Evangélikus Élet, 2014. július-december (79. évfolyam, 27-52. szám)
2014-08-03 / 31. szám
6 -m 2014. augusztus 3. FÓKUSZ Evangélikus Élet Lelkész a táborban - katona a Szélrózsán ► A Fórumsátor 2 belsejében a kánikula ellenére terepszínű egyenruhában és ormótlan bakancsban várta hallgatóságát a találkozó második napján Nánai László Endre őrnagy. Mint kiderült, mínusz huszonöt fokban is nagyjából ugyanezt a formáját kell hoznia, parancsra. Egy katona az időjárási viszontagságokon nemigen akad fönn. A szandálos bölcsészek, KIE-tappancsosok és lutheránus hippik között meglehetősen föltűnő jelenség egy ilyen egyenruhás alak. Nánai László Endre küldetésének érzi, hogy a kevéssé ismert, jobbára hiedelmekkel és felszínes prekoncepciókkal teleaggatott tábori lelkészség szolgálati területéről beszéljen. A nyolcadik éve ebben a munkakörben tevékenykedő evangélikus lelkész az öniróniát sem mellőzve beszélt egyház és katonaság, társadalom és katonaság, nem utolsósorban civil és tábori önmaga kapcsolatáról. A tábori lelkészség kis létszámú munkaág. Magyarországon tíz protestáns tábori lelkész közül nyolc református, kettő evangélikus. Körülbelül huszonöt ilyen hivatású ember él az országban - tudhatta meg a hallgatóság. Általában a katonaságra mint erőszakszervezetre gondolnak, az egyházra pedig mint a béke felesküdött követeit összefogó szervezetre. A tábori lelkész - fogalmazott Nánai László Endre - e két halmozottan hátrányos helyzetű terület metszetében áll. Korántsem a legvidámabb barakk - ezt a címet kapta a rendszerezni, fejekben rendet tenni igyekvő előadás. Kettős harcról számolt be Nánai őrnagy. Egyrészt arról, hogy az ő korántsem mindig felhőtlen munkaterülete - melybe elmondása szerint mint Pilátus a krédóba csöppent bele - az egyház képviselete a katonaság felé, másrészt arról, hogy ez a munkaterület tovább bővült az évek során: most már úgy érzi, a katonaságot is képviselnie kell az egyház felé. Meghasonlottsága azért is mondható tartósnak, mert ezt a szolgálatot - ahogy érzékletesen lefestette - csak teljes beolvadással lehet végezni. A táborban úgy öltözik, úgy beszél, úgy viselkedik, ahogy abban a közegben tőle elvárják. Mint mindenki más, mint az összes többi katona. Márpedig a katonaság nem demokratikus intézmény. Ott minden parancsszóra történik. Minden félresikerült szónak, mozdulatnak következménye van. A katonai szolgálat nemigen örvend társadalmi megbecsülésnek, sőt sokszor ujjal mutogatás, élcelődés tárgya. Holott a katona is klasszikus értékek hordozója - hangsúlyozta az előadó. A katonai erények közül az egyenességet, az engedelmességet és a hitelességet emelte ki. Voltaképpen ezek nemcsak katonai, hanem keresztény, sőt egyetemes erényeknek mondhatók. „Csak épp a mi parancsnokunkat - fogalmazott lelkészi mivoltát előtérbe helyezve - Jézus Krisztusnak hívják.” Nánai László Endre kétszer fél évet szolgált Koszovóban, és legutóbb egy újabb fél évet Afganisztánban; a missziókról fotókat is hozott. Megtekinthette a közönség például azt a pristinai tábor közvetlen közelében tornyosuló kecses hőerőművet, mely a helyi lakosság körében az átlaghoz képest háromszáz százaléknyi rákos megbetegedést idéz elő. (A németek által ingyen biztosított szűrőberendezést annak rendeltetés- és szükségszerű használata helyett a helyiek alkatrészeire szedték, és eladták.) Egy másikon magát az őrnagyot láthatták, amint egy pallón egyensúlyozik. Ez a kép - azon túl, hogy valódi - szimbolikus is, merthogy Nánai László Endre „végtelen kötéltáncnak” nevezte felemás szolgálatát. Átélhette a közönség a „három percben légy biblikus, katonás és újat mondó” elvárásának embert próbáló feszültségét. Tábori ünnepségen (itt olyasfélére kell gondolnunk, mint például a pákozdi csata évfordulója) előfordult, hogy Nánai őrnagy hatpercnyire tágította mondanivalóját - a rendhagyó esettől az ott jelen lévők azóta sem tágítanak... Persze emelkedett pillanatok is adódnak még az „Isten háta mögötti” mínusz huszonöt fokban is. Nánai László Endre második missziója során nyolc katonát keresztelt meg. Megadták a módját: nem a katonai táborban, hanem egy közeli olasz kis kápolnában tartották meg a keresztelőünnepet. Mivel a tábori szolgálatba kerülő lelkészek semmiféle felkészítésben, képzésben nem részesülnek, és „szakirodalom” sincs a témában, Nánai őrnagy, felelősséget érezve e munkaterület új követeiért, missziós tapasztalatainak írott formába rendezését fontolgatja. Sokszor határhelyzetben, peremvidéken történnek az igazán lényeges dolgok - hangzott az előadás egyik bevezető mondata. A hiteles beszámolót meghallgatva ezt magunk is fontolóra vehetjük. ■ Kinyik Anita „Sekély vízben nem lehet úszni...’’ Őszinte kérdésekre kellett őszinte választ adnia dr. Lackner Pálnak. A korábbi protestáns tábori püspök a Keresztyén Ifjúsági Egyesület által működtetett tábori kávéházba kapott meghívást egy fórum erejéig. A szervezet és Lackner Pál kapcsolata nem új keletű; ahogy fogalmazott: „A családunk belenőtt a KIE-be, vagy inkább a KIÉ a családunkba.” A gimnáziumi évek felénél lehetett, amikor eldöntötte, hogy lelkész lesz. Hétszer költözött gyülekezetből gyülekezetbe, „az ábécében mindig előre haladva” Végül aztán Afganisztánig ment, akkor már tábori püspökként. „Valóban mély víz volt vállalni ezt a szolgálatot, de sekély vízben nem lehet úszni” - mondta viccesen Lackner Pál, aki a tábori lelkészség mindennapjaiba is bepillantást engedett. A katonai közösség sajátosságain túl a hívek természetében is különbözik egy szokásos gyülekezettől. A katonák ugyanis - megfogalmazása szerint - „direkt” emberek, vagyis nem udvariaskodnak, hanem egyenesen felteszik kérdéseiket. Az afganisztáni küldetést önként vállalta, de a meglehetősen szűk személyi állomány miatt mást nem is tudtak volna küldeni. A moderátor félelemmel kapcsolatos kérdésére így válaszolt: „Ha azt mondanám, hogy a vasárnapi istentiszteletet nem tartom meg, mert félek elmenni, akkor feltehetnék a katonák a kérdést, hogy hol van az ereje az evangéliumnak.” Lackner Pál arról is beszélt, hogy a honvédségben sokkal jobban megélik a katonák az ökumenizmust. Például egy magyar protestáns katona, ha nincs anyanyelvén protestáns istentisztelet, nem a skandináv evangélikus lelkészt keresi meg, hanem a legközelebbi magyar katolikus papot. „Az anyanyelv felülírta a hitvallásosságot” - fogalmazott. ' A Szélrózsa fiataljainak azt is elárulta, hogy igencsak megterheli a katonákat egy-egy külföldi misszió nemcsak fizikailag, hanem pszichésen is. Ezért egy embernek két-három külföldi küldetésnél többet nem célszerű vállalnia. Aki többet van távol, annak jó eséllyel kerül válságba a házassága. A tábori püspök utazásairól az érintett felesége elárulta, hogy minden egyes távoliét felért egy sérvműtéttel: „Tudja az ember, hogy valamit csinál, de hogy pontosan mit, azt nem” - mondta. Lackner Pál mint a Magyarországi Evangélikus Egyház külhoni magyarok ügyeivel megbízott munkatársa elmondta, hogy a jövőben nem is a hagyományos határon túli magyar közösségek jelentenek majd kihívást, hanem a nyugat-európai magyarság hitélete. „Ki kell találnunk, hogy az Angliába, Németországba és Franciaországba költözött sok ezer evangélikust hogyan tudjuk anyanyelvén megszólítani” - fogalmazta meg a közeljövő egyik legnagyobb feladatát. ■ L. J. Cs. Csatamezőkről a békesség útjára Bizonyos újonnan megjelent könyveknél a szerző képe gyakran ott szerepel a hátsó borítón. Néhány odavetett életrajzi adatnál mindig többet jelent a képi megjelenés. Jeremiás arcképét Luther Márton így rajzolja meg: „Viszontagságos időket élt; életveszedelmes prédikátorságot vállalt. Sokszor életére törtek, végig kellett néznie az ország összeomlását és a nép fogságba hurcolását. Egyetlen társa volt csak: hűséges titkára, Báruk - és felfelé az imádság csatornája. Ez öntött szívébe reménységet. így lett a hit hőse. Valósággal Krisztus előképe.” Jeremiás könyvében a szerző önarcképét is megtaláljuk, hiszen önmagáról így ír: „Én vagyok az az ember, aki nyomorúságot látott az ő haragjának vesszeje miatt. (...) Bizony ellenem fordult, ellenem fordítja kezét minden nap. Megfonnyasztotta testemet és bőrömet, összeroncsolta csontjaimat’.’ (JSir 3,1.3-4; Károli-fordítás) Istenről pedig ilyen vakmerő módon ír: „Olyan hozzám, mint a leselkedő medve, mint rejtekhelyen az oroszlán. (...) Veséimbe eresztette tegzének nyilait. (...) Keserűséggel lakatott jól, bánattal itatott meg. Kavicsot rágatott velem, hamuba kényszerített engem’.’ (JSir 3,10.13.15-16) Ilyen komor előzmények után igazán a meglepetés erejével hat a könyv valóságos fordulópontja, ahol a próféta így kiált fel: „Szeret az Úr, azért nincs még végünk, mert nem fogyott el irgalma..!’ (22. v.) Jeremiás sorsa: hogy politikus próféta legyen. Tiszte: hogy vallási és nemzeti reménységre tanítson. A próféta tanítása minden korban érvényes. Azt jelenti: Isten gondviselése kiterjed a nemzeti létre is. Isten a történelem Ura, ezért ő gondoskodik népe fennmaradásáról. Ő megőrizte népét az egyiptomi és babiloni fogság kataklizmájában; a hellenizmus olvasztótégelye közepette; a rómaiaktól elszenvedett vereség után is. Megmentette övéit, Jeruzsálem többszöri pusztulása után is. A próféta az újrakezdés esélyéről szól. Az Istenben bízó ember minden egyes nap ezt élheti át. Keresztény egyházak képviselői a mai vasárnap az elzászi Gunsbach evangélikus templomában gyűlnek össze azon az istentiszteleten, amelyen az első világháború kitörésére emlékeznek. Száz éve ezen a napon üzent hadat Németország Franciaországnak, és ezáltal lényegében is megkezdődött a század nagy világégése. A Gunsbachhoz egészen közeli csatamezőn véres harcok dúltak. Annak idején sajnos mindkét oldalon még az egyházak is örömmel üdvözölték a háborút. Papok és püspökök nemzetük házikáplánjaként viselkedtek. A fél világnak össze kellett omlania, hogy rájöjjenek: Isten nem akar egy nemzet oldalára sem állni, az ő nevével senki sem élhet vissza. Ez a felismerés kellett az ökumenikus törekvések megerősödéséhez, amelynek közéleti, politikai kihatása is lehet. így ma egyebek mellett Joachim Gauck német és Francois Hollandé francia államfő is részt vesz ezen a gunsbachi megbékélési istentiszteleten, amelynek témája így hangzik: „...hogy ráigazítsa lábunkat a békesség útjára’.’ (Lk 1,79b) Látva a világ számos háborús fészkét, erőteljesen kell imádkoznunk az őrült erőszak megszűnéséért és a béke beköszöntéséért ma is. Elég, ha csak a Szentföldre, Gázára vagy Ukrajnára utalok. Jeremiásként először itt is csak siralmakra vagyunk képesek, de aztán az evangéliummal imádkozhatunk: „Vezesd lábunkat a békesség útjára.” Végül talán eljuthatunk erre a felismerésre: „Szeret az Úr, azért nincs még végünk, mert nem fogyott el irgalma.” Mi jelenti egy közösség fennmaradását? Saját ereje? Nem, Isten irgalma. Dicső múltja? Nem, hanem az Isten által eltervezett jövő. Az egyház prófétai szolgálatára ma is szükség van. A nép bátorítása, a pislákoló láng őrzése, a mindenkori hatalom intése ma is az egyház feladata. Jeremiás arról vallott, minden nyomorúság közepette, hogy szeret az Úr. Mi kifejezetten Jézus irgalmáról, értünk való könyörgéséről és megtartó szeretetéről vallhatunk. így tölthetjük be a vigasztalás szolgálatát a nemzet és az egyház körében. ■ Fabiny Tamás Elhangzik augusztus 3-án a Kossuth rádió Vasárnapi újság című műsorának Lélektől lélekig rovatában. Az isonzói csata ádozatainak hősi temetője Szlovéniában (Ukanc)
