Evangélikus Élet, 2014. július-december (79. évfolyam, 27-52. szám)
2014-12-21 / 51-52. szám
Evangélikus Élet KÖZELKÉP 2014. december 21-28. » 5 Borászattól a szószékig Interjú Smidéliusz Zoltán nyugalomba vonult esperessel > Harminckét évi egyházi szolgálat után vonult nyugalomba Smidéliusz Zoltán nemespátrói és gyékényesi evangélikus lelkész. Munkában gazdag évtizedeket tudhat maga mögött, hiszen a Somogy-Zalai Egyházmegye espereseként, püspökhelyettesként, a zsinat lelkészi alelnökeként és egyéb közegyházi feladatokat vállalva szolgálta evangélikus egyházunkat. Az eredeti szakmáját tekintve borász végzettségű Smidéliusz Zoltánt nyugdíjba vonulása alkalmából kértük beszélgetésre.- Milyen úton jutott el a borászattól a teológiáig?- Lelkészcsaládban nőttem fel. Édesapám negyvenegy éven át volt répcelaki lelkész. Ám nemcsak ő, hanem családom közelebbi és távolabbi tagjai is ilyen miliőben nevelkedtek. Az indíttatást tehát otthonról kaptam, mégsem vezetett az utam egyenesen a teológiára. Gyöngyösön végeztem el a borászatot, majd a katonaság következett, és dolgozni kezdtem az akkori Badacsonyi Állami Gazdaság badacsonyörsi borászatában. Ez időben ért aztán három olyan hatás, amely megváltoztatta az életemet. Az első és legerősebb a kőszegi templomban hallott igehirdetés volt. A zsúfolásig megtelt templomban Szabó Lajos beiktatásakor Káldy Zoltán akkori püspök Zakariás próféta könyve 4. fejezetének 4. verséről prédikált olyan erővel, hogy nem vonhattam ki magamat a hatása alól. Úgy éreztem: bármilyen szép és jó a borászkodás és a szőlészkedés, nekem az Úr más utat rendelt. Az ő szőlőjében kell munkálkodnom. Ezt az érzést megerősítette két másik alkalom: sógoromnak Kisapostagon elmondott bizonyságtétele és Selmeczi Jánosnak, a teológusotthon akkori igazgatójának rádiós igehirdetése. így majdnem huszonkilenc évesen visszaültem az iskolapadba: jelentkeztem a budapesti Evangélikus Teológiai Akadémiára.-Ahol aztán megpróbálták beszervezni...- így van, pedig a politika nem nagyon érdekelt. A borászatban a szakmám, a teológián pedig az elhívatásom volt a fontos. Abban az időben a teológián meghalt - öngyilkos lett- egy lány. Ennek kapcsán rendőrök voltak az akadémián. Egy alkalommal, amikor a teológiára mentem, megállított egy akkor századosi, később őrnagyi rangot viselő illető, és beszélgetni kezdett velem. Hamar kiderült, hogy nem is annyira a lány halála érdekelte, hanem valami módon kiszemelt engem arra, hogy beépítsen mint kapcsolattartót, aki beszámol a hallgatók életéről és mindarról, ami a teológián folyik. Én már akkor tiltakoztam: mindent elmondtam, amit tudtam, hagyjon békén. Ő azonban nem tágított. Második alkalommal a Volga Szálló presszójában találkoztunk. Akkor már egyértelmű volt számomra, hogy mit akar. Ez elől a beszélgetés elől úgy tudtam elmenekülni, hogy azt mondtam neki: nincs időm itt beszélgetni, mert szeretném Kádár Jánost meghallgatni a televízióban - éppen akkor ugyanis pártkongresszust tartottak Budapesten. Ez elég ütős érv volt, erre nem tudott mit lépni, és elengedett. De még mindig nem nyugodott bele. Először a mézesmadzagot húzta el az orrom előtt: ha vállalom, külföldi ösztöndíjat kapok, ha pedig végeztem a tanulmányaimmal, egy jó gyülekezetbe kerülhetek. Aztán később előkerült a bunkósbot is, és zsarolni kezdett. Abban az időben a teológiának a sofőrje voltam, és mint ilyen, bejáratos az egyház Üllői úti épületébe. Történetesen abban az időben tűnt el az épületből kétszázezer forint, és ennek kapcsán azzal fenyegetett meg a százados, hogy neki nem jelent nehézséget, hogy az én ujjlenyomatomat megtalálja az Üllői úton. És akkor könnyűszerrel börtönbe juttathat.- Hogy sikerült ebből a kelepcéből kimenekülnie?- Feleségem Angyalföldön szolgált Benczúr Laci bácsi mellett. Hármasban megtárgyaltuk, hogy mit tudnék tenni. Laci bácsi azt javasolta, hogy keressem fel Káldy Zoltánt, hátha ő tud segíteni. Felhívtam őt, és másnap már fogadott is. Beszámoltam neki részletesen mindenről. Amíg beszéltem, ő végig jegyzetelt. Nem színlelte a dühét. Elmondta, hogy sok lelkészt szerveztek be, de én vagyok az első teológushallgató, aki ezzel a problémával megkereste őt, és őszintén beszélt vele. Azt mondta: higgyem el, ő segíteni fog. Lehet, hogy még egy-két hétig zaklatni fognak, de amint ideje engedi, eljár ügyemben. Azt nem tudom, hogy mit intézett, kivel beszélt, de tény, hogy attól fogva többet nem keresett a százados.- Önnek mindig világos és egyértelmű egyházképe volt. Közegyházi munkájában hogy sikerült ezt az egyházképet érvényesíteni?- Egyházképemet otthonról hoztam. Édesapám, nagybátyám, keresztapám egyaránt lelkész volt. Sokszor fordultak meg a répcelaki parókián. Olyankor másról sem folyt a szó, mint egyházi dolgokról. Magam a közegyházi munkát a Somogy-Zalai Egyházmegye espereseként kezdtem, rögtön egy nem könnyű hivatal átadással-átvétellel. Meg tudtam oldani a helyzetet. Közegyházi feladataim közben mindig azt tartottam szem előtt, hogy mit lehetne tenni, miként lehetne egyházunk szervezeti felépítésén változtatni annak érdekében, hogy az emberekhez közel vigyük az evangélium örömüzenetét. Ha visszagondolok arra a huszonöt évre, amelyet esperesként, püspökhelyettesként, zsinati tisztségviselőként eltöltöttem, úgy érzem, sok mindent sikerült elérnem. Eredményként értékelem, hogy a szolidaritási törvény elfogadásával sikerült egy fehér foltot eltüntetni. Reménységem szerint a lelkészek nyugdíjának ügye ezzel megnyugtató módon rendeződött. Örülök annak is, hogy több törvényt sikerült úgy átalakítani, hogy ne gátjai, hanem segítői legyenek az evangélium minél hatékonyabb terjesztésének. Természetesen vannak olyan területek is, ahol nem sikerült az előrelépés. És ami fáj: úgy érzem, hogy békétlenség van az egyházban. Meg nem értések, ki nem beszélt dolgok, presztízsharc és egyebek, ami egy ilyen kis egyházban nem kellene, hogy jelen legyen. Örülnék, ha biblikusabb, krisztusibb hangnem jellemezné egyházunkat. Ami a legfájóbb számomra, hogy a mai napig nem sikerült a központi lelkészfizetés kérdését rendezni.-.'Hogyan tudná összefoglalni harminckét évnyi lelkészi szolgálatának a lényegét?- Soha nem felejtem azt a prédikációt, amelyet a Lutheránus Világszövetség (LVSZ) budapesti nagygyűlésén hallottam. Ebben Káldy Zoltán arról beszélt, hogy minden kegyelem. Kegyelem az indulás, kegyelem a szolgálat. Minden nap kegyelem. Az Isten kegyelme az, ami megtart bennünket, és ami megtartott engem is a harminckét év szolgálat alatt. Ez a lényeg! Ez a kegyelem fog kísérni nyugdíjas éveimben is, és ezt a kegyelmet fogom érezni akkor is, amikor majd Isten ítélőszéke előtt állok.- Nyugdíjasként vissza fog térni a borászathoz?- Nagyon jó elfoglaltság a szőlészkedés és a borászat. Amikor a permetezőgépet a hátamra veszem, nagyszerű, hogy csak arra kell figyelnem, nehogy a peronoszpóra vagy a lisztharmat vagy bármi más elvigye azt, amit szintén Isten adott. Lesz elfoglaltságom. Amikor a gyülekezetemben megtudták, hogy borász végzettségem van, felkértek, hogy zsűrizzek egy borversenyen. Azóta évente tucatnyi zsűri munkájában veszek részt tagként vagy elnökként. Emellett pedig a legnagyobb fiamnak van egy háromezer négyzetméteres telke pincével és újonnan telepített szőlővel. Az első komoly termést 2017- ben, vagyis a reformáció kezdetének ötszázadik évfordulóján tervezem leszüretelni. Szóval, igen, újra borász leszek, vagy ha szabad, azt mondanám, hogy eddig lelkész borász voltam, mostantól borász lelkész leszek. Hiszen ha szükség lesz valahol lelkészi szolgálatomra, továbbra is szívesen segítek. ■ Kiss Miklós Előzetes a közmédia karácsonyi kínálatából ► Talán a karácsony a leginkább családi ünnep, a szeretet szimbóluma. A feldíszített fa alá a közmédia is elhelyezi ajándékát: színvonalas közvetítésekkel, összeállításokkal, filmekkel igyekszik örömet szerezni nézőinek és hallgatóinak. December 24-én a református egyház félórájában - „Tebenned bíztunk eleitől fogva..!’ - Fekete Ágnes szerkesztő-műsorvezető a hetven évvel ezelőtti háborús karácsonyt idézi. Idős emberek vallanak az ünnepről, amikor a remény csak mély hit mellett lehetett támaszuk. (Kossuth rádió, 13.30) Az esti filmkínálat méltó az ünnephez. A Csillaghercegnő című norvég családi film kezdi a sort. Főhőse Sonja, a melegszívű cselédlány, aki ígéretet tesz királyának, hogy visszahozza birodalmába a karácsonyi csillagot, és ezzel segít megtalálni az elveszett királylányt. (Mi, 18.10) Az 1972-ben készült Napfivér, Holdnővér Franco Zeffirelli olasz rendező egyik legismertebb alkotása, Assisi Szent Ferenc életét dolgozza fel. (Mi, 20.10) Ezt követi A mennyországot választom című film, amely az egyik legnépszerűbb szentről, Néri Szent Fülöpről szól. A történet ismert: a főhős Szent Ignáchoz indul, hogy engedélyét kérje indiai missziós útjához. Róma felé tartva azonban, látva a sok kallódó, csellengő szegény gyereket, úgy dönt, hogy életét az ő sórsuk jobbá tételének szenteli. (Mi, 22.10) Karácsony napján a nézők a budahegyvidéki evangélikus templom istentiszteletébe kapcsolódhatnak be. „Megjelent az Isten üdvözítő kegyelme minden embernek” - idéz Pál apostolnak Tituszhoz írt leveléből Keczkó Pál lelkész. Mind az emberiség történetében, mind saját életünkben vannak korszakváltó pillanatok: ilyen, amikor egy családban gyermek születik. Ettől kezdve az újszülöttjelenléte beragyogja az ember életét. Karácsonykor isteni gyermek született, jötte a mi életünket is beragyogja. (Mi, 11.00) Ferenc pápa hagyományos karácsonyi üzenetét és urbi et orbi áldását a római Szent Péter térről délben láthatják a nézők. A műsor kommentátora Török Csaba, a Magyar Katolikus Püspöki Kar tv-referense, akivel Mucsányi János beszélget. (Mi, Duna, Duna World) Az Arcvonásokban Gémesi Csanád kardvívóval ismerkedhetnek meg a hallgatók. Az Európa-bajnokságon egyéniben, a világbajnokságon csapatban bronzérmet szerző sportember nagycsaládban nőtt fel, és az istenhit fontos szerepet játszik életében. (Kossuth rádió, 14.03) A Hely Sztehlo Gábornak és megmentett gyerekeinek állít emléket. A felvétel a Budakeszi úton készült, a 48. szám alatt működött 1950-ig a Pax Gyermekotthon, amelynek lakói saját különleges önkormányzatukat Gaudiopolisnak, Örömvárosnak nevezték. A ház létrehozója, Sztehlo Gábor evangélikus lelkész gyermekmentő munkáját a német megszállást követően kezdte, és rövid időn belül harminckét házban adott menedéket kétezer embernek. (Kossuth rádió, 10.06) ■ Csermák Zoltán Hálaadás a szolgálattevők helytállásáért, a megújulásért és az ősi örökségért A történet egy Dráva menti, maroknyi evangélikus közösségről szól. Barcson mindig kevés lutheránus élt. Nehéz volt evangélikusnak megmaradni, de Isten a mai napig megsegítette az 1800-as években formálódott gyülekezetét. November 9-én parókiánk részleges megújulásáért adtunk hálát. Megköszöntük Isten gondoskodását, hogy erre lehetőséget teremtett, s hogy az itt szolgálatot teljesítő lelkipásztorok révén megmaradhatott e kicsiny nyáj. Smidéliusz Zoltán nyugalomba vonult esperesnek is megköszöntük hűséges szolgálatát. Ő korábban egy évtizeden át pásztorolta gyülekezetünket, tevékenyen közreműködve segítette szinte romos épületeinknek akkori felújítását, és lelki támaszt adott a híveknek. A hálaadó ünnepségen, amelyen - többek között - részt vett Szászfalvi László országgyűlési képviselő, miniszteri biztos is, köszöntötte a gyülekezetét a korábban Barcson szolgáló lévita tanító, Fuchs Pál Ausztriában élő unokája, dr. Fónyad Pál evangélikus lelkész is. Az istentisztelet után a jelenlevők megtekintették a parókiaépületben létrehozott emlékszobákat. Nagy érdeklődést keltett az a nagyméretű Krisztus-festmény, amely Fuchs Pál feleségének szobájából maradt meg. Történt ugyanis, hogy amikor bejöttek Barcsra a megszálló szovjet csapatok, az egyik orosz katona szuronyával átszúrta a képet, a vászon hátoldalára pedig krétával, cirill betűkkel felírta: „Itt nincs Isten. Dicsőség Sztálinnak!” A festményt idáig Fuchs Pál unokája, Barátossy Jenő őrizte, és Fónyad Pál hozta el régvolt helyére. „Azt valljuk - mondta Fónyad Pál -, hogy a földi hatalmasságok, királyok jönnek-mennek, de Jézus mindig jön! Várjuk őt felkészülten!” A maroknyi barcsi evangélikus közösség ennek szellemében küzd megmaradásáért. ■ Haga Ferencné, a barcsi leánygyülekezet pénztárosa
