beszédemet? Mert ha ini sem bírtátok az én igémet. Ti a 1átoktól, az ördögtől származtok, és < tyátok kívánságait akarjátok teljes: eniJ Isten irgalmazzon mindnyájunl iák, hogy ez be ne következzék! ■ Véghe n Antal Imádkozzunk! Jöjj, Szem élek Isten! Elevenítsd meg a holta , támaszd életre egyházadat! Teremts bennünk igaz hitet, hogy Isten gyermekeiként éljünk most és egykor az örökkévalóságban. Ámen. RÉGI-ÚJ LITURGIKUS SAROK S a kollekta kérése még csak ezután jön: „Távolítsd el tőlünk azt, ami árt nekünk, és add meg azt, ami javunkra van.” Egyedül Isten tudja igazán, mire van szükségünk. De tisztában van azzal is, mi van kárunkra. Felfordult értékrendű világunkban, ahol a jót rossznak és a rosszat jónak mondják (mondjuk), mi nem vagyunk képesek jó döntéseket hozni s azok nyomán emberhez méltó (értsd: Isten gyermekeihez méltó) életet élni. Ezért rá kell bíznunk magunkat. Takarítsa ki életünkből azt, ami - bár lehet, hogy tetszetős, sőt még élvezzük is - tönkretesz minket, és adja meg azt, amiről talán nem gondoljuk, hogy létfontosságú, de az életünkhöz nélkülözhetetlen. Itt most már ki-ki behelyettesítheti saját élete igényeit, vágyait, kéréseit, igyekezetét. S mindenki elgondolkodhat azon, hogy egyéni életében mit jelent, és milyen következményekkel jár Isten tévedhetetlen gondviselő bölcsessége. Az egyház nagy közössége ezt általános szavakkal foglalhatja imába. Minden ember kibonthatja azonban a maga számára a nap kezdetén vagy az este összegző csendességében - vagy bármikor, egy nyugodt pillanatban. A tömör és szikár kollekta imádság így nyílik ki, s akkor kiderül, micsoda gazdagságot hordoz. Érdemes hát vasárnapról vasárnapra ezt az imádságot várni, figyelmesen hallgatva együtt imádkozni és tovább meditálva elvinni a hétköznapokba. ■ Dr. Hafenscher Károly „Csak egy megszokott kollekta”
