Evangélikus Élet, 2014. július-december (79. évfolyam, 27-52. szám)
2014-08-03 / 31. szám
Evangélikus Élet KERESZTUTAK 2014. augusztus 3. ► 7 TEREPTARKA ÖKUMENÉ Portugál, magyar - két jó barát Egy katonai misszió margójára ► Amikor 2011 augusztusában a Magyar Honvédség Kfor- (Kosovo Force - Koszovói Erő) kontingense ötödik váltásának tábori lelkészeként szerencsésen földet ért velem az AN-26-os repülőgép Pristinában, már nem volt idegen számomra a Balkánnak ez a szeglete. Előzőleg, 2010-ben sikerült fél évet eltöltenem a nyugat-koszovói Pec városában található Villagio Italia táborban. A hely történelmét, sajátos biztonsági kockázati tényezőit ismertem, a huzamosabb tábori élettel együtt járó kihívások - a bezártság, a monotonitás, a konfliktusok, a fokozatos befelé fordulás - sem jelentettek leküzdhetetlen akadályt. Amiért mégis felfokozott várakozással tekintettem az előttem álló bő fél évre, az elsősorban annak köszönhető, hogy tudtam: a picinyke, mindössze pár száz négyzetméter alapterületű pristinai Síim Lines táborba települt taktikai tartalék zászlóalj működtetése portugál-magyar együttműködésben fog történni. A tábori lelkészüket pedig a derék luzitán kollégák sem felejtették otthon. Az ökumené csúcsra járatása elkerülhetetlennek tűnt. mindketten az anyanyelvűnkön prédikáltunk, előre megegyeztünk abban, hogy egyikünk sem lépheti át a hét percet. Ez a megkötés nagyon termékenyen strukturálja a gondolatokat a lényeg irányába, és kifejezetten üdítő tud lenni a huszonöt perces prédikációkon edződött fülnek. (A történet fricskája, hogy volt olyan keményvonalas katolikus katonám, aki azelőtt nem jött el az én „fapados” protestáns istentiszteleteimre, hanem nulla nyelvtudással is képes volt beülni a portugálokhoz, „mert az mégiscsak mise” - majd ezek után juszt is kénytelen volt fél éven át hallgatni az evangélikus lelkész igemagyarázatát.) Az áldozásban természetesen a protestánsok nem vettek részt, de ennek a belső körnek havonta egyszer külön tartottam úrvacsorás, magyar nyelvű istentiszteletet. Az eredmény egy fantasztikusan működő, valóban testvéri közösség lett, amelynek tagjainál a templomi közegben, a közös zenélések alatt átélt egység maximálisan éreztette jótékony hatását a hétköznapi együttélésben és munkavégzésben is. % * * Kellő alázattal, érzékenységgel és nyitottsággal az ökumené működik. Aki pedig még mindig kételkedne, netán úgy gondolná, hogy túl sokat adtam föl evangélikus identitásomból, annak beszéljenek a számok. Tudomásom szerint egyedül én voltam evangélikus a kiutazó állományban. Hazautazáskor nyolccal többen voltunk - ők az én közreműködésemmel vették föl a szent keresztséget Pecben egy „rendes” kőből épült katolikus kápolnában. ■ Nánai László Endre őrnagy, evangélikus táboripüspök-helyettes Amit „az egyházi elismerésről és az egyházi jogi személyek jogállásának és működésének sajátos szabályairól” szóló 295/2013-as kormányrendelet ír a tábori lelkészi szolgálattal kapcsolatban - „a tábori lelkész munkáját ökumenikus szellemben, a felekezeti önállóság tiszteletben tartásával végzi” -, azt egyik kollégámnak sem kell hosszasan magyaráznom. Szá-Az enteriőr messzemenően a katonás funkcionalitás jegyében lett kialakítva: az oltártérben stratégiai helyen elhelyezett Szűz Mária-szobor és feszület békésen megfért az átellenes oldalon valamilyen furcsa okból kifolyólag meghagyott bordásfalakkal... A kápolnához tartozott még egy zeneszóba és két irodahelyiség, melyek egyikébe - az épületfenntarményemmel kapcsolatban, és már ott tartottam, hogy kiiktatom az összes éneket az istentiszteletből, amikor megérkezett a portugál felmentő sereg... .. .egy komplett zenekarral. Akusztikus és basszusgitár, billentyűs, dobos, még fuvolát meg klarinétot is hoztak, hogy az elmaradhatatlan előéneklő portugál katonahölgy vokalisájában. Éppen ezért, afféle egyszemélyes lutheránus ötödik hadoszlopként, eleve tudatosan részt akartam venni az istentiszteleti életükben is. Az a lélektől átitatott, temperamentumos muzikalitás, amelyet ott tapasztaltam, azonban teljesen lenyűgözött. Nekünk pont ez hiányzik, most már csak arra van szükségem, hogy ezt ne én mondjam ki - gondoltam magamban. így aztán jó érzékkel elcipeltem a következő misére azokat a magyar híveket, akikben zenei vonzalmat éreztem (igen, kilencven százalékuk nő volt), és vártam a hatást. Ezek után már tényleg csak egy röpke Oscar-díjas színészi alakításra (meghökken, elgondolkodik, kéreti magát, végül nagy duzzogva beadja a derekát) volt szükség, amikor kórusban kérlelni kezdtek, hogy tartsuk együtt az istentiszteletet a portugálokkal. A Mindenható kegyelméből a nálam majd húsz évvel idősebb, kizárólag az anyanyelvén kommunikáló portugál atya is - aki kiváló barátom lett később - hasonló ambíciókat táplálhatott, mert szinte egyszerre kerestük meg egymást ugyanazzal a felvetéssel. A többi már csak technikai részletkérdés volt. így született meg az a közös istentiszteleti forma, amely természetesen megtartotta a miserendet, mégis kapott egy jó értelemben vett „lutheránus gellert” - mindkét náció nagy megelégedésére. A liturgiát mindenki kézhez kapta magyarul és portugálul is, így a hol ilyen, hol olyan nyelven elhangzó imádságoknál, liturgikus részeknél sem lehetett eltévedni. A legkedvesebb xészt számomra talán a - katolikus perikóparend alapján végzett - sajátos, responzórikus igehirdetéseink jelentették. Mivel murikra az ökumené olyan, mint a levegő, amelyet beszívunk, lelkészi szolgálatunk szinte minden részét az ökumenét szem előtt tartva végezzük. A honvédség eleve mindenki által elérhető és megszólítható lelkigondozóként, nem pedig felekezeti hitvédőként tekint ránk. Valahol ez tükröződik bájosan abban a jelenségben is, hogy a pásztoroltak részéről a tábori lelkész megszólítása szinte minden esetben „atyám”, tekintet nélkül annak felekezeti hovatartozására. Stílszerűen balkáni teológiai hasonlattal élve: szolgálatunkban az ortopraxis gyakorlatilag mindig felülírja az ortodoxiát. A határok és hagyományok rugalmas értelmezésének igényét, valamint a kreatív hozzáállás szükségességét erősíti továbbá az a tény, hogy a lelkész sosem tudja előre százszázalékos bizonyossággal, hogy milyen munkafeltételek, milyen egyházi infrastruktúra (liturgikus eszközök, hangszerek stb.) várják majd a katonai misszióban'. Az ehhez hasonló kérdéseken persze nem érdemes túl sokat rágódni, részemről a rutinos hozzáállás: pár stóla, énekeskönyv, Biblia, Luther-kabát, kehely, keresztelőkancsó be a bőröndbe, aztán Deo volente - ha Isten akarja -, majd megleszünk valahogy. * * * Visszatérve Slim Lineshoz: a táborban, ahol minden épület konténerekből lett összevágva-építve, meglepetésemre a kápolna volt - az étkezde és a konditerem után - a harmadik legnagyobb alapterületű helyiség. tó portugálok kegyelméből - bekvártélyozhattam magam, ilyen peremfeltételek mellett pedig már derűsen vethettem tekintetemet az előttem tornyosuló féléves lelkészi szolgálatra. A táborkapacitásból, illetve a katonai missziók belső logikájából következik, hogy a portugál és a magyar fél váltása között mindig van pár hét különbség, hogy a tapasztalatokat át lehessen adni, és ne két minden tekintetben „szűz” társaság kezdje meg egyszerre a munkát. Ez esetemben azt jelentette, hogy a beilleszkedés első három hetében igyekeztem megszervezni a magyar istentiszteleti alkalmakat a legjobb tudásom szerint - és vártam az érkező portugál kollégát. Számomra az istentisztelet Achilles-sarkát egyértelműen a liturgia gyakorlati kérdései jelentik. Mihez kezdjek például a fantasztikus elektromos orgonával a sarokban, ha senki sincs - cirka kétszáz katonámat és magamat is beleértve —, aki meg tudja vagy akarja szólaltatni? És bár Trajtler Gábor tanár úr a teológiai felvételi vizsgámon 1993-ban számomra örökké emlékezetes módon „fantasztikus orgánumként” jellemezte az énekhangomat, a heteken átívelő - gyakorlatilag végigszólózott - a capella istentiszteletek kezdték felemészteni a belső erőforrásaimat. (Akinek már a kezében a kő, az próbáljon meg először katonákat egyházi énekekre tanítani kíséret nélkül!) Sivár, száraz, meddő, kifulladó, erőtlenségbe csúszó - ezek az érzések kerülgettek a liturgiái teljesíttákról ne is beszéljek. Ez a felsorolás pedig nagyjából mindent el is mondott az én liturgiái versenyképességemről. Persze az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy egyébként is nagyon komoly aspirációim voltak a portugálokkal kapcsolatban. Tekintettel arra, hogy a 2003-ban Brazíliában töltött teológiai ösztöndíjas évem nem süllyedt nyomtalanul a tudatalattimba, és a mai napig érthető módon dadogok középszinten portugálul, eleve úgy gondoltam, hogy majd valamiféle hídszerepet játszhatok e két meglehetősen eltérő Jelki alkattal és habitussal bíró nép - tudniillik a magyar és a portugál - békés koegzisztenci-
