Evangélikus Élet, 2014. július-december (79. évfolyam, 27-52. szám)
2014-07-06 / 27. szám
Evangélikus Élet KULTÚRKÖRÖK 2014. július 6. » 7 Az Index.hu című, meglehetősen arrogáns stílusú internetes portál argótól nem idegenkedő, önbizalomhiánnyal kevéssé küszködő kritikusai rettenetes színészekről, borzalmas történetről, vegetáriánus propagandáról számolnak be Darren Aronofsky Noé (Noah) című filmje kapcsán. Habár az intellektualitásban nem szűkölködő Pi, az évezredeket átölelő, grandiózus újításokkal operáló szerelmi történet, A forrás és az érzelmi dimenziókban mélyfúró Fekete hattyú rendezője ezúttal tényleg nagy fába vágta a fejszéjét, és a monumentalitás csábításával és csapdáival küszködött, nem gondolom, hogy jogunk volna - főleg indexes stílusban - egyszerűen pálcát törni felette. A vállalkozás maga nagyon is tiszteletreméltó. Ne legyünk rosszmájúak, ne a film tetemes költségeire és a besöpört dollárhegyekre gondoljunk. Ha úgynevezett „keresztény nézőnek” tartjuk magunkat, annál inkább érdemes ezeket az esetlegesen felmerülő konzervítéleteket szélnek eresztenünk. Üljünk az IMax teremben kapott ormótlan szemüvegekben úgy, mint a gyerekek. És várjuk nyitott érzékekkel a csodákban bővelkedő történetet. És gondoljunk Aronofsky egyik személyes hangvételű nyilatkozatára is, melyben hangsúlyozta: számára Noé már gyerekkora óta „szuperhős” a Bibliából, az emberiség és az élővilág megmentője. * * % Az özönvíznek, a világ elpusztításának és „újraépítésének” története számtalan nép mitológiájában megtalálható. Az Ószövetség-beli ilyen módon csak egy változat a sok közül, bár minden bizonnyal a legszélesebb körben elterjedt és elfogadott. Egy neves budapesti Ószövetség-professzor szellemes mondása: „Aki nem hisz a csodákban, az ne fogjon ókori szövegek olvasásába." Nos, valahogy ezt a fajta hozzáállást kellene érvényre juttatnunk akkor is, amikor egy csodás ókori történet adaptációját ülünk le megnézni. És itt duplán aláhúzandó az adaptáció szó. Feltehetőleg nem lesz minden készpénznek vehető, a csoda lenyomatának feltámasztási kísérlete el is csúszhat, de talán lehámozva néhány réteget az esetleges emberi műről mégiscsak eljuthatunk a történet esszenciájáig. Bár a történet alapját a maximum háromoldalas, szikáran lejegyzett, Mózes első könyvében található Noétörténet adja, nem tartom szerencsésnek azt sem, ha valaki a film alakulását ehhez az alapforráshoz hasonlítgatja, és egyre csak azt ismételgeti levegő után kapkodva, hogy hát kérem, ez nem így van meg/le írva. Aki így, szöveghez szögelve ül a moziban, biztos nem hagy egyetlen rést sem, amelyen keresztül a film akár egyetlen halovány erénye, a történet egyetlen új fénytörésben megjelenő mozzanata eljuthatna hozzá. Márpedig tudvalevő, hogy egy - akár gyengébb, akár erősebb - alkotás vagy alkotási kísérlet alapja mindig valamiféle megragadottság. E nélkül nem születhet meg semmi. Ezt úgy szögezném le, mint az elsősorban betűhöz hű olvasók a Szentírás szó szerinti értelmét. Aronofsky Noéja önkényes, szabad átirat, de ettől még nem feltétlenül szentségtörő, és nem feltétlenül mentes az alázattól. Ezt a fajta retorikát egyébként is szívesen száműzném a kritika világából. A kritikának ugyanis semmiféle etikai ítélkezés nem feladata. A kritika egy alkotást önálló egészként értelmez, és esztétikailag vizsgál. Vita tárgyát képezheti, hogy az adott mű ehhez mennyire tágas teret biztosít, az azonban, hogy a kritikaírónak kritikája megfogalmazásakor ezen a terepen kell maradnia, nem. Ez utóbbi megállapítást szem előtt tartva szeretném sorra venni a forgatókönyv véleményem szerint legkevésbé sikeres ötleteit. Kevésbé sikeresnek azokat a változtatásokat gondolom, amelyek nem kapnak elég indoklást, megtámasztást a filmben. Minden módosítás védhető a szabad megformálás jegyében, ha annak a film mondanivalóját, kibontakozását tekintve konkrét célja van. * * # A Noéként egykori gladiátorszerepét néhol nehezen levetkőző Russell Crowe hiteles játékát mindenki egyöntetűen dicséri. A filmvásznon azonban az elhívott, eltökélt férfiú gondolkodásában egészen váratlanul jelenik meg az elhívottság tudatának szöges ellentéte. Nem hisz már abban, hogy neki és családjának élnie és az életet továbbörökítenie kell. Aronofsky Noéja megtörik, és tulajdonképpen megőrül a bárkán. Egészen hajmeresztő dolgokat kezd vallani, rögeszméi lesznek, és lényegében el is távolodik ezzel Teremtőjétől. Attól a Teremtőtől - tegyük hozzá -, akivel csak álmában, illetve ópiumos mámorban találkozik! Nagyapja, Metúselah - Anthony Hopkins - valamiféle bohókás sámánt alakít a filmben, akihez mindig lehet fordulni a bajban, hisz bogyóival egykettőre hidat ácsol a nagy titkokhoz. A bárka kikötése előtt kis híján - nagy dobpergésektől kísérve - Heródessé válik akkorra már borzalmasan ellenszenves főszereplőnk, amikor legnagyobb fia, Sém és a (szintén Metúselah közreműködésével bekövetkező) csoda folytán meddőből termékennyé lett Ila lánygyermekeivel - a filmben meg nem nevezett Isten akaratára hivatkozva - végezni akar. A föntebbi leírás számos tisztázásra szoruló részletet rejt. Nagy kérdés, Aronofsky szent őrültet vagy egész egyszerűen „hülyét” csinált-e Noé figurájából. Ha az első volna igaz, Noé nem kegyelmezhetett volna meg végül az egyébként dédelgetni való csecsemőknek. Ha a második igaz, akkor valamiféle valláskritikára gyanakodhatunk. De akkor miért kell galamb, miért kell szivárvány, miért nem fordul meg egészen a történet, vagy fordul fel maga a bárka? Vajon mit forgatott fejében a rendező? Vagy már úgy volt vele, jó lesz így, utána a vízözön? Az, hogy a rendező Noé fiaiból - akik a Biblia tanúsága szerint az özönvíz idején már meglett férfiak - kamaszkori identitászavarral küszködő sihedereket csinál, nem magyarázható mással, mint hogy - leginkább az apja ellen fellázadó középső fiú, Hám esetében - a történet dúsítása végett fejlődéstörténetüket kívánta bemutatni az özönvíz történetével párhuzamosan. Ez az ödet védhető lenne, csak sajnos ehhez nem elég kidolgozott egyik karakter sem. Közben annyi minden másra, leginkább külsőségekre kell figyelni. Túl sok állat nyüzsög a földön, amelyeknek színes kavalkádját a film mindenképpen érzékeltetni kívánja, és a három hatalmas állatcsoport Teremtő általi beterelése a bárkába a film csúcsjelenetei közé tartozik. Persze akcióra, szenvedélyre és drámára is szükség van, ezek pedig egészen más irányt nyitnak, mint a befelé koncentráló, eszköztárukban minimalista, jellemfejlődésre koncentráló művek. * * * Aronofsky önmagához hűen foggalkörömmel ragaszkodott a lélektani drámához, olyannyira, hogy a film műfajmegjelölése (!) is filmdráma. Ezzel azonban újra egy nagyon lényeges szempontot hanyagolt el, méghozzá Noé történetének korabeli kontextusát. Az Ószövetségben szó sem lehetett arról, hogy egy gyermek az apjának nemet mondjon. A gyermekek feltétlen engedelmességgel tartoztak szüleiknek. Nem véletlenül emlegetik apjuk nevével a fiúgyermekeket: Lámekh fia Noé, Noé fia Sém. Ha ezt a viszonyulást 21. századi relativista irányba terelte a rendező - például azzal, hogy Hám feleséget követel apjától, hogy mikor az megfeddi, sértődötten elrohan, vagy hogy a befogadott és felnevelt lány, Ila kioktatja Noét, stb. -, akkor a történet minden más aspektusát is ilyen „újkori individualistára” kellett volna formálnia. Bár a Hámot alakító Logan Lerman riadt szemével, ijedten tébláboló jelenvalóságával valamennyire át tudja adni az öntudatra ébredő fiatal férfi önkeresésének sokszor tehetetlen kínját, komoly színészi teljesítménye ellenére az ő története sem kerek egész. A földet elárasztó víztömeg mellett veszélyes vizeket jelentenek Aronofsky számára a szimbólumok is. A semmiből növő virág, a csoda folytán felfakadó forrás, a kő. Sajnos sokszor az az érzésünk lehet, a rendező csak dekorációként alkalmazza ezeket, valódi funkciójuk a filmben nincsen. Talán érdemes ezen a ponton a neves protestáns rendszeres teológus, Paul Tillich gondolatát megemlíteni, aki a szimbólumról egyenesen azt állítja, hogy az a transzcendensből részesedik. Ez a „túlnani tartalom” az, ami nem érződik a filmbéli „szimbólumokon”. Az atyai áldásadáskor használatos - Aronofsky fejéből kipattant - kígyóbőrt is említhetjük, amely egy - az egyébként hagyományosan a sátánit jelképező - állatról származó fénylő, levedlett bőrréteg. Ez a szimbólum minden bizonnyal ahhoz a többször bevágott jelenethez kapcsolható, amelyben a fehér kígyó fehérségét levetve sötétbe öltözik. Noé ezt az ősi örökséget szerzi vissza a Szentírás egy korábbi részében feltűnő alaktól, a filmben Noé főellenségétől, Kain leszármazottjától - akiről a Bibliából csak annyi tudunk, hogy a kovácsmesterek ősatyja -, Tubalkaintól. A kígyóbőr átvezet bennünket egy újabb problémakörbe. Aronofsky sajnos beleesik az amatőr filmrendezőkre jellemző fekete-fehér emberábrázolás hibájába, amely a Fekete hattyú finom árnyalatai után meglepőnek mondható. Tubalkain, a főgonosz olyan, mintha A Karib-tenger kalózai című filmből lépett volna elő; ellenszenvet érezhetünk, ha a főhős ellen fenekedik, de semmilyen lényeges szellemi tartalom nem társítható hozzá. Bár kétségkívül szájába ad a rendező egyfajta lebutított, Isten ellen lázadó filozófiát, komolyan azonban semmiképp nem vehető karakter. * * Összességében elmondhatjuk: a nagy vállalkozás nem tette nagy filmmé a Noét. Bár Aronofsky kétségkívül nagy kedvvel és lendülettel nyúlt a témához, és például a kőóriássá vált bukott angyalokkal - akik aztán Noé szövetségesei lettek, és maguk építették a bárkát - egyedi megoldásokra törekedett, mégis olyan, mintha nem tisztult volna le benne a történet. Mintha pont azt a megkerülhetetlen harcot nem vívta volna meg a maga rendezői világában, amelyet Noé szerepkonfliktusával a nézőknek megmutatni kívánt. A Noé technikailag, továbbá nagyrészt a színészi teljesítményt tekintve is érett, ám szellemiségében gyermekded alkotás. Az Isten-kérdéssel egyáltalában nem tud mit kezdeni. Spirituális és szellemi zavarát monumentális képi megoldásokkal leplezi. ■ Kinyik Anita Noé, a szuperhős Darren Aronofsky filmje
