Evangélikus Élet, 2014. július-december (79. évfolyam, 27-52. szám)
2014-12-21 / 51-52. szám
6 41 2014- december 21-28. KULTÚRKÖRÖK Evangélikus Élet Aki királynak született A megbocsátás gyógyít! Desmond Tutu anglikán érsek könyve Advent idején gyakran találkozhatunk Angelus Silesius gondolatával: „Megszülethet Jézus ezerszer Betlehemben, ha lelkedben nem születik meg, örökre elveszett maradsz.” Valóban, az advent nem más, mint a lélek felkészülése az Úr eljövetelére. Az ima, az áhítat, a bűnbánat és a szívbéli megtérés időszaka ez, a néphagyományban pedig a lemondások és a böjt ideje, hogy a lélek tisztán és Isten iránti szeretettel eltelve várja a karácsonyi Gyermek érkezését. Miközben azonban Isten iránti szeretetünket ápoljuk, szembe kell néznünk a kérdéssel: „...a ki nem szereti a maga atyjafiát, a kit lát, hogyan szeretheti az Istent, a kit nem lát?” (íjn 4,20; Károlifordítás) Embertársaink szeretetében pedig az egyik legnagyobb akadály a megbocsátás hiánya. Hiszen hogyan tudnánk szeretni valakit, akire neheztelünk, vagy akivel szemben bűntudat emészt minket? Szívünk mélyén talán vágyunk a békülésre, felgyullad bennünk a szeretet, de nem tud kiteljesedni a kapcsolatunkban, ha a harag vagy a bűntudat elválaszt minket egymástól. Rokonok, testvérek, volt jó barátok élnek évtizedekig a múlt sérelmei miatt egymástól elfordulva. Munkatársak vagy akár házastársak töltik együtt, de lelki elszigeteltségben életüket. Különösen karácsony környékén merülhet fel bennünk fájdalmasan: hogyan tudnánk megbocsátani és bocsánatot nyerni? Erre a kérdésre ad választ A megbocsájtás könyvében [sic!] Desmond Tutu Nobel-békedíjas dél-afrikai anglikán érsek és lánya, Mpho Tutu. Könyvük az egyik leghitelesebb, amely ebben a témában valaha íródott, hiszen a szerzők tanúi és elszenvedői voltak az apartheidnek - annak, hogyan nyomta el Dél- Afrikában a fehér kisebbség a feketéket az élet minden területén. Az apartheid idején mindennapos volt, hogy gyerekek tűntek el, és soha nem kerültek elő, vagy holttestükre holmi szemétként féirehajítva találtak rá. Nap mint nap lehetett hallani nőkről, akiket megkínoztak vagy meggyaláztak. Tantermekben és mo-NÉGYA LLOMASOS ÖSVÉNY ÖNMAGUNK ts a VILÁG MEGGYÓGYÍTAsAHOZ a MEGBOCSÁJTÁS zikban ártatlan embereket gyilkoltak halomra válogatás nélkül. Emberi jogaikért tüntető, a nyomor ellen küzdő családapákat hurcoltak el politikai okokból, hogy megkínozzák, netán - példát statuálva - megcsonkítsák vagy megöljék őket. Autók ablakából lelőtt járókelők, családi otthonokban végrehajtott rajtaütések, halállal megbosszult gyilkosságok. Lehetséges-e ennyi szörnyűséget megbocsátani? „Rengeteg vér hullott, mire eljött a szabadság kora. Amikor pedig vezetőink végre kiszabadultak a börtönből, félő volt, hogy a bosszú és a megtorlás vágya vérfürdővé fogja változtatni a demokráciába való átmenetet. Csodával határos módon azonban a népünk más jövőt választott: olyan jövőt, amely a megbocsájtáson alapul" - írja Tutu a könyv bevezetőjében. 1994-ben, az apartheid végén őt bízták meg az Igazság és Megbékélés Bizottság vezetésével, amelynek hatalmában állt bárkit amnesztiában részesíteni. Elkövetők, áldozatok és életben maradt családtagok ezreinek vallomását hallgatták meg. És a mérhetetlen fájdalom, harag és bűntudat mögött képesek voltak felismerni az emberséget; hogy szíve mélyén minden áldozat arra vágyik, hogy meg tudjon bocsátani, és minden bűnös - függetlenül az igazságszolgáltatás ítéletétől - arra, hogy megbocsássanak neki. „Gyakran mondom, hogy Dél-Afrikának nem lett volna jövője megbocsátás nélkül. A düh és a bosszúvágy elpusztított volna minket - egyénként és közösségként egyaránt.” Ezekből a tapasztalatokból és felismerésekből merítkezik A megbocsájtás könyve. Tutu és lánya tudják, mi a megbántottság, a szenvedés, a harag, a bűntudat, de mélyen ismerik az emberi lelket is. Legyen szó hétköznapi sérelmekről vagy a legszörnyűbb bűntettekről, a szerzők kézen fogják az olvasót, és úgy vezetik végig a megbocsátás négyállomásos ösvényén, mint az út jó ismerői. „Szenvedésünk, fájdalmunk és veszteségeink hatalommal bírnak: képesek átalakítani minket. Nem mindig érezzük igazságosnak vagy könnyűnek, de látjuk, hogy a nagy bánatból idővel nagy jó is származhat.” A megbocsátás révén érhetjük el ezt az átalakulást, hogy kiteljesedjen szeretetünk embertársaink és Isten iránt - hogy méltóképpen várjuk a karácsonyi Gyermeket. ■ Balázs Árpád Desmond Tutu - Mpho Tutu: A megbocsájtás könyve [sic!]. Casparus Kiadó, Budapest, 2014. Ára 3500 forint. Karácsony táján az ember valahogy lendületesebben tájékozódik a könyvújdonságokról. Barátaim hívták fel a figyelmemet Dorothy L. Sayers most megjelent írására: Aki királynak született. A könyv egy hangjátéksorozat szövege, amely az angol közszolgálati rádió, a BBC adásában hangzott el a második világháború alatt, 1941-42-ben. írónője addig elsősorban krimijeiről volt ismert. A rádió szerkesztősége kérte meg, hogy dolgozza fel Jézus életét. Az elkészült művet — a közel kilencórányi Jézus-drámát - tizenkét adásban sugározták, havi egy-egy alkalommal. A szerző ezt írja munkájáról: „Célom az volt, hogy a lehető legjobb tudásom szerint meséljem el a történetet a rendelkezésemre álló közvetítő közegeken keresztül, azaz a tőlem telhető legjobb műalkotást hozzam létre.” Az adásokat hallgatva az angol társadalom véleménye szélsőségesen megoszlott. A kegyesek keményen támadták az írónőt, hogy profanizálja „a szent történetet". Mások éppen fordítva, megköszönték, hogy közel hozta és érthetővé tette számukra Jézus életét. Levelek százai özönlöttek a BBC szerkesztőségéhez a hangjáték mellett, illetve ellen. Magyarul most megjelent könyvében - mielőtt közölné a dráma szövegét és a hangjáték rendezőjének írt tanácsait, valamint a szereplők jellemrajzának indoklását - Sayers egy harmincoldalas bevezetőben magyarázza el írói szempontjait, részben válaszolva a sugárzott művet ért kritikákra. Felettébb érdekes ez a bevezetés, hiszen bepillantást nyújt az írónő munkamódszerébe, az alkotás születésének folyamatába. Engem meglepett a szerző imponáló teológiai tudása, ismerete. Erre a könyv függelékében kaptam magyarázatot. Sayers ezt írja a műsor szerkesztőjének: „Egy görög Újszövetséget rongyosra olvastam, és komoly hittudományi könyvtárat gyűjtöttem össze.” írói koncepcióját ekképp indokolja: „Annyira hozzászoktunk, hogy a feltámadás utáDOROTBY L, SAYERS Aki királynak születeti Tizenkét hangjáték Jézus Krisztus életéről ni, sőt Nicea utáni nézőpontból lássuk a történetet, hogy önkéntelenül felruházzuk az Újszövetség szereplőit a magunk részletes teológiai ismereteivel. Úgy ítéljük meg valamennyiük magatartását, legyen az tanítvány, farizeus, római vagy az utca embere, mintha tudták volna [Jézussal kapcsolatban], kivel is van dolguk, és hogy mit jelentettek valójában azok az akkori események. Pedig dehogy tudták. A tanítványoknak is csupán a leghomályosabb sejtelmeik voltak, a többiek pedig pedzeni sem pedzették, hogy miről is van szó igazában.” Ez a szemlélete, megközelítése tulajdonképpen egybeesik azzal a „történeti Jézus”kutatással, amely a 20. század első felének teológusait foglalkoztatta. De míg a „történeti Jézus”-kutatás több esetben Jézusból moralistát csinált, vagy egy elvetélt mozgalomnak a hősét, addig - boldogan nyugtáztam - Sayers nem adja fel hitbeli és dogmatikai döntését. Ő az Istenember drámáját írja meg, aki valóságos Isten, és valóságos ember. Az emberiség Megváltója! Az 1957-ben elhunyt írónő a hangjáték szereplőit köznapi nyelven beszélteti. Ez nagy vitát váltott ki a maga korában. Ma már senki sem akadna fenn rajta. Időközben több Újszövetség-fordítás megjelent az utca emberének nyelvén... Sayers ragaszkodott ahhoz, hogy szereplői a társadalmi helyzetüknek megfelelő modorban beszéljenek (például rögtön az első jelenetben az egyszerű pásztorok szóhasználatát kellett visszaadnia). Ez nem kis feladat elé állíthatta a könyv fordítóját, Pásztor Pétert. Idézem újra a szerzőt: „Célom az volt, hogy a lehető legjobb tudásom szerint meséljem el a történetet...” Sayers aligha sejthette, hogy a hetvenes években olyan teológiai felismerés erősödik meg, amely azt tudatosítja, hogy Isten mindig történésekben nyilatkoztatja ki magát, még elvont igazságait is eseményekben közli. Ez az úgynevezett narratív, elbeszélő teológia. Az írónő ma meglepődve tapasztalná, hogy ez a teológia is igazolja felfogásának és választott „műfajának” a helyességét. A BBC szerkesztőségéhez írott levelek között találtam erre a kérésre: „A Krisztus életéről szóló rádiójátékai megborzongattak egész testemben, és meggyőződésem, hogy ha megjelennék könyv alakban..., nyelvezete félresöpörné a kegyes közhelyeket, és tudom, hogy olyanok ezreit, akiknek eszük ágában sem volna a Bibliát elolvasni..., ráébresztené, hogy e mai kornak is Krisztus útján kell járnia.” Nos, a könyv megjelent. Immár nemcsak angolul olvasható, de - az Encián Kiadó jóvoltából - magyarul is... ■ Id. Pintér Károly Dorothy L. Sayers: Aki királynak született - Tizenkét hangjáték Jézus Krisztus életéről. Encián Kiadó, Budapest, 2014. Ára 3900 forint. Kapható a baptista és az evangélikus könyvesboltban, illetve a Huszár Gál papír- és könyvesboltban. Kutatás, kiállítás és képregény az emlékez (tét) és szolgálatában A Luther Kiadó gondozásában jelent meg nemrégiben Eric Heuvel Családi titok című képregénye, melynek egyik legfőbb különlegessége, hogy a Deák Téri Evangélikus Gimnázium 10/A osztályos diákjai végezték a hollandiai Anne Frank Ház oktatási kiadványaként készült és már több nyelvre átültetett anyag fordítói munkáját. Ők azok a lelkes tanulók, akik a holokauszt-emlékév kapcsán egyéni ötletek alapján, Sándorévá osztályfőnök vezetésével hozták létre Eltűntnek nyilvánítva című vándorkiállításukat az iskola pincehelyiségében. A nemzetközi projekt keretében megvalósult tárlat, illetve füzet rendkívüli példa lehet arra, hogy a holokauszthoz hasonló társadalmi tragédiák feldolgozását mindenekelőtt személyes szinten és kisközösségekben kell elkezdeni, hogy aztán ne „emlékezetkieséssel” záruljon egy-egy szélesebb körű, ám kevésbé átélt megemlékezés. Az eredetileg 2003-ban napvilágot látott Családi titok elsősorban Hollandia második világháborús szerepéről szól. Ezzel együtt képet kaphatunk belőle a Harmadik Birodalomban ideológiai és faji alapon üldözöttek viszontagságairól, amelyek túlmutatnak a helyi eseményeken. A képregény kulcsfigurája egy Jemen nevű fiatal fiú, aki egy nagymamájánál tett látogatás alkalmával a padláson kezd kutakodni régi kacatok után, hátha talál valamit, amit eladhat a bolhapiacon. így talál rá a fájdalmas emlékeket őrző tárgyakra - olyan élményekről tanúskodnak, amelyek kibeszéletlen traumaként mindvégig ott lappangtak a közös múltban. Az ismeretterjesztő jellegű vállalkozás célközönsége kimondottan a fiatalság, melynek tagjai mind kevesebbet tudnak a megidézett történések emberi hátteréről. Hiszen a történelemórák többnyire száraz tényanyagán, valamint az esetleges iskolai műsorok sokszor sematikus üzenetén kívül nemigen érik őket olyan hatások, amelyek elindíthatnák a tágabban értelmezett, kollektív emlékezet és a személyes, bensővé tett múltbéli történések közötti egyensúlyteremtő folyamatot. Az említett diákcsoport a képregényfordítás és a kiállítás előkészítő munkálatai során éppen erre tett kísérletet. A közös gondolkodás és kutatás eredményeként valóban továbbörökített, személyessé vált emlék kerülhet be az ifjabb generáció tudatába. Az osztályközösség, ezen belül is az emlékévhez kapcsolódó projektek leglelkesebb képviselőiként három diák osztotta meg velünk tapasztalatait: Andrássy Anna, a kiállítás tárlatvezetője, illetve Kiers Bálint és Schmal Dávid, akik főleg fordítói feladatokat végeztek. A történelmi érdeklődésű Anna elmondta, hogy ez a tananyagon kívüli kutatómunka egészen más, jóval elmélyültebb hozzáállást igényelt tőle, és hogy a tárlatvezetésen milyen, nemegyszer provokatív kérdésekkel szembesült diáktársai részéről. Kiers Bálint is - aki a holland forrásszöveg és az általuk készített magyar változat lektorálásában vállalt főszerepet - utalt arra, hogy még az osztályukon belül is voltak konfliktusok, széthúzások a témával kapcsolatban, de ezeken a közös munka során sikerült mindenkinek felülemelkednie. Schmal Dávid szülei és felmenői révén szorosan kötődik a holokauszt eseményeihez, ezért ő a személyes szálak és a projekt során elsajátított ismeretek kapcsolódási pontjait érezte a legmeghatározóbbnak. Mindenképpen tanulságos tehát az az iskolai kereteket kitágító, közösségi és egyéni élményekben gazdagabbnak tűnő tanulási folyamat, amelyen az elmondottak alapján ézek a fiatalok átmentek. Szavaikon sem a feladat kötelességszerű elvégzésének kedvetlensége, sem a témától való idegenkedés vagy érdektelenség nem érződött. Ahogyan többek között a Szabadság téri második világháborús emlékmű körül kialakult közfelháborodás is jelzi, nem mindig a felülről irányított vagy hivatalos hátterű megemlékezések azok, amelyek eljuttatják egy-egy történelmi trauma üzenetét az újabb és újabb generációknak. A sokat szidalmazott szobor előtt sorra jelentek meg azok a személyes, családi hagyatékból előkerülő tárgyak, amelyek többet mondhatnak minden kisajátított és hamisan kollektivizált mű-emléknél... Nekünk magunknak kell hát valamiképpen feltárnunk azt a múltunkat, jelenünket és bizonyos szinten jövőnket is döntő mértékben befolyásoló, elidegeníthetetlen örökséget, amely a holokauszt közösségi kálváriájának kisközösségi feldolgozásán keresztül végül eljuttathat a Pilinszky János által „szent botránynak” nevezett események belső felold(oz)ásához. ■ Papp Máté
