Evangélikus Élet, 2014. július-december (79. évfolyam, 27-52. szám)
2014-12-07 / 49. szám
Evangélikus Élet PANORÁMA 2014- december 7. 9 Málenkij robot Recsken... vesszőfutással Dobi József emlékirata börtönéveiről ► Dobó József ludovikás tiszt négy évig tartó tragédiája 1949-ben kezdődött. Előbb az Andrássy úton, majd Kistarcsán őrizték, végül Recsken megismerte a magyar málenkij robotot - a kényszermunkatábort. Évek múltán részletesen lejegyezte a vele történteket. Megérhette a Recskre elhurcoltak rehabilitálását. 2007- ben családja körében halt meg - nyolcvanhat éves korában. Szerepel Gyarmathy Lívia Szökés című filmjében is az a hírhedt vesszőfutás, amelyet Dobó József büntetésül kapott azért, mert megszökött a táborból. Akkor még nem volt dupla kerítés... A drámai történetet fia, Dobó György egy pesthidegkúti evangélikus gyülekezeti napon olvasta fel. Lapunkban a szöveg rövidített változatát közöljük. Megtudtam, hogy a Pőstény szomszédságában levő Szécsénybe méneket telepítettek fedeztetésre, és hogy a lovászoknak gondja van az állatok mozgatásával. Örömmel kaptam az alkalmon, és vállalkoztam a hajnali lovaglásra... Egy rendőrtiszt meglátott, és feljelentett: „Ez a volt horthysta tiszt még mindig tiszti allűröket gyakorol!” (...) A bírói ház előtt várakozott a Volga, betessékeltek a hátsó ülés közepére, két fogdmeg közé. Amint az utolsó házat is elhagytuk - mintegy vezényszóra -, hátul befüggönyözték a kocsit..., aztán rákattintották a „karperecét" a csuklóimra. (...) Az Andrássy út 60.-ban este tíz óra felé lekísértek valami elosztóterembe. Ott aztán a géppisztolyos őrök a falhoz állítottak minket. Arccal a fal közvetlen közelében kellett hátratett kézzel állni úgy, hogy az orrunk a falat érintse. Voltunk ott vagy harmincán..., egyre hozták-vitték a megfélemlítéstől sápadt és riadt tekintetű foglyokat. (...) 1950. augusztus végén nagy melegek jártak. Az egyik ebéd után névsort olvastak, és sokunkat elkúlöníkés! Hát erről ne is álmodjanak, mert úgysem fog sikerülni!” Ez a gúnyos mosollyal kiejtett mondat végső elhatározásra juttatott. „Csak azért is megmutatom nektek, hogy én meg fogok szökni!” - gondoltam. A szökés A fakitermelő csapatban dolgoztattak. Az egyik hajnalon épp a legallyazott fák ágait kellett egy-egy csomóba húzgálnom. Olyan volt a terep, hogy tettek a többiektől. Vagy száz-százötvenen voltunk. ...teljesen meztelenre kellett levetkőznünk. Majd alsóneműt, bakancsot és kimustrált, vörös sávosra festett ÁVH-ruhákat dobáltak közénk, hogy azt vegyük magunkra. így vedlettünk át egyszeriben - internáltakból kényszermunkásokká. (...) Vagonokba zsúfoltak minket, nem volt se víz, se élelem. Pitymallott, amikor egy kis állomáson kihajtottak mindnyájunkat a vagonokból. „Recsk” - olvashattuk az állomás feliratát. (...) Egy dűlőúton a közeli erdő felé hajszoltak minket. A loholás után drótkerítések között találtuk magunkat. Két nagy hodályszerű barakk - több kisebb épület, sok újabb ÁVH-s és néhány hozzánk hasonló, már előttünk megérkezett szerencsétlen. Mint ahogy később megtudtuk, ez utóbbiak „renitens”, úgynevezett jobboldali szociáldemokrata párttagok voltak. (...) A minket fogadó tiszt befejező mondatai voltak rám leginkább hatással: „Na és még egy dolog: a szöcsak a két szomszédos őr láthatott. Úgy esett, hogy amikor az egyik jókora lombos ágat vittem a csomóhoz, az egyik őr valakivel el volt foglalva, a másik pedig nem figyelt rám. Itt a kedvező pillanat - gondoltam. Gyors elhatározással néhány másodpercig várakoztam, hogy meggyőződjek arról: egyik őr sem figyelte meg, hogy a gallyrakás mögött maradtam. Majd egy enyhe mélyedés részbeni takarását felhasználva a munkahelytől ellentétes irányban osontam el az első, nagyobb takarást adó bokrokig, fákig, onnan pedig futva tovább. Pár száz méter után megláttam egy körülbelül két méter magas, sűrűn befont drótkerítést. Figyelve, hogy nincs-e valahol őrség vagy mozgás, a kerítéshez mentem, s szétfeszítettem a kötöző drótozást úgy, hogy a fejem, majd a testem is átfért a résen. Aztán még jó néhány méter futás az erdőben, és szabad voltam. Leírhatatlan öröm, boldogság fogott el. Több mint tizenhárom hónapi rabság után ismét szabadon lélegezhettem. Rövid hálafohász után tájékozódtam. Szépen sütött a szeptemberi nap. Már reggel hét óra táján is olyan meleg volt, hogy az ingemet is levettem a munkához, s mivel szökési alkalom ilyen helyzetben adódott, bizony csak a vörös csíkos nadrág meg a bakancs volt az összes öltözékem. A legrövidebb úton Balassagyarmatra akartam menni, hogy szüléimét értesítsem létezésemről - ők ugyanis úgy tudták, hogy Kistarcsán vagyok az internálótáborban. Aztán neki a határon át nyugatra, hiszen ebben az országban ezek után csak bujdosóként maradhatnék. Tehát tájékozódtam a nap szerint, s megindultam északnyugati irányban, hiszen ismervén a térképet, tudtam, hogy Recskről Balassagyarmatra ez az irány a követendő. Csakhogy felfokozott idegállapotomban eltájoltam magam, és éppen az ellentétes irányban indultam tovább az erdőbe, vagyis délkeletre. Szerencsére csak a következő dombhátig, ahol egy vágás szélén megismételtem az iránymeghatározást. Ekkor jöttem rá a tévedésre, s most már kis vargabetű közbeiktatásával a helyes irányba fordultam. Vándorlás - csak éjjel Elhatároztam, hogy ha már sikerült a szökés, nagyon óvatos és körültekintő leszek. Nappal csak addig mozgok, amíg a haladási irányomban nem fogy el az erdő. Minden emberi találkozást elkerülök, és nyílt terepen csak a sötétség beállta után haladok tovább. Táplálékom az lesz, ami megehetőt az erdőn találok. A nyomvesztésre is gondoltam az esetleges kutyás követés esetére, és az első pataknál bakancsomat levetvén róttam tovább az erdőt. Körülbelül délután két-három óra lehetett, amikor abban az irányban elfogyott az erdő. Szerencsére jó meleg szeptemberi nappal volt, így aludtam egyet egy bokor tövében, remélve, hogy éjjel nagyobb távolságot tudok megtenni. Nagy távolban a tábor irányából katonákkal megrakott teherautó után porzott az út, s nótázás hangfoszlányait hozta felém a szél. Tehát még nem vették észre a szökést - gondoltam -, mert egyébként nemigen vinnék nótaszó mellett eltávozásra vagy szabadságra a legényeket. Ez a meglátásom - mint később megtudtam - meg is állta a helyét. Ugyanis csak a késő esti létszámellenőrzésen derült fény az eltűnésemre. Akkor már valahol Mátraballa környékén jártam, kihasználva a csillagos, de holdvilágtalan éjszakát. Sárgarépa, szőlő, szilva volt a táplálékom, amely szeptember elején itt is, ott is akadt a határban. (...) Gárdonypuszta volt a közvetlen célom, így már csak tíz-tizenkét kilométer volt odáig előttem. Minden hiba nélkül meg is érkeztem nagynénéméknek a település szélén álló tanítói házához. Nagy megrökönyödéssel, de szeretettel fogadtak, és elrejtettek. Néném veje, Tóth Zoli is ott lakott kis családjával, s naponként onnan járt be kerékpáron Balassagyarmatra, a munkahelyére. Vele üzentem édesapámnak, s délután Zoli azzal a válasszal tért fneg, hogy abban az öltözékben menjek éjjel Gyarmatra, amelyben Gárdonyba érkeztem. A nappalt az illetéktelen szemek elől elbújva a pincelejáróban töltöttem, persze már felöltözve az ott kapott ruhákba. A Bibliát olvasgattam, amelyet Zoli felesége nyomott a kezembe. Este aztán - híven az üzenethez - belopakodtam Gyarmatra, nagy kerülővel, dél felől közelítve meg a családi házat. Édesanyám szerencsére nem volt otthon, édesapám pedig a belső bejáratnál fogadott: „Fiam, nagyon rosszul tetted, hogy megszöktél. Azt tanácsolom, jelentkezz önként, különben mindnyájunkat be fognak börtönözni miattad.” „Ez képtelenség - válaszoltam -, hiszen nem is tudtok rólam. Nem nyúlhatnak hozzátok!” Apám ekkor ezt mondta: „Több mint egy éve becsuktak, nem tudod, hogy itt kint mi van. A legjobb, amit tehetsz, hogy most jelentkezel!” Ekkor már nagy keserűség öntött el. „Nem azért szöktem meg, hogy aztán önként jelentkezzek. Előbb a csehszlovákiai rokonokhoz megyek, aztán tovább nyugatra, mert itthon már semmi keresnivalóm nem maradt” - feleltem neki. Apám még megkérdezte, adjon-e pénzt, ennivalót, de már elmenőfélben azt válaszoltam, hogy nem kell semmi. (...) Még szabadlábon voltam, de már jöttek a rossz hírek otthonról. Letartóztatták az édesapámat. Alcsútról hazatérő édesanyámat a vonatról vitték el. Elhatároztam, hogy feladom magam. (...) A rendőrségről előbb Salgótarjánba, majd az Andrássy út 60.-ba szállítottak. így vetélt el szabadulási kísérletem. A hírhedt Péter Gábor elé kísértek. Ő azután a jelenlétemben rendelte el, hogy vigyenek vissza Recskre, verjenek meg, és büntessenek vesszőfutással. Öt év börtönbüntetést helyezett kilátásba. (..’.) Megjelent egy ismerős politikai tiszt, s minősíthetetlen szitkok közepette összevissza rugdosott... A rabok mind ott álltak felsorakozva, kivezették őket, hogy megmutassák: bizony, „innen nem lehet megszökni!” Aztán következett a beszéd, amelynek lényege az volt, hogy az eddig kilátásba helyezett kedvezményeket a szökésem miatt most mind elvonják, s ezt ki-ki személyesen is megköszönheti nekem... A vesszőfutás A 120-150 fős csoportot egymással szemben két sorba állították, s nekem a két sorfal között kellett végigfutnom. Mire egy-két elesés után a sorfalak végére jutottam, már csupa vér voltam. Miközben ütlegeltek, a legkülönbözőbb szitkok hangzottak el: „Te piszok! Miattad nem láthatom az anyámat!” De az is bizonyos, hogy nem minden szerencsétlen sorstársat lehetett a hazug szólamokkal feltüzelni, mert különben nem élhettem volna túl a vesszőfutást... Mindezek után a büntetőverembe löktek, s az őrök tovább folytatták bántalmazásomat. Végül a táborparancsnok megjelent, s a fülem hallatára adta ki az utasítást, hogy hagyjanak már nekem békét! A táborba internált orvosnak pedig meghagyta: „El kell látni a sebeit, és mindent meg kell adni neki, amire szüksége van!” Másnap reggel ismét megbilincseltek, és elvittek Recskről. Ami ezután következett, szintén nem volt irigylésre méltó. A Mosonyi utcai toloncházban hét hónapra pincezárkába csuktak, majd a váci börtönbe kerültem, de a haláltáborból megszabadultam. ■
