Evangélikus Élet, 2014. július-december (79. évfolyam, 27-52. szám)
2014-12-14 / 50. szám
Evangélikus Élet PANORÁMA 2014. december 14. » 9 Üdvözítő dilemmák A pesterzsébeti evangélikus gyülekezet népes csapata Nepp Éva helyi lelkész meghívására evangélizációt tartott múlt vasárnap a bajai evangélikus templomban. A hajlékba lépőt szokatlan látvány fogadta az egymás mellett sorakozó hangfalakkal, elektronikus berendezésekkel, hangszerekkel, középen a híres Hammond-orgonával. A kivetítő, a vetítővászon sejtette, hogy multimédiás alkalom készül... A vizuális élményekről - Kiss Sándor operátor közreműködésével - a Zákeus Médiacentrumot is vezető erzsébeti lelkész, Győri János Sámuel gondoskodott. A pesterzsébeti gyülekezetei bemutató rövid videó után a vendégek hamar rátértek küldetésük lényegére. „Bemelegítésképpen” közel egyórás koncerttel ajándékozták meg a bajaiakat. Anyagát alapvetően a negyvenes évek ébredési mozgalma során született énekekből állították össze. Az előadók - Karsai Ildikó, Drenyovszky Kinga és Balogh Tibor - meggyőzően bizonyították, hogy ezek a dalok még ma is képesek „mozgósítani” a lelket. (Többségük egyébként az újra megjelent Halleluja! énekeskönyvben is fellelhető.) Drenyovszky Péter orgonán, Győri Péter Dániel hawaii gitáron kísérte az énekeseket, miközben Győri János Sámuel a Hammond-orgonát szólaltatta meg. Az evangélizáció alapgondolatát (dilemmázik-e az Isten) Füle Lajos Futás című versével „alapozta meg” Császár Teodóra és Lépőid Eszter. A kérdést elemző igehirdetését Győri János Sámuel egy hatásos kisfilmmel kezdte, amely Dilemma-rövidfilm (Te hogy döntenél?) címmel a YouTube-on is megtalálható. A lelkipásztor arra hívta fel a figyelmet, hogy Isten nem „dilemmázott” amikor megváltásunk mellett döntött - egyszülött Fiának értünk való kereszthalála által. A mi dilemmánk az, hogy ezt az „áldozatos ajánlatot” elfogadjuk-e. Győri János Sámuel egy latin szójátékkal illusztrálta a nekünk szegeződő kérdést. A mai, sikerorientált világ jelszava a „Carpe diem!”, azaz - szabad fordításban - „Ragadd meg a lehetőséget!”, jóllehet Istent kellene megragadnunk: „Carpe Deum!” ■ Dr. Sramó András felvétele Okleveles harangozó Kitüntették Bohus-Magyar Györgyöt, a Békéscsabai Evangélikus Egyházközség harangozóját. December 8-án, a nemzetiségek napja apropóján tartott gálaműsor keretében adták át a Békéscsaba szlovákságáért kitüntetést, amelyet az idén az evangélikus kis- és nagytemplom hűséges harangozójának ítéltek. Lászik Mihály, a díjat alapító helyi szlovák önkormányzat elnöke a kitüntetettet méltatva rámutatott, hogy f f - fcjm ■ ^ i,Wf % jí^I a városlakók által csak Gyuri bácsiként ismert harangozó nemcsak nyitja és zárja, hanem gondozza is Isten házait, emellett őrzi és ápolja a szlovák nyelvet és hagyományokat. A délután folyamán az öt békéscsabai nemzetiség (lengyel, német, roma, román és szlovák) kultúrájába színes műsor segítségével nyerhettek bepillantást az érdeklődők. Szarvas Péter polgármester köszöntőjében kiemelte, hogy a város egyik legfontosabb értéke a kulturális sokszínűség és a népek közötti béke, nem véletlenül utal erre a település neve is. Az ünnepségnek volt még egy evangélikus vonatkozása: a mindössze két hónapja alakult helyi német nemzetiségi önkormányzat elnöke, Bíró József köszöntőjében elmondta, hogy a helyi német közösség is igyekszik majd aktívan bekapcsolódni a reformáció kezdetének ötszázadik évfordulójáról megemlékező rendezvényekbe. ■ - ó - ő - A Advent Egész életemben várakoztam, legtöbbször a dolgaim sikerére, a jó megoldásokra, a nyugalom biztonságára. Aztán eljött az év legfontosabb és legkedvesebb időszaka, amikor a reménység egyetlen célra összpontosult: találkozni a szeretteimmel. Ma is így van. Én nem adventi naptár ablakocskáit nyitogatom négy vasárnapon rózsaszín gyertyával, hanem advent minden napján gyertyát gyújtok édesanyámnak, édesapámnak, minden elhunyt szerettemnek és barátomnak. Ez nem könnyes emlékezés, amellyel lerovom tiszteletemet a halottaim előtt, mint halottak napján. Hiszen ez az időszak az egyre jobban kiteljesedő reménység ideje. Fiatalkoromban sokat voltam távol a szüleimtől (kollégium, katonaság), és volt úgy, hogy nem is jutottam haza. Volt úgy, hogy magamban ültem a gyertya fénye előtt. És boldog voltam. Olvastam édesanyám szépséges szálkás betűit: „Édes kisfiam, rád gondolunk, és tudom, hogy te is ránk gondolsz’.’ Láttam, ahogy írta a végső pillanatban, az adventi várakozás utolsó pillanatában. Négy héten át a boldog remény éltette, és ezt mint annak beteljesülését írta a levélben, hogy engem is felvidítson, és megnyugvást érezzék, és ez táplálja bennem újabb évig a szeretetet és a várakozást. ■ Pálfalvi Nándor Szokatlan téli csendélet Az évnek minden szakában fájó szívvel találkozom Budapest-szerte a hajléktalanok nappalra jól-rosszul „beágyazott” éjjeli menedékhelyeivel, szedett-vedett derékaljaival, de ilyenkor, advent táján - Csokonai poétái szavait kölcsönvéve, „a zúzos december” idején - különösen. Tisztában vagyok azzal is, hogy az utcák egyre növekvő számú didergőinek nem kellene törvényszerűen a szabad ég alatti vacogást választaniuk. De sokan közülük féltik maradék kis motyójukat vagy egyszerűen azt, amit függetlenségnek vélnek, s így elkerülik a hajléktalanszállók kínálta nagyobb téli biztonságot. Mégis, láttukra ilyenkor, karácsony közeledtével sokunkban felmerülhet egy nagyon szomorú mese, a kis gyufaáruslány halhatatlan anderseni története. Annak ellenére, hogy a legtöbb mai otthontalan egy csöppet sem hasonlít ehhez a fényre és melegre, nagyanyja simogató kezére vágyakozó kis árvához... Hans Christian Andersennek azonban igaza volt, amikor azt mondta: „A Mese nem hal meg soha.” Valóban nem. A napokban - történetesen éppen nagyszülői mesére váró aprónépünkhöz rohanóban - nagyon szokatlan téli csendélettel találkoztam, közel az Iparművészeti Múzeumhoz. Egy szélesebb kőpárkányon egy hajléktalan szabályos, még a katonaságnál is dicséretet érdemlő módon hagyta hátra álmai jegesen hideg helyszínét. A derékaljtól a pokrócig mindent takarosán elrendezett-betűrt, kisimított, pontosan úgy, ahogyan ezt egy igazi, jól fűtött házban teszi valaki. (Vagy éppen nem teszi, mert ahhoz is fáradt, túlhajszolt, hogy pihenésre szánt órái helyszínét méltóvá tegye!) A ráadás pedig az volt, hogy a fekvőhelye alatti szinten, gondosan elsimítgatott újságpapír- és reklámszatyorrétegeken még jól elkülönített „hűtőszekrényt” is berendezett kevéske ennivalójának. Az illetővel nem találkoztam, azt sem tudhatom, férfi vagy nő lehetett. Egy bizonyos: a mód, ahogyan keserves helyzetében is igyekszik emberhez méltóan élni és túlélni a telet, engem az íKor 14,40-re emlékeztet: „Mindenek ékesen és jó renddel legyenek’.’ Sokan - úgy vélem, a legtöbben - azt feltételezik, hogy az „ékes és jó rend” csak a tehetős emberek, de legalábbis az elviselhető körülmények között élők mindennapjait jellemzi. Ez az elhagyatottságában is rendezett kis emberi fészek ennek a feltételezésnek az élő cáfolata. Igaz mese a 21. század második évtizedéből „mindenek”, azaz mindnyájunk számára. ■ Petrőczi Éva A versmondó Székács József A szavalás a 19. század első felében iskolai-retorikai gyakorlat, a szónoklat művészetének előiskolája volt. Ezt támasztják alá azok a korai magyar szavaláselméleti munkák, amelyek az „ékes beszéd” tanításának nevelő hatását emelték ki, és a szavalást a retorika szerves részének tekintették, ebből vezetve le az előadás szabályait. A Kis János (1770-1846) későbbi evangélikus püspök által alapított Soproni Magyar Társaság 1802-ben kötelezővé tette a tagok számára, hogy írásaikat kívülről „szájolják”, hogy így „az emlékezet gyakoroltatásán kívül a mondásban is nagyobb készséget nyerhessenek.” így tudósít erről Kovács Sándor (1869-1942) püspök, a társaság történetének írója. Böhm Edit A versszavalás történetének néhány tanulsága című tanulmányában írja, hogy hazánkban az 1790-es években a németesítés ellenhatásaként a diáktársaságokban kezdték el programszerűen mondani magyar költők, mindenekelőtt a kortárs magyar költők verseit. Erre a célra a diákok maguk alakítottak önképzőköröket, magyar társaságokat, amelyek évente egyszer nyilvánosan is szerepeltek. Előadásaikra ilyenkor nemcsak a tanáraikat hívták meg, hanem a város polgárait is. Az ilyen nyilvános előadásokat örömünnepnek nevezték, ahol saját szerzeményeiket és a korabeli költők alkotásait mutatták be. Céljuk természetesen nem egy önálló művészeti ág létrehozása és elterjesztése volt, hanem a magyar költészet és a magyar nyelv fejlesztése és terjesztése. Ezért tanulta meg a versmondás művészetét Székács József (1809- 1876) evangélikus püspök, aki a Soproni Magyar Társaságnak volt munkás tagja. Itt mutatta be nagy sikerű ifjúkori poémáját, Az árva című verset. Olyan hatásosan mondta el, hogy a közönség hölgytagjai könnyekre fakadtak, és nem győzték Székácsot arról faggatni, hogy mi lett a sorsuk szegény árváknak. A tudós püspök később ezt a sikerét nem értékelte valami nagyra. Önéletrajzában így emlékezik: „A költemény olyan silány, mint csak lehet, úgy annyira, hogy nem tartottam méltónak arra, hogy ifjabbkori munkáim közé felvegyem. De volt egy előnyöm társaim felett, jobban tudtam declamálni, mint ők, s evvel homokot szórtam hallgatóim szemei közé is.” Kis Jánostól tanult kiváló szónoki készségét nyomatékosította jó megjelenése és kitűnő orgánuma is. Életrajzírója, Benkő István így írt erről: „Magas, hatalmas termete, nemes szép arca, mindig biztos, folyékony beszéde, nagy terjedelmű hangja, mely lágyan, suttogva hatott a szív legmélyebb belsejébe, majd mennydörögve rázta meg az ember egész valóját - mind számba vehető tényezője annak az ellenállhatatlan erőnek, mely szónoklataiban rejlett.” így lett a versmondás szenvedélye. Már eperjesi tanárkodása idején - 1833-34-ben - a város nyelvművelő társaságában is mondott többször verseket. A Pesti Magyar Színház megnyitása után a fővárosban letelepedett színművészek szoros kapcsolatba kerültek a korabeli irodalmi élet képviselőivel, s ennek hatására politikai programként tudatosan terjesztették a kortárs magyar költők írásait. Lendvay Márton, Lendvayné Hivatal Anikó, Laborfalvi Róza, Megyeri Károly, Egressy Gábor az 1830- as években rendszeresen szavalt: hangversenyeken népszerűsítették Vörösmarty Mihály, Czuczor Gergely, Kisfaludy Károly, Kölcsey Ferenc költeményeit. Székács József 1838-ban a Kisfaludy Társaság tagja lett, és ettől kezdve a legtöbbször ő szavalta a társulat ülésein tagtársainak verseit. Tudjuk, hogy Vörösmarty Mihály nem szívesen olvasta fel verseit, bár kiváló szónok hírében állt. Székács sokszor helyette olvasott. Szatíráival mint író is sok sikert aratott. Az első ezek közül a Hogyan lehet könnyen meggazdagodni című írása volt, amelyben korának társadalmi fonákságait pellengérezte ki prédikátori hevülettel és jóra intő szeretettel. Tórteli Lajos, aki még többször hallotta Székácsot prédikálni, ezt írta róla: „Amikor megszólamlott tiszta, csengő hangjával, s folyt a szó beszédes ajkairól, szavainak varázshatalma, keresetlen egyszerűsége s költői s vallásos ihletettsége soha nem tévesztette el a kívánt hatást, s biztosította számára a nem mindennapi sikert.” ■ Szigeti Jenő