Evangélikus Élet, 2014. július-december (79. évfolyam, 27-52. szám)
2014-12-14 / 50. szám
evangélikus hetilap ♦ www.evangelikuselet.hu 79- évfolyam, 50. szám ■ 2014. december 14. ■ Advent 3. vasárnapja Ára: 275 Ft „Egyik helyen a legszebb adventi és karácsonyi dallamok csendülnek fel különböző feldolgozásokban, pár lépéssel arrébb pedig gagyi, lüktető tuc-tuc szól, valami semmitmondó szöveggel.” Várakozás... !► 3. oldal „Ebben a pesti közösségben ébredtem rá, hogy hozzám jóval közelebb áll az evangélikus mentalitás. így egy idő után a budavári gyülekezetben megkonfirmáltam. Sajnos kerekes székkel nem könnyű közlekedni a fővárosban sem, ezért nem tudtam túl sűrűn eljárni a gyülekezeti alkalmakra.” Beszélgetés Nagy Ildikó mozgássérült festővel W 10. oldal Második másodlelkész Szombathelyen 3. oldal Milyen a jó mentor? W 5. oldal Tanárok az idő bűvöletében ► 6. oldal Találkozás nyugalmazott lelkészekkel 8. oldal Üdvözítő dilemmák ► 9. oldal A versmondó Székács József 9. oldal Megfiatalodott az Ótemplom orgonája Hálaadás a templomszentelési emlékünnepen ► Felújított orgonájáért adott hálát advent második vasárnapján a szarvasi ótemplomi evangélikus gyülekezet. Az ünnepi istentiszteleten - egyúttal temlomszentelési emlékünnepen - Gáncs Péter, a Déli Egyházkerület püspöke hirdette Isten igéjét, a liturgiában Horváth Z. Olivér, illetve Cairns-Lengyel Henriett lelkészek szolgáltak. A megújult hangszert a püspök szentelte újra, és Fassang László orgonaművész szólaltatta meg. A szarvasi hívek az első orgonát a gyülekezet második templomába hozatták 1743. augusztus t-jén, Vasas Szent Péter ünnepén, száznyolcvan rajnai forintért. Az 1759-ben épült harmadik templomba ezt a kis orgonát vitték át, ám ott már talán kicsinek bizonyult, mert egy pozsonyi mestertől nagyobb, immár tizenegy regiszteres orgonát vásároltak. Ez utóbbi került át a mai Ótemplomba 1788-ban. A hatalmas templomot akkor megtöltő gyülekezet azonban Kristóffy György orgonista-tanító idejében egy sokkal nagyobb, a templom méreteinek is megfelelő hangszer beszerzését szorgalmazta. így 1804-ben Joseph Heroteck pesti orgonaépítő egy rendkívül impozáns megjelenésű, pazar homlokzatú, kétmanuálos, harmincregiszteres orgona építését kezdte el. Ez akkor az ország második legnagyobb orgonája volt. A század legvégén a Rieger testvérek átalakították a fúvórendszert, és két sípsort kicseréltek. 1938-ban az újabb igényeknek megfelelően bővítették a hangszert Peskó Zoltán orgonaművész és Borgulya Endre tervei alapján, az Angster orgonagyár közreműködésével; pneumetikus vezérléssel és hárommanuálos játszóasztallal látták el. Ekkor nyerte el a harminchat regiszteres orgona a mai kialakítását. Most ennek a generálfelújítása készült el az AerisOrgona Kft. szakembereinek munkájával, Faragó Attila orgonaépítő vezetésével. !► Folytatás a 3. oldalon Közösségi ház lett a régi iskolából ► A győr-ménfőcsanaki evangélikus gyülekezet advent 2. vasárnapján hálaadó istentisztelettel ünnepelte meg, hogy megújulhatott gyülekezeti háza. A felújított épület falán leleplezték a Garan János egykori kántortanító tiszteletére elhelyezett emléktáblát. A templomban tartott úrvacsorás istentiszteleten Szemerei János, a Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület püspöke hirdette Isten igéjét. A liturgiái szolgálatban Kiss Miklós, a Győr-Mosoni Egyházmegye esperese és dr. Percze Sándor helyi lelkész vett részt. Az egyházközség egykori evangélikus iskolája 1905-ben épült. A rendszerváltás után visszakapott épületet akkor sikerült olyan állapotba hozni, hogy gyülekezeti alkalmakat lehetett benne tartani, komoly felújítására azonban csak most nyílt lehetőség. A gyülekezet összefogásának köszönhetően, jó szándékú vállalkozók, a Győr-Mosoni Egyházmegye és Győr város támogatásával a múlt vasárnap átadhatták a felújított házat a gyülekezetnek. Az egyházközség ötvenezer forint híján tizenkétmillió forintot fordított a beruházásra. A hálaadó istentisztelet kezdetén a gyülekezet hittanosai rövid műsor keretében gyújtották meg a második adventi gyertyát. Szemerei János Jel 3,8 alapján prédikált: „íme, nyitott ajtót adtam eléd, amelyet senki sem zárhat be.. W Folytatás a 3. oldalon Az egyház adventje ■ Dr. Hafenscher Károly Advent küszöbén ült össze egyházunk legfelsőbb döntéshozó és törvényalkotó testületé, a zsinat. Advent pedig a várakozás ideje - benne a bűnbánó és hálaadó visszatekintéssel, a józan és reális helyzetfelméréssel, a reménységből fakadó jövőépítés szándékával, amely nemcsak azt nézi, mit várunk, hanem azt is, hogy kire várunk. Ebből a tudatos múlt-jelen-jövő szemléletből szabadulhatnak fel erők, pozitív, cselekvésre késztető energiák. Aki (minden hibája, gyengesége ellenére) szereti az egyházat - hiszen ez Isten létfontosságú ajándéka a számunkra -, az jó reménységgel és várakozással néz a jövőbe. S nem valamiféle hurráoptimizmus alapján, afféle „biztos lesz majd valahogy" reménységgel, hanem azzal, hogy tudja: Jézus jön! Jézus nélkül az egyháznak nincs jövője. Nélküle letűnő emlék marad a közösség, terhes örökség a nagy szervezet, fölösleges erőlködés minden egyházújító próbálkozás, modern reformáció. De mi Jézusra várunk. Ha ő megérkezik, ha belép az egyházba, akkor jó reménységünk lehet az egyház jövője felől. Akkor boldogan énekelhetjük az adventi éneket: Jézus, örömmel fogadlak... (EÉ 143) Zsinatelnöki éves beszámolómban (rövidített változata megjelent az Evangélikus Élet múlt heti számában) hirtelen jött öüetként, de azóta is vállalva tettem fel egy kérdést: miért kell a mustármagnak hajóbőrönd méretű tok? Akkor ott, a plenáris ülésen költői kérdésként hangzott. A gondolatot azonban nem a semmibe akartam belekiáltani. Titkon reméltem, s most e sorok nyomán még inkább vágyom arra, hogy választ kapjak kérdésemre. Miért kell a mustármagnak hajóbőrönd méretű tok? Azaz: egy kis egyháznak, a magyar lakosság két százalékát kitevő kicsiny csapatnak miért van szüksége ekkora szervezetre? Egy kisvállalat méretű intézményrendszernek miért van szüksége ekkora és ilyen bonyolult adminisztrációra? Miért nem elég nekünk kisebb struktúra, egyszerűbb adminisztráció? A törvényeinket magunk alkotjuk. Olyanok lesznek hát, amilyennek mi elképzeljük, megtervezzük, megformáljuk őket. Amikor a „rendszerváltás" után még nagyobb statisztikai adatokat sejtve terveztünk, amikor ránk szakadt a szabadság, az addig nem ismert, tágas mozgástér, amikor sorra kaptuk vagy vettük vissza az intézményeket, örültünk a demokratikus döntéshozással járó szabadságélménynek, és azt hittük, hogy a kollektív bölcsesség mindenre jó választ tud adni. Felépítettünk egy mamutrendszert, amelynek működtetése oly nagy energiát és anyagi erőt vesz el, amely nem áll rendelkezésünkre. Lehet állami finanszírozásból, külső támogatásból, segélyekből élni, de ez ellenkezik az egyház lényegével. Mi nem másokból, hanem másokért élünk. S ha ezt a mandátumunkat nem vesszük komolyan, megszűnünk egyháznak lenni, s marad a vallásosegyesület-jelleg: a múltból élő, a szép emlékekre hagyatkozó közösség. Nem az állami törvények mondják meg, hogy ki és mi az egyház. Amit a világi törvények tesznek, az közjogi besorolás. Arra is szükség van. Minket az - és egyedül csak az - érdekelhet, hogy az emberré lett Isten, a tanítványokat elhívó Úr, a folyamatos adventben visszavárt és tetszése szerinti időpontban (bármikor) visszatérő Úr egyházának tekint-e. Azaz: követtük-e őt, komolyan vettük-e szavát a kereszthordozásról, megfontoltuk-e tanítását az önfeláldozó szeretetről, megtettük-e csak eggyel is a legkisebbek közül azt, amit neki ígérnénk, hogy mindent odaadunk: a ruhánkat, az élelmünket, az időnket, a segítségünket? Követtük-e őt a felszabadult, de terhek hordozását jelentő úton? Vállaltuk-e a számkivetettséget, a népszerűtlenséget, a meg nem értést azért, mert nem a világ stílusa és elvárása, hanem ő a mérce mindenben? Megharcoltuk-e a hit harcát, hogy minden tetszetős életformát félretéve, egyszerűen és konzekvensen az Atyára bízzuk magunkat? Tudatosan éltük-e, hogy itteni létünk csak az örök élet távlatában értelmezhető, s ennek a mindennapokra, a döntésünkre, a dolgokhoz és emberekhez való hozzáállásunkra is hatása van? Ehhez az életformához, az egyház életformájához viszont nem nagy szervezetre, hanem elsősorban belső, a Szentlélektől kért és a Szentlélek munkáját befogadó gyülekezeti megújulásra van szükség. Intő jel lehet, hogy olyan sokan elfordulnak az egyháztól mint szervezettől. Pedig keresnek, kutatnak, vágynak valamit, amit éppen az egyház - nem a szervezet, hanem a krisztusi közösség - adhatna meg nekik azzal, ami a küldetése, mandátuma: a hordozott és megélt evangéliumot, a nehéz és mégis vonzó jézusi utat. Egyházunknak a következő években - még időben, a következő általános egyházi választások előtt - döntenie kell, hogy melyik utat választja. A nagy szervezet, a megcsontosodás veszélyét, a bürokratizálódás lehetőségét magával hozó szervezet útját vagy a missziói lelkületű mustármaglétet. Ennek az emberi letétje pedig a gyülekezeti élet, az alulról építkező és gyülekezeteiben élő egyház modellje - a Krisztusban hívők közössége, ahol az igét tisztán hirdetik, a szentségeket Krisztus rendelése szerint osztják ki. A szérző evangélikus lelkész, egyházunk zsinatának lelkészi elnöke, az állami Reformáció Emlékbizottság miniszteri biztosa
