Evangélikus Élet, 2014. július-december (79. évfolyam, 27-52. szám)
2014-07-06 / 27. szám
6 -m 2014. július 6. KULTÚRKÖRÖK Evangélikus Élet Magyar és kun templomok egymás fölött Befejeződött a tázlár-templomhegyi ásatás ► Aki nyitott szemmel jár a szélfútta kiskunsági homokon, az óhatatlanul észrevesz néhány, a földből kiálló tárgyat. Ez lehet faág, traktorból kikerült ócskavas, de kő és csont is. Ez utóbbiak pedig egyértelműen hajdani lakott helyre: templomra, falura és temetőre utalhatnak. A szélerózió, a mélyszántások és a nagy építkezések nyomán rendre előtűnnek ezek a korábban már ott sejtett települések. így történt ez Tázláron is, ahol a Templomhegy néven ismert homokdombon ipari parkot kívánt létesíteni az önkormányzat. Az ehhez kapcsolódó területrendezés során kerültek elő sírok még 2002-ben. Ennek bejelentése után 2003- 2004, majd 2012-2013 során közel hatezer négyzetmétert kutatott meg Gallina Zsolt és Gulyás Gyöngyi régész vezetésével egy kutatócsoport. Megtalálták a középkori templom alapjait, sírokat és falusi épülettöredékeket tártak fel. Az ásatás utolsó napjaiban vagyunk. A helyszín maga a Templomhegy. Az elnevezés csalóka: valójában már csak néhány méteres a kiemelkedés a hajógyár épülete mellett. A tsz-világ és a tereprendezés jócskán „letermelte” a dombot - viszont így „közelebb került” a felszínhez a templom és a sírok szintje.- Mit mindent találtak itt? - kérdezem az ásatásvezető régészt, Gallina Zsoltot.- A lelőhely első korszaka a szarmatákhoz köthető. E korból egy 2-3. századi falut, egy 3-4. századi temetőt és egy a már a hun korba hajló, 4-5. századi település nyomait tártuk fel. A szarmata temető tizenegy sírja mind rabolt volt, ennek ellenére koporsókapcsok, bronz karperec, karneol-, borostyán-, pasztagyöngyök, kisméretű fibulák, vastárgyak, bronztükör töredékei kerültek napvilágra belőlük. Két temetkezést körárokkal öveztek.- Amikor egy sír rabolt, hogyan és mikor történhetett a kifosztása?- Mondhatni bármikor! Már a középkorban léteztek kincskeresős történetek, az arannyal teli ládikót találó pásztorfiú legendája, melyet korunkra modern módszerekkel egészítettek ki. Megjelentek a fémkeresővel járó „aranyásók”, a törvényt kijátszó kincskeresők, akik ezzel a tevékenységgel végül is az államtól és a magyar néptől lopnak.- Mit tudunk a magyarokról? Ők mikor jelentek meg itt?- Már a 11. századtól. Létrehozták településüket és temetőjüket, megtelepedésüknek a tatárjárás vetett véget 1241-ben. Erre utalnak az égett faelemek, a hamu és a rombolás. Azt tudjuk róluk, hogy az Árpád-kori faluban több speciális, cölöpszerkezetes veremépületet emeltek, bennük patkó alakú, szürkére égett, cementálódott anyagú kemencével. Feltételezhető, hogy ipari tevékenységet, talán vasolvasztást végeztek e műhelyekben.- Aztán érkeztek a táj névadói, a kiskunok. Ők is ilyen életmódotfolytattak, vagy csupán nomád telepeket alkottak?- A kunok a 13. század második felében telepedtek meg itt. Fokozatosan fejlődő lakáskultúrájukra utal, hogy az egyik, már hozzájuk köthető, 13-14. századi veremházban - talán az Árpád-kori templom falából származó téglából - szikrafogót építettek az egyik kemence köré, a falat pedig belül deszkafallal bélelték, amire a béléstartó cölöpök nyomai utalnak.- Ahogy itt állunk, mindenhonnan koponyák néznek ránk - még a templom területéről is. Hány sír lehetett itt?- A faluhoz tartozó temető százkilencvennégy sírját tártuk fel, melyekből különböző leletek kerültek elő: bronz és ezüst S végű hajkarikák, gyűrűk, 11-12. századi pénzek, ásópapucs. A nehéz életet élő és kétkezi munkát végző emberek csontjain számos patológiás elváltozás: kar-, láb- és bordatörések, erős izomtapadások figyelhetők meg. Az egyik vázon tébécére utaló csontelváltozást láttunk. Több sír alja volt faszenes, ami a temetést megelőző, pogány eredetű tisztító szertartásra utalhat. A teljes eredeti sírszámot nagyon nehéz megbecsülni, hiszen a temetőnek még csak kis részét tártuk fel, továbbá számos sír elpusztult már az intenzív földművelés, kincskeresés, földelhordás során. A templomot és a temetőt körülvevő száz-száztíz méteres átmérőjű külső árok alapján háromezer fölé tehetjük az ide mintegy fél évezreden át, a 11-16. században eltemetettek számát.- Beszéljünk kicsit a templomról mint a terület névadójáról! Mikor £ épült, és mekkora lehetett? 'S - A kérdés érdekes, mivel a feltám rás közben jöttünk rá, hogy valójában < itt két templom volt. Az elsőt még az 1100-as években, az Árpád-korban építették, ez a tatárjárás idején, 1241- 42-ben részben elpusztulhatott. A patkóíves szentélyű templom külső hosszúsága a szentéllyel együtt 13,5 méter, külső szélessége 9 méter, falának vastagsága 1 méter lehetett. Számítások alapján e templomban közel száz fő fért el. Viszont a templomba járó népesség jóval nagyobb lehetett, mert a templomok befogadóképességének becslésénél egyes esetekben feltételezik, hogy a templomban csak a falu előkelőségei tartózkodtak, s a falu lakói a templomon kívül vettek részt a szertartáson. A15. század első felében a romos, de még részben álló falú Árpád-kori templom helyére újat építettek a kunok. A régi templom falát nyugatészaknyugatra másfél méterre tolták el. A régi, Árpád-kori templom alapozóárka helyét jórészt teljesen kiszedték, s ide később sírokat ástak, immár az új templom tövébe és a korábban megszentelt földbe! A falucska életének a török háborúk vetettek véget 1590 körül.- Ahogy látható is, a templom alapfalainak anyaga kő, és valószínűleg a főfalak is ebből épültek. De honnan hordták ide az építőanyagot?- A templomok alapozása réti mészkőből, az úgynevezett darázskőből és beléoltott mészből, felmenő falai réti mészkőből és részben talán téglából készülhettek. A felmenő falra utal, hogy találtunk több faragott rétimészkő-tömböt. E kövek érdekessége, hogy a környéken bányászhatták. Errefelé ugyanis számos rétimészkő-lelőhelyet ismerünk, mert a réti mészkövet évszázadokon keresztül termelték ki az itteniek építőanyag gyanánt, még a múlt században is! & * # Sokáig beszélgettünk még az ásatás helyszínén, ezért hadd osszak meg az olvasókkal végezetül néhány „nyomozati anyagot” és „régésztitkot” is! Tehát: a többéves „pepecselés” során számos olyan tárgy került elő, amelyek a lakosság életmódjáról és felfogásáról mesélnek az utókor szakembereinek. A vas szerszámok: balták, kapák, sarlók, a két sarkantyú, az úgynevezett juhnyíró olló, az övcsatok, kések, ajtóvasalások, az abróncsos favödör, a középkori téglák és az ép malomkő múzeumi tárgy lesz Kiskunhalason. A templom erőszakos pusztulására utal a nagy mennyiségű nagyobb és égett kőtöredék, valamint az árkok alsó részén megfigyelhető égett, faszenes réteg. Az egyik árokból egy hasra fektetett, hátrakötözött kezű, fordítva tájolt halott csontváza is előkerült. A közösségből kivetett és rendellenesen eltemetett egyén a büntetés minden formáját megkapta. A terület helyreállítása után egy arasznyi magas falat is felépítenek, jelezve az eredeti falak helyét. A templom területére emléktáblát, kopjafát, emlékkeresztet állítanak, és parkosítják. így emlékezhet majd minden erre járó az egykori Tázlárra. ■ Ifj. Káposzta Lajos Egy esztendeje hunyt el Katona Tamás történész „A szabadságharc története 1848 szeptemberétől elsősorban egy háború története, melynek sorsa nem a napi politika küzdőterein dőlt el, hanem a csatatereken, melyben az utolsó székely baka szuronyán több múlt, mint a leghatásosabb országgyűlési vagy hordószónokokon...” Görgey Artúr Életem és működésem Magyarországon 1848-ban és 1849- ben című kötetének 1988-as megjelenésétől sok helyen idézte az egykori honvéd tábornok ezen igaz megállapításait Katona Tamás történész, politikus, a kötet szerkesztője. Katona Tamás egész életében főként 1848-49 emlékének szent ügyét tartotta szem előtt. A ’48-as történelmi emlékek ápolásával, a nemzeti identitás folyamatosságának megerősítésével a jövőt építette, és példát mutatott az utána következő nemzedékeknek. Szóra bírta az elhallgatott múltat, a nagy idők emlékezetét őrző köveket, egy életen át igyekezett hitelesen bemutatni a történteket. Tanított, példát mutatott. Nem véleüenül hordta szinte mindig zakója vagy kabátja hajtókáján a cserkészliliomot. A cserkészliliomot, amelynek három ága az Isten, a haza és az embertárs iránti kötelességteljesítésre, segítőkészségre, valamint a törvénymegtartásra emlékeztet. Katona Tamás ezekre is tanított. Megtanította honfitársait a szimbólumok helyes viselésére. A helyes kokárdaviseletre is: „A kokárda mindig belülről kifelé olvasandó. Mert ugye a kokárda úgy készül, hogy egy nemzeti színű szalagot meghajlítunk. Hogyha azt akarjuk, hogy kétoldalt piros-fehér-zöld jöjjön ki belőle, bizony itt a zöld kerül kívülre, és a piros belülre. De már 1848-ban a kokárdák többsége fordított volt. Kívül volt a piros, mert úgy csinosabb. Az olasz kokárda, amit mi hordunk, mert ugye az osztrák fekete-sárga kokárdát is úgy hordták, hogy a katonának a csákóján egy sárgaréz lap volt, és a közepén egy fekete gomb. Fekete-sárga. Tehát így kellene kinéznie a kokárdának” - mondta egy előadásában. Katona Tamás konzervatív ember volt, de nyitott, őszinte, alázatos. Partnernek tekintett mindenkit - világnézeti-politikai hovatartozásra való tekintet nélkül -, együtt gondolkodó, felelősséget közösen vállaló társként. Olyan régi vágású úriember, valódi nemzetben gondolkodó közéleti személyiség volt, amilyenből igen kevés születik egy évszázadban. „Katona Tamás jelenség volt. Aki csak egyszer is hallotta őt beszélni, örökre a szívébe zárta. Előadásaival lenyűgözte hallgatóit” - áll a Kárpátaljai Szövetség elnökségének megemlékezésében. Lenyűgöző volt az is, amikor az egyik március 15. előtt - közelítve a nyolcadik X-hez - egy héten, át, megállás és pihenés nélkül egy kis utazótáskával a kezében keresztülutazta az egész országot, hogy Petőfiről, Kossuthról, Görgeyről, Batthyányról, a márciusi ifjakról, az aradi vértanúkról meséljen fiataloknak, felnőtteknek, mindenkinek, mindenütt, ahová hívták, ahol várták. O szinte sohasem tudott nemet mondani, mindig kész volt vonatra ülni, hosszú órákat utazni a Dunántúlra, a Tiszántúlra vagy éppenséggel a határokon kívülre. Mert bizony rengetegszer ment a határon túli, régi magyar területekre is. Nem számított neki időjárás, zord idő vagy technikai akadály: ha megígérte, hogy elmegy, mindenképpen ott volt. Négy esztendővel ezelőtt, március 15-én jómagam is tanúja voltam ennek a hajthatatlanságnak, ennek a kötelességtudatnak, amikor az ihászi csata egykori helyszínén - a Felvidékről érkezve - igencsak nagy hidegben és szélben vett részt szíwel-lélekkel az ünnepségen, megosztva hallgatóságával gondolatait a csata minden részletéről és Kmety Györgyről, az evangélikus papgyerekből lett hadvezérről, aki szűk két hónappal Ihász után hadtestével a „korán kopaszodó, porcelánkék szemű, hiú kis ember" Kossuth Lajos menekülését biztosította Törökország felé. Katona Tamás otthon volt mindenhol az országban, ahol 1848-49- hez köthető emlék állt, amelyet felkereshetett, ahol fejet hajthatott. A sok-sok magyarországi emlékhely közül azonban egy különösen közel állt hozzá: Vác. A váci csata emlékhelyénél tartott ünnepségeken a Hétkápolnánál 1986 óta minden esztendőben részt vett. Rendkívül erős volt váci kötődése; innen indult az 1989-90-es rendszerváltoztatás után politikai pályafutása is. Idén március idusán elutaztam a váci Hétkápolnához, az ő „szent” helyéhez, s hoztam onnan egy marék földet, melyet az ihászi csatamezőhöz közel felállított emléktáblájához ültetett fa gyökeréhez szórtam, hogy így kapcsolódjék össze a váci és ihászi csatahősök jelképes pora az ő emlékével. A magyar nemzeti emlékhelyek legelkötelezettebb kutatójára-ápolójára, az egy évvel ezelőtt, június 28- án távozott Katona Tamásra emlékezve tisztelettel hajtsuk meg előtte a fejünket. ■ Kerecsényi Zoltán
