Evangélikus Élet, 2014. július-december (79. évfolyam, 27-52. szám)
2014-12-07 / 49. szám
io 41 2014. december 7. KULTÚRKÖRÖK Evangélikus Élet Görbe tükörben - a papné Az illegális hitoktató - részlet egy titkos naplóból ■ Füller Tímea (Az alábbi történet a képzelet szüleménye. Szereplői kitaláltak. Minden hasonlóság a valósággal, továbbá élő vagy holt személlyel csupán a véletlen műve.) Hát erről még nem beszéltem, meg nem is nagyon tartottam problémának, hiszen ha jobban meggondolom, húsz éve tanítok illegálisan hittant. Mindig az éppen aktuális lelkészemet segítettem ki vele, az ő nevén futott a dolog, én meg alapvetően jól megvoltam így. Mivel láttam már illegalitásban működő egyházat, annyira nem is zavart mindez. Nem szabályos, hát nem szabályos, na és?! Az ember sokat olvas, imádkozik. Keresi és ellesi az új utakat, igyekszik mindig jobban és jobban megtenni, ami rajta áll, hogy aztán az Úristen is megtegye, ami rajta áll, és eljusson a gyerekekhez az örömhír: Isten szereti őket, neki fontosak, és élhetnek vele bizalmas kapcsolatban. A dolog másik oldala, hogy rettenetesen szerettem nem lelkész lenni. Megesett, hogy valakivel beszélgettem, és egyszer csak azt mondta:- Á, neked muszáj ezt mondanod, mert lelkész vagy. És erre azt felelhettem:- Nem vagyok lelkész! Simán csak keresztény vagyok. És az te is lehetsz. A szám mindig a fülemig szaladt ilyenkor az ámuló tekintetek láttán, nagyon élveztem. Azt a néhány hetes-hónapos első fellángolást leszámítva, amelyet szinte minden megtérő fiatal átél, nemigen vonzott a lelkészlét. És ebben csak erősített ez egyik püspök - kilétét fedje jótékony homály - fáradtságában elejtett elszólása. Egy nagy összegyházi rendezvényen megkérdezte tőlem: „Te is lelkész vagy, vagy te normális ember?” És én normális ember voltam. (Ezt is ritkán mondják rám.) Idén azonban eljött a pillanat, amikor elő kellett bújni. Konkrétan augusztus 10-én, amikor - végre - elolvastuk a számtalan körlevél egyikét, és kiderült, hogy mostantól nem lehet hitoktató az, aki nem végzett teológiát. Ja, és az is akkor derült ki, hogy a pótfelvételi jelentkezés utolsó (utáni) napja aznap van. Éppen balatonszárszói nyaralásunkra csomagoltam. A férjem haját tépve jött le az emeletről. Nem lesz hittan! Ő annyit nem bír, helyettesítenie is kell, stb. Panaszkodott, ahogyan csak egy férfi tud.- Ugyan már, hiszen eddig is én tanítottam a hittant, te meg leadminisztráltad az egészet. Mi változott? - kérdeztem könnyedén. Jaj, ez nagy hiba volt. Panaszkodó embertől soha nem kérdezünk könnyedén. Férfitól duplán nem. Férjtől triplán. Ez régi, fontos szabály. Jött is rögtön a szóáradat:- Mi változott? A törvények! Mellesleg a te szórványbeli hittanos kampányod után szerinted lesz, aki átsiklik a csöppnyi különbség fölött, ami kettőnk között van? Khm, ez kényes kérdés. Tényleg volt egy kis konfliktusom a behatásoknál. És valljuk be, ez is igaz: nem túl gyakran kevernek össze bennünket a csupa szakáll-bajusz férjemmel.- Nem lesz hittan. Kész. Nem tudok mit csinálni - viharzott tovább az ember. Persze én tudtam, hogy lesz, mert ha nem lehet az iskolában, akkor tartok a könyvtárban illegálisan vagy a pincében titokban, vagy tudom is én, nem hagyom a gyerekeimet, az száz százalék. Szóval vártam, hogy megnyugodjon a férjem. Közben fél szemmel a levest lestem, fél füllel a mosógép állapotát hallgattam, és fél aggyal - vagy talán negyed, nyolcad, tizenhatod, harmincketted...? - odaböktem az embernek:- Hát bumm, akkor elvégzem a létező lehetséges legleglegleglegminimálisabb képzést, és kész.- Tényleg? - kérdezett vissza szokatlanul csendesen.- Naná! - feleltem lazán.- Rendben, komolyan vettem - mondta. És elviharzott. Na, ügyes kis asszonyka vagyok én. Hogy lenyugodott. Végre hagy békében dolgozni tovább. Tirarammm. Aztán elutaztunk a gyerekekkel Szárszóra. És jött az otthon maradt embertől a telefon: „Befizettem, kitöltöttem, aláírtam, beszkenneltem.” Én meg megdicsértem, ahogy kell: „Ügyes voltál.” Biztos fontos dolgokat végzett el, ha így örül neki. Miért ne osztoznék vele az örömében?! Eltelt vagy három nap, mire leesett a tantusz, hogy akkor én most felvételizni fogok. Ez már a végidők jelei közé kell, hogy tartozzon: hogy mégiscsak a teológiára fogok felvételizni. Jaj! Felvételizni! Mert az nem úgy megy, hogy beiratkozik az ember lánya, és jár aranyosan, hanem még az is lehet, hogy fel sem veszik rögtön! A férjem meg kezdte élvezni a dolgot:- Képzeld, érettségizni is fogsz hittanból! Hihihihi!- Én? És mik a tételek?- Ha gondolod, megkérdezhetjük valakitől. De szerintem ne pazarold rá az idődet. Tudod, hogy este jönnek a vendégek, és maradnak egész héten, pénteken meg már menned kell. Rákerestem az interneten, és igaza volt: tényleg érettségizni fogok. Ez őrület! Nem vizsgáztam vagy... vagy... hagyjuk, fogalmam sincs, hány éve. Hát az biztos, hogy elrántanak! És a napok csak teltek. Készülgettem, de egyre rosszabb lett. Mennyi mindent nem tudok, egek! Segítség!... Hogy nem csapott le rám a tüzes villám az égből eddig! Ám ha már próbáltam felvételizni, akkor - most látom - van még pár év haladékom, hogy felkészüljek. Na, akkor jövőre veletek ugyanitt. Azt hiszem, nem megyek el idén. Ennyi. Én nem tudok így érettségizni. # * * Hogy ijedtemben tévedtem el, vagy a budapesti útfelújítások miatt, azt nem tudom, de egész komoly városnézés végén érkeztem meg az egyetemre. Reszkető lábakkal jelentkeztem be a portán. Remélem, a vizsgák legalább a Bibliával lesznek kapcsolatosak, mert ha az egyházzal, akkor lőttek nekem. Épp az előbb próbáltam visszaszámolni magamban, hogy Luther mikor tűzte ki a tételeit, de a számok nem az erős oldalam. Igazából kiskoromtól szolmizálva gondolkodom. Az egyes a dó, és így a többi. Jó módszer amúgy, de most ez sem használt. Kevergettem a dallamtalan dallamokat a fejemben. Már sikerült felidéznem a bankszámlaszámomat, a régi PIN-kódomat, a gyerekek születési dátumát és néhány közeli ismerősünk telefonszámát, de a reformáció éve valószínűleg négyjegyű szám lehet, és olyan egy sem ugrik be. A falon láttam egy plakátot: Luther. .. valami kerek szám volt a végén. De ez még nem jelent semmit. Mostanában az emberek úgy ünnepük a kerek évfordulókat, hogy elkezdik vagy három évvel előtte, és mire tényleg eljön a nap, már tele van a bögyük az egésszel. Lássuk csak: 1514? 1515? Most valahogy egyik sem ismerős. Luther Márton a reneszánsz idején élt, az tuti. Trecento, quatrocento, Cinquecento. (Nem zenészek kedvéért: zenetörténetileg így bontottuk fel a reneszánsz kort.) Vajon melyik? Milyen zenét hallgathatott? Machaut-t vagy inkább Purcellt? És Gutenberggel pacsizhatott, vagy nem? Ajjaj! Mi lesz itt? Elhasalok! És valóban. Eggyel több lépcsőfok volt, mint gondoltam... A teremben viszont először az érettségi vizsgán kellett átesnem. Átestem. (Azért a szerzetesrendeket otthon átolvasom. Eddig nem nagyon izgattak.) Huh, most jött a neheze. Az ajtó előtt, ahol a gyülekezeti énekből zajlott a felvételi vizsga, egy félig-meddig ismerős lány reszketett. A portán már láttuk egymást. Ő az énekléstől rezgeti, én meg az egyháztörténettől. Kicsit erősítgettük egymást. Míg én énekeltem (zenetanár előélettel ez azért nem volt számomra olyan megrázó), ő egyháztörizett. „Nyugi!" - mondtuk egymásnak mosolyogva. De hiába. Láttam rajta is, és éreztem magamon is. Azért én csak nagyon lassan mentem fel a lépcsőn, hátha közben visszajön az Úr Jézus, és nem is kell bemennem azon az ajtón, ahol Luther Márton egyenes ági leszármazottjai fenik rám hegyes fogaikat. Végül nem volt más választásom. Hosszan szorítottam a kilincset, és akkor beugrott még egy utolsó szám: 1-5-17. Az első lányom májusban született, és tizenhét éves. Igen, ez egy szép gondolat. Ezzel már be mertem lépni. Az asztal túloldalán meglepetésemre csupa mosolygó arcot láttam. És nem is kérdeztek semmi nehezet. Illetve fogalmam sincs, mit kérdeztek, mert akkor még nagyon izgultam. De arra határozottan emlékszem, mit válaszoltam. Azt mondtam el nekik, hogy egy csomó aranyos gyereket tanítok, és nagyon szeretném őket továbbra is tanítani. Ezt nem tehetem meg, ha ők nem vesznek fel. Bár igazából úgyis meg fogom tenni, csak illegálisan. Sőt ha nem vesznek fel, akkor minden évben újra meg újra meg újra eljövök felvételizni, és sose fogom feladni. Viszont ha felvesznek, olyan jó hallgató leszek, amilyen csak tudok lenni. Hallgatni tudok, az megy nekem. (Felelni nem mindig.) Szóval mindenki sokkal jobban jár, ha most rögtön felvesznek, mert hamarabb szabadulnak tőlem, és... Még akartam valamit mondani, de akkor láttam, hogy már mindenki rettenetesen nehezen tartja vissza a nevetését. Hát hallgattam egy kicsit, hogy lássák, tényleg olyat is tudok. Hamarosan el is engedtek. Egyháztöriből nem is kérdeztek semmit. Se zsinatot, se tételeket. Én viszont, ahogy kimentem az ajtón, azonnal megnéztem a plakáton, amely szemben volt a bejárati ajtóval - vagyis belépésem előtti pozíciómban épp a hátam mögött -, hogy mikor kezdődött a reformáció. És képzeljék: 1517-ben! Ezt könnyű lesz megjegyeznem. Legalább addig, míg be nem tölti a tizennyolcat az első lányom... » # # Nos, vége a felhőtlen képzetlenlétnek. Szeptembertől levelezős teológushallgató vagyok. És ki hitte volna: élvezem. Jó, hogy tanítanak, hogy jobban ráláthatok más szemszögekből is a Biblia világára. Élvezem a tanárok és az évfolyamtársak személyiségét. Olyan ez, mint egy vérfrissítés. És jólesik készülni, böngészni, utánajárni annak, aminek kell. Diáknak lenni újra. És tegnap megdicsért az egyik középsős ovisom hittan után:- Jaj, ez most olyan jó hittanóra volt, hogy amíg élek, nem felejtem el. Na, ezt a bókot én sem fogom egyhamar. Lehet, hogy fejlődöm? És mi minden jöhet még! Látogatás a kistarcsai szeretetotthonban Idős hölgyek - megfiatalítottfalak között o N ec LU N i/i W- Folytatás az 1. oldalról Programok mindenkinek- Hogyan telik a gondozottak egyegy napja? - érdeklődöm.- Mindig a kilencórai áhítattal kezdjük a napot - hangzik a válasz.- Johann Gyula, az intézmény lelkésze vagy a gyakorlati évét mellette töltő hatodéves teológushallgató jön naponta az összegyűlő idősekhez, akik felekezeti hovatartozásra való tekintet nélkül szívesen vesznek részt az alkalmakon. Vasárnap pedig megtelik a kis kápolna, hiszen a gyülekezet kiegészül Kistarcsa - nem nagyszámú - templomba járó evangélikusaival. Ők szintén ide járnak istentiszteletre, mivel a településnek nincs evangélikus temploma. A közösségi szobában fejtörő feladatokat kapnak a résztvevők, vagy játékos, esetleg beszélgetős program várja őket. Időnként vetítést szerveznek nekik. Hetente jár a lakókhoz orvos, hogy ne kelljen utazniuk a rendelőintézetbe és sorban állással tölteniük az időt. Kétszer egy héten gyógytornász is felkeresi őket. De gyakori vendég a fodrász és a pedikűrös is, akiket azonban maguk a gondozottak fizetnek. Igen, a nő idősen is, szeretetotthonban is nő!- Közösen tartjuk meg egyházi ünnepeinket, együtt készülünk most a karácsonyra is - folytatja az intézményvezető. - Idén is a gondozottak készítik a meglepetéseket, sőt a szentesti műsorban is ők fognak szerepelni. Régi, sokéves hagyományunk szerint pedig havonta egyszer összegyűlünk, és felköszöntjük az adott hónapban születésnapjukat ünneplőket. A legutóbbi alkalmon az egyik lakó unokája játszott a kis elektromos orgonán. Az ismerős dallamok hallatán gyakran előkerültek a zsebkendők a nedves szemek „ápolására”. Szeretettel, figyelemmel- Mindenkire odafigyelünk - avat be a részletekbe Juhász Eszter. - Emellett természetesen ismerjük betegségeiket, esetleges diétájukat, s mindenkinél tisztában vagyunk a rá vonatkozó orvosi előírásokkal is. Szakképzett gondozók felügyelnek rájuk a nap huszonnégy órájában. A szakmaiság mellett fontos számunkra a keresztény értékrend is. Ezért célom, hogy az egyház országos irodájának diakóniai osztálya által szervezett diakóniai alapképzésen mielőbb minden munkatársam részt vegyen. Nem csak a testi igényeket igyekszünk maximáfisan kielégíteni! Figyelünk a lelki életükre is, s ha kell, minden segítséget igénybe veszünk egyegy nehezen múló - esetleg évtizeddel korábban szerzett - lelki sérülés gyógyításához is. Ehhez természetesen hozzájárul az intézmény lelkésze is, aki nemcsak a gondozottakkal, de a személyzet tagjaival is rendszeresen leül beszélgetni, vagyis ő végzi valamennyiünk lelkigondozását. Az idősek jó körülmények között, egy- vagy kétszemélyes szobákban laknak, amelyeket kedvük szerint rendezhetnek be a saját megszokott, otthonról hozott bútoraikkal, tárgyaikkal. Arról mindenki maga dönt, hogy közösségben tölti-e az időt, vagy aznap inkább a pihenést választja, netán hozzátartozói segítségével néhány napos „szabadságra” távozik. Természetesen az egész épület akadálymentesített, amire szükség is van, hiszen a lakók jó része tolókocsival vagy járókerettel közlekedik. S ugyanezen okból üzemel lift is a kétszintes házban. A múltra emlékezni, a jövőt tervezni kell Lassan ebédhez hívogatnak, de még érdeklődöm az intézményvezetőtől a terveikről. Az intézet önellátó, vagyis saját konyhánkban készül minden, ami az étkezések alkalmával az asztalra kerül. S mert a konyha kapacitása elbírja, szerződésben vállaltuk a rákospalotai szeretetotthon ellátását is, valamint közreműködünk a rászoruló kistarcsai idősek étkeztetésében is. A fejlődés persze nem állhat meg, számos tervünk van. Egyrészt jó lenne a konyhánk kapacitását még jobban kihasználva néhány környékbeli intézményt is bevonni az ellátásba. Az így keletkező bevétel újabb fejleszté- * sek előtt nyithatná meg számunkra a kaput. Befogadni nem tudunk több idős nénit, kevés a hely, nehéz bekerülni a takaros épület falai közé, de ezen sajnos nem tudunk változtatni. Ezt kaptuk örökül, ezt kell megőriznünk - zárta gondolatait Juhász Eszter, az Evangélikus Papnék Johannita Szeretetotthon vezetője. ■ Gyarmati Gábor
