Evangélikus Élet, 2014. július-december (79. évfolyam, 27-52. szám)
2014-07-20 / 29. szám
Evangélikus Élet PANORÁMA 2014. július 20. »- 9 A swidnicai fatemplomban megtartott záró istentiszteleten sem volt szabad ülőhely, persze ez már több száz hívőt jelentett. Nagy, kereszthajós templomról van szó, amelynek díszes karzatára nem lehetett felmenni, valószínűleg már veszélyesek a 17. századi épület fagerendái. A vesztfáliai béke vallási békét hirdetett, de Sziléziában ekkor csak fatemplomot engedtek építeni. Azt is csak úgy, hogy az épület ne legyen hivalkodó, ne legyen tornya, s ne legyen magasabb a katolikus templomoknál. A módos patríciusok nem hagyták magukat: amit kívül nem engedtek, belül sokszorosan megvalósították. Hihetetlenül gazdag barokk faragások díszítik a templombelsőt. Az akkori svéd uralkodó, Krisztina királynő bőkezű adománnyal segítette az építkezést. Nemrég ellátogatott a már UNESCO-örökségdíjas épületbe a jelenlegi svéd uralkodó, XVI. Károly Gusztáv is. Bibliabusz, kerekes szék, katonai dzsip A találkozó fiatalos volt, az előadókon kívül csak elvétve lehetett öltönyös résztvevőket látni. Voltak hölgyek hagyományos és színpompás sziléziai viseletben, volt idős hívő, botja az apostoli időkre emlékeztetett, volt rengeteg rövidnadrágos fiatal, s voltak kisgyermekkel érkező szülők, nagyszülők. Gondoltak a legfiatalabbakra is: lehetett óriási fakockákkal játszani, képeket rajzolni, táncokat tanulni. Sokan elidőztek a standoknál, ahol némi adományért cserébe harapnivalót és italokat is lehetett kapni. A magyar küldöttség két standot is berendezett. Bemutatkozott a lengyel hadsereg: láthattunk lengyel tábori oltárt, a kíváncsiak beülhettek egy katonai dzsipbe is. Ki lehetett próbálni kerekes székeket is, ami gyakorlati bevezetés volt abba a világba, amelyben a fogyatékkal élőknek kell helytállniuk. A bibliabusz mozgó információs központként a reformáció világába röpítette az érdeklődőket. A busz előtt meg lehetett tanulni a kézi nyomtatást egy wittenbergi nyomdagép másolatán. Mindenki választhatott a szövegek között, jómagam is nyomtattam. A találkozó nem csak előadásokat és szervezett vitákat jelentett: a parkban igazi dzsemborihangulat volt. Minden sarkon zenéltek, sokan napoztak vagy szundikáltak a fűben. A tanulópénz Wroclaw persze néha kemény diónak bizonyult. Az érkezéskor térkép szerint mentünk, s rögtön fennakadtunk a Centenáriumi Csarnokhoz vezető Zwierzyniecki hídon, amelyet éppen átépítettek. Körbe kellett menni, s a gyönyörű parkban sem volt könnyű autózni. Másnap már gyalog mentünk át a híd járdáján, aztán rájöttünk, hogy egy másik hídon közlekedő villamossal sokkal könnyebb az élet. A találkozón nyakba akasztható belépőcédulát kaptunk, amely szabadjegy volt a buszokra, villamosokra. Étkezésre feljogosító karszalagot is adtak, volt, aki feltette a csuklójára. Rosszul járt, mert vagy nem lehetett levenni, vagy leesett magától. Sokan zsebre tették, s a szálláson felejtették. Mi szerencsések voltunk, észrevettük, amikor a földre pottyant. Wroclaw felé minden simán ment: sztrádán és autóúton mehettünk, ami nagy könnyebbség volt a szlovák utakhoz képest. Visszafelé okosak akartunk lenni: csak sztráda legyen, időt takaríthatunk meg. Többször tévedtünk el a sziléziai kisvárosokban, ott sem szívesen látják a tranzitautósokat, szinte titkolják, hol van felhajtó a sztrádára. Hazafelé már Szlovákiában is tapasztalhattuk, hogy nemcsak vadregényes, ámde kátyús útjaik vannak, hanem nagyon korszerű sztrádáik is. Ami időt Lengyelországban elvesztegettünk a felhajtókat keresve, visszakaptuk a Zsolna-Pozsony autósztrádán. ■ B. Walkó György
